Négy kerékkel a világ körül; vagy öttel

Mindenem az autós közlekedés. Nincs rendszám, amit menet közben el ne olvasnék, közlekedési tábla vagy útra festett jel, amit figyelmesen végig ne csodálnék, karosszéria vagy kocsibelső, amit meg ne bámulnék. Egy kopott, a használatban elöregedett kormánykerék, egy járdaszegély mellé félregurult dísztárcsa ugyanúgy le tud fegyverezni, mint egy jól elhelyezett márkajel, egy szépen világító műszerfal vagy egy bőrbevonatú autósülés. A Thököly út kivilágítatlan felezővonalán centiméterekre a két irányban zúgó autóhadtól egyensúlyozó, ebbe és abba az irányba forgolódó gyalogosok bármikor képesek megindítani, az országúton mindig párosával átszaladó kutyákhoz vagy az út mentén százzal elsuhanó nyári jegenyefákhoz hasonlóan.

Nem tudom, mihez van ennek köze, nem hiszem, hogy a génekhez, sűrű hajú apám hivatásos teherautósofőr volt ugyan, korán kopaszodásnak induló nagyapáimnak viszont semmi közük nem volt az autóhoz, azt leszámítva, hogy egyikük nagyon ritkán talán ült benne, a másik szerintem sohasem, ha csak egy ízben mentőautóban nem, bár azt hiszem, egy munkahelyi balesetben bal lábát combközépből, a jobbat bokából vesztve szekérrel szállíthatták inkább őt akkor is. Nincs tehát semmi csodálkozni való azon, hogy Martsa István Siklósra a nagy műfaji konvenció, az “ülő nő” egyik alváltozataként 1967-ben került szobrában első pillantásra

azonnal mindannyiunk rémét, az elsőbbségéről lemondani még véletlenből sem hajlandó, a kormánykereket a kezében kicsit már lazán tartó, de még egyenes derékkal ülő, előre néző,

összeszorított térdű autóvezető nőt vettem észre. A második pillantás azonban kijózanított, a cím (Kürtös lány vagy Zenélő kislány) pedig egyértelművé tette, hogy a szobornak abban a tematikus konvencióban a helye, ahová például többek között

Makrisz Agamemnon 1950-es évekbeli Zenélő fiatalokja,

különösen az egykori Népstadion egykori dromoszában álló trió férfi tagja,

aztán ugyanitt a Népi táncosok című csoportból, Szabó Iván munkájából a tilinkózó kucsmás fiú,

aztán Búza Barna 1964-es komlói, mit ad isten, ugyancsak Zenélő fiatalok című kompozíciója (noha a férfi kezében eredetileg nem fuvola volt, ami miatt ide, a fúvóshangszeres szobrok közé sorolhattam volna, hanem karmesteri pálca),

egy jóval későbbi időből ifj. Blaskó János szombathelyi faunja tartozik,

egy jóval korábbiból, 1842-ből Rafael Monti a Nemzeti Múzeum timpanonját díszítő szoborcsoportjából a “Hírnév” allegóriája,

vagy 1884-ből, a budapesti köztéri szobrászat egyik aranykorának kezdetéről, a Vigadó homlokzatáról való Vasadi Ferenc-szobor, a Tybia,

ugyanebből a korból Köllő Miklós Vadászata, hogy kürtös szobor is legyen,

ugyanebből a korból egy azonosítatlan kürtös a budapesti belváros egyik épületének faláról,

valamivel későbbről egy másik kürtös, Fülöp Elemér kitűnő tatai I. világháborús emlékművének utolsó lehelletével hangszerét/fegyverét fúvó fekvő katonája,

de van modern nő is fúvóban, Kerényi Jenő Furulyázó lánya 1967-ből a Margitszigeten,

és amely sornak része Carl Wollek 1905-ös bécsi Mozart-kútja is, egy olyan képpel, amit évek óta tologatok magam előtt, hát most végre itt van, fel tudom tölteni méltó helyre — vagyis a hangszeres szobrok, közelebbről a fúvóshangszeres szobrok gyűjteményébe.

De ha Mozart, és kürt, akkor feltétlenül postakürt és Postakürt-szerenád, és akkor már csak egy lépés a postáskisasszony, és nem, a postáskisasszony nem csönget kétszer,

egy szobor-összefüggésben hasonlíthatatlanul unikális hangszerrel

az ölében. A bal kéz nem kormánykereket teker, a jobb nem sebességet vált.

Távol áll persze tőlem, hogy a korszak egyik nagyszerű kismesterét, az expresszív realizmus jeles képviselőjét, a Pozsonyban 1912-ben született és Budapesten 1978-ban elhunyt Martsa Istvánt kigúnyoljam. A szobrászat mellett a körülmények miatt végül csak harmincas éveinek első harmadában elköteleződő fiatalember eredetileg villanyszerelőként, elektrotechnikusként dolgozott, a háború kitörésekor katonai szolgálatra hívták be, megjárta a szovjet frontot, a voronyezsi visszavonulás után dezertált és Pesten bujkált. 1945-ben iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Ferenczy Béni tanítványa lett — ő aztán mindvégig istápolta az idővel művésztanárként és nevezetes József utcai műtermében dolgozó Martsát. Martsa másik fontos szobrász-barátsága a nála fiatalabb Vigh Tamáshoz kötötte őt, évtizedeken át igen szorosan, szolidárisan. Mesteréhez, Ferenczy Bénihez hasonlóan Martsa is a humanista gyökerű, érzelmekkel telített figuratív emberábrázolás híve volt, egyik-másik szobrát jól ismerhetik a blog olvasói,

mindenekelőtt 1959-es siófoki aktját, a Zuhanyozó nőt,

aztán az 1961-es, egy Városligeti fasori óvoda előkertjében álló Óvónőt (ismét csak egy nagy téma, az anya gyermekkel speciális alváltozatát),

a rákosmentei Ülő paraszt férfit,

ezt a vad, mordon, törött orrú kőembert,

amihez hasonló zsánert Martsa pályája során többet is készített. Érdekes módon a mesterséges, keresett testtartás rendhagyása a Kürtös lánnyal hozza közeli rokonságba őt, de előzőleg itt

A kalap című gyűjteményben volt látható,

merthogy ritkaságot visel a fején, mészkőből készült kalapot. Egy bronzkalap: ehhez képest szinte semmiség.

