Elengedlek, te meg elesel

Vagy nem. Mert hogy a figurális szobrászatnak éppen az a lényege, hogy csak egyetlen pillanatot tud megmutatni egy mozdulatsorból, az előzőekre vagy az azt követőkre a néző legfeljebb következtet, asszociál, konfabulál, kitalációkba bocsátkozik velük kapcsolatban — az itt következő három szobornak pedig éppen az összekapaszkodás a hangsúlyos mozzanata, két kéz és kar eltéphetetlennek ható, a testtartás beállítását ellensúlyozó, valóban egyetlen pillanatra korlátozódó összefonódása. A hatvanas évek szobrászatának közkedvelt zsánere ez, hiszen a megformálás az egyensúlyra, a plasztikai művészet architekturális jellegére összpontosít, és legalább megvicceli, megfricskázza, ha megszüntetni vagy megoldani lényegében egyáltalán nem képes a szobrászati mű örök paradoxonát, nevezetesen azt, hogy a szobornak valahogyan a földön vagy egy rögzített ponton kell  állnia.

Na de lássuk, pontosan milyen szobrokról van szó. A felállítások időrendjének sorrendjében

Kiss Sándor 1961-es datálású, Miskolcra, az egykori Rónai Sándor Művelődési Központ elé készült Vízmerítők című szobráról,

aztán Somogyi Árpád nagyon hasonló, az előbbi szobortól pár száz méterre, ugyancsak Miskolcon, egy általános iskola előtt álló és hét évvel később, 1968-ban avatott párosáról, a Két fiúról,

valamint Laborcz Ferenc Rákoskeresztúron, a Madárdomb szélén, a Borsó utcai (nem mellékesen Összefogás elnevezésű) óvoda bejárata mellett 1982-ben, az intézmény felépítésekor állított, a blogon egyszer már érintőlegesen említett Apa és fia című szobráról — ez utóbbi dátum azonban megtévesztő, hiszen Laborcz 1971 késő őszén autóbalesetben meghalt. Jóval a bejegyzés közreadása után jutottam el Nagy András jóvoltából a pécsi Janus Pannonius Múzeum Művészettörténeti Osztályára, ahol Laborcz Ferenc hagyatékának egy részét őrzik, ott találtam meg a szobor kisplasztikai változatát.

Dátuma 1964-es, a 29.5 cm magas bronz szobor 80.148-as leltári számon szerepel. Nincs tehát több talány, ennek az Apa és fiú című kisplasztikai munkának a felnagyításával lett a monumentális köztéri alkotás, több mint tíz esztendővel a szobrász halála és majdnem húsz évvel a kisplasztikai változat elkészülte után.

A két fiatalabb szobrász esetében (Laborcz Ferenc 1908-ban született, Kiss Sándor 1923-ban, Somogyi Árpád 1926-ban) szembetűnő, hogy a saját összekapaszkodó kétalakos kompozíciójuk amolyan pillanatnyi kitérőnek látszik akkori pályájukon. Kiss például ugyanebben az évben, a Vízmerítők felállításával egy időben fejezte be Anya gyermekével című mészkő szobrát a Heim Pál kórház kertjében,

ezt a sokkal tradicionálisabb és konvencionálisabb munkát (igaz viszont, ezt megelőzően, utóbb pedig nagyobb számban is csinált kísérletezőbb, az anyag hordozóerejét próbára tevő alkotásokat), Somogyi Árpádnál viszont tényleg egyszeri kiruccanásnak tetszik a Két fiú, ő megmaradt annál a zsánerszobrászatnál, mely elsősorban a népéletből merítette a tárgyát, ha pedig városi köztéri művet készített, annál a szobortípusnál, mint amilyet például a Kerepesi út lakótelepét övező szoborpark egyik darabjánál,

a Korsós nőnél még 1958-ban csinált.

Laborcz Ferenc pályája egészen más képlet. Ő az ötvenes évek kötelességszerű szocreál nyűgeinek elhagyását követően a hatvanas években végig az egyensúlyt, a szoborarchitektúrát állította figyelmének középpontjába, a korszak Giacometti szobrászatából legtöbbet tanuló magyar szobrászaként sorra készítette elvékonyodó és az egyensúllyal eljátszó szobrait, elsősorban kisplasztikáit, de monumentálisabb köztéri alkotásai sorában is találunk ilyen jellegű műveket, a blogon már részletesebben bemutatottak közül

az egri Fazola-szobrot (mint példát az ábrázolt alak elvékonyítására, a törékenységre),

aztán a szó szoros értelmében egy “összekapaszkodó” egyensúly-darabot, a két, immár évtizedek óta víz nélküli medencében hancúrozó pécsi kislányt, és a mostani szoborral minden tekintetben legközelebbi rokonságban álló

mosonmagyaróvári Diszkoszvetőt. De az életrajzok vagy a művészi pályaképek néha bonyodalmas kirándulások, lássuk inkább a közös vonásokat a három szoborban.