Aztán amit a blog olvasói nem láttak még,

a szigligeti Alkotóház felső előkertjében sétálgatók már igen, Bölöni György mellszobrát 1972-ből,

vagy a kisplasztikai változatában ólomból készült, Pápán 1971-ben felállított Karitász című bronzszobrát, melyből Martsa István halála után három évvel a szobrász síremlékét díszítő plasztika is lett, és jelzi alkotója spirituális kutakodásának szélsőbb dimenzióit. Látható, mindez a Ferenczy Béni kijelölte út a mesterénél valamivel felpuhítottabb, engedékenyebb verziója, de mielőtt ezzel végleg megelégednénk, és megállapodnánk “a humanista emberábrázolás” címkéjében, amiből feltűnően hiányoznak a modernizmus beütései, hadd mutassam meg Martsa István

eredetileg 1965-ben, a mauthauseni mártíremlékműre kiírt pályázat számára készített munkáját,

ezt a virtigli modern szobrot,

amely pontosan illusztrálja, adott esetben mifajta drámai és modern távlatai is lehettek volna ennek a szobrászatnak,

és amely a mauthauseni pályázatot nem nyerte ugyan meg, ott Makrisz Agamemnon Magyar mártíremlékműve lett a győztes,

egy példányát idővel Auschwitzban, egy másik példányát a szobrász eredeti szándékának megfelelően, az 1929-ben Esztergomban született kovácsművész, Czuczay József közreműködésével vasból elkészítve

az esztergomi egykori zsinagóga előtt

1980-ban, már a művész halála utáni években felállították. Cenzúra, alkat, öncenzúra, a megbízás, a késztetés vagy az ösztönzés hiánya, nem tudni pontosan az okokat — sokan vannak, akik egyenesvonalú pályájukon megtettek időnként egy-egy kitérőt, de aztán soha nem arra indultak tovább, hanem inkább visszazökkentek a régi kerékvágásba.

A Kürtös lánnyal meg, ahogy ez lenni szokott,

működésbe lépett a “minél tovább nézem”-effektus,

vagy talán a többi itt szereplő szobor ellenhatása ez, hiszen ezeknek a bejegyzéseknek a vége mindig a számítógép képernyője előtt zajlik, és a tényleges szobroktól már elvonatkoztatottan, a képeim alapján dőlnek el a dolgok,

de a Kürtös lányt váratlanul megkapónak kezdem látni, cizellált megformálását, szolid geometriáját, tüchtig jólneveltségét,

hirtelen hangsúlyt kap az R. Kiss Lenke tatabányai Olvasó lányokjára

Andrássy Kurta János veszprémi Fiatal párjára, és persze

minden magyarországi ülő szobrok egyik legkiválóbbikára, Laborcz Ferenc Ülő munkására emlékeztető

stilizált ülőalkalmatosság,

egyáltalán az ülés,

az előremeredő üres tekintet

kezd jelentéstelivé válni, miközben tudom, hogy semmi különös ez, pláne semmi különleges,

az is feltűnik, a kürtös lány voltaképpen máshova, “túlra” néz,

nem saját nézőjére,

valami mást lát, talán intést, ütemet, kottát, karmestert,

biztosan nem autót, nem utat, nem épületet, nem közlekedési táblát, nem minket, nem apámat, egyik nagyapámat sem —

de hogy mit, az egyszerűségébe foglalt érthetetlen örök titka marad.

*

Felhasznált irodalom:

T. Riha Margit: Martsa István. Mai magyar művészet, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest 1974.

T. Riha Margit: In memoriam Martsa István. In: Művészet 78. Corvina Kiadó, Budapest, 1979. 170-171. o.

*

A szövegben képekkel említett szobrok a Köztérképen:

 

Martsa István: Kürtös lány, Siklós, 1967

Makrisz Agamemnon: Zenélő fiatalok, Budapest, 1953

Szabó Iván: Népi táncosok, Budapest, 1956

Búza Barna: Zenélő fiatalok, Komló, 1964

ifj. Blaskó János: Faunok szökőkútja, Szombathely, 2006

Rafael Monti: A Nemzeti Múzeum timpanonjának díszítőszobrai, 1842

Vasadi Ferenc: Tybia, Budapest, a Vigadó homlokzata, 1884

Köllő Miklós: Vadászat (a lefényképezett szobor az 1890-es évek elején az Országházhoz készült példány másolata, a Zsolnay Kulturális Negyedben áll, Pécsett)

Fülöp Elemér: I világháborús emlékmű, Tata, 1926

Kerényi Jenő: Furulyázó lány (1967/2003)

Carl Wollek: Mozart-kút/Varázsfuvola-kút, Bécs, 1905

Martsa István: Zuhanyozó nő, Siófok, 1959

Martsa István: Gondozónő gyermekkel, Budapest, 1961

Martsa István: Ülő paraszt férfi, Budapest, 1969

Martsa István: Bölöni György, Szigliget, 1972

Martsa István: Karitász, Pápa, 1971

Martsa István: Mártíremlékmű, (1965) Esztergom, 1980