A négy-négy

egymás mellé

vagy egymás közelébe helyezett lábat,

a két-két

egymásba fonódó kezet

vagy kart,

(az elhomályosult panelházas háttér szépsége miatt muszáj idetennem a Vízmerítők kézfogását a másik oldalról is),

aztán a szabadon hagyott másik karokat, innen nézve a Vízmerítők hátrafeszülő fiújának jobb karját,

vagy a túloldalról nézve ugyanazt,

a Vízmerítők ereszkedő fiújának jobb kezét a korsószerű edénnyel,

leeresztett kart,

ökölbe szorított kezet,

az ég felé ívelő vékony férfikart

és a föld felé húzó gyerekkart,

gyerekkezet. Aztán a tekinteteket,

fejeket,

arcokat,

szögeket,

pillantásokat,

egy igazi jólfésült szépfiút,

az arckifejezéseket akként is,

mint az ezekbe a szobrokba

beleírt, belekódolt,

egymástól egyébiránt eltérő vagy különböző narratívák

önmagában is megálló foglalatait,

ami persze az interpretálás túlzása, hiszen a testek interakciója nélkül csupán az arcokról mégsem lenne leolvasható, hogy mi folyik, mi van folyamatban éppen.

Mert hát csakis a testek összjátéka árulja el,

hogy mi történik voltaképpen,

mi is az adott szobor tényleges tárgya, “cselekménye”.

A Vízmerítőknél az összefogódzkodás egyértelműen a segítségnyújtás gesztusa, mozdulata, a páros célja az, hogy az előrehajló fiú korsójával érje el a víz felszínét, anélkül, hogy belehuppanna a vízbe,

az iskolás gyerekeknél valóban leginkább erőpróba, egyenrangú játék, ki-az-erősebb jellegű birkózás vagy kakaskodás,

az Apa és fia szobornál pedig az erőkifejtéstől megvalósuló visszabillentés, mintaadás vagy figyelmeztetés, tágabb, metaforikus értelemben maga a nevelés,

hiszen hasonlítsuk csak össze a nagyon hasonló testtartású rákoskeresztúri apát a mosonmagyaróvári diszkoszvetővel — a páros szobron mennyire feltűnő a magasabb figura bal vállának szinte derékszögű megtörése (és ha pusztán a geometria diktál, milyen könnyű lett volna a vállat kiegyenesíteni) — e megoldás révén viszont az apai erőfeszítés,

továbbá a gyerek ellenszegülése dominál,

amit a kisfiú lábtartása, a befordított, ellentartó lábfejek külön is hangsúlyoznak.

De ne ragadjunk le a részleteknél, a fentiek értelmében nézzük végig újra az egészeket

a szokásos körbe-körbével,

nézzük csak ezt a különös építészeti hátteret,

amit a szobornak az azóta bankfiókká átalakított Technika Háza ad,

e képek nézője élje át azt az örömet,

amit én éreztem,

amikor ezt a hatalmas teret

egy két kósza autót és a képek szerint kitűnő miskolci tömegközelekedést leszámítva

a vasárnap kora délutáni Miskolcon még a tavasz folyamán

sikerült lényegében néptelenül lefényképeznem.

De figyeljünk az érdekes párosra is,

a hatvanas évek aktábrázolásainak

jellegzetes bukolikájában fogant

szoborra,

mely a két fiú

az egyensúlyért folytatott banális küzdelmét

mégis olyan megkapóvá,

olyan szerethetően ártatlanná és esendővé teszi.

Semmilyen gender mozgalmárság

vagy kihívás nincs ebben a meztelenségben,

függetlenül attól, hogy a tisztelt közönség

ötvenvalahány év alatt a jelek szerint nem nőtt fel

ennek tudomásulvételéhez vagy elfogadásához,

az amúgy jó állapotban lévő szobor felülete, a firkák, a felfestett tréfálkozások és belekarcolt otrombaságok a tanúk rá (mellesleg szerte mindenütt az országban).

(Műhelytitok, de zárójelben elárulom, hogy ez a kép a két tűzcsap miatt került ide, mint ahogy lentebb két kép a kötelező haladási irányt jelző kör alakú kék közlekedési tábla fehér nyila miatt.)

De remek, üdítő dolog a Vízmerítők,

muszáj ráfordulni újra,

“Erste”,

első,

és igazán nem akarok magam is otrombának,

vagy szimplifikáló freudistának, Rorschach-tesztet kitöltő Mórickának látszani,

de két egyazon korú, azonos magasságú, lábainál összefeszülő, karjával összekapaszkodó hím között

mindig ki kell alakulnia élet és művészet sokszor megénekelt, titokzatos “fekete háromszögének”, a női fanszőrzet szabályos háromszögű alakzatának.

De még talán csak “művészet” sem kell mindehhez, mert hát mi is az a fekete háromszög?, a régi viccet átköltve, nem a világ legjobb dolga, de közel van hozzá;

a Vízmerítők pedig kétségbevonhatatlanul kiállta az idők próbáját,

amit úgy kell érteni, ma nem lehetne megcsinálni, viszont túlélte korát, érvényben maradt,  és fennkölten, nézőjét némi pátosztól sem kímélve hirdeti belefoglalt történetének

határozott kontúrjait.

Somogyi Árpád Két fiújának tere nem engedi,

hogy hasonló részletességgel körbejárjuk,

két oldalról sövény veszi körül,

az egykori kútszobor medencéjének vizét réges-rég növényzetre cserélte,

talán maga a szobor is egyszerűbb,

földhözragadtabb műalkotás,

mint pár utcával arrébb álló társa.

A közvetlen tárgy is kézzelfoghatóbb, köznapibb, kevésbé eszményített,

mint Kiss Sándor szobrának esetében.

De a geometria törvényei

akkor is örök törvények,

ha a Föld véletlenül és váratlanul hirtelen laposnak bizonyul.

A három közül legkomorabb, egyszersmind legjobb mű, az Apa és fiú közvetlen tere

sem enged sok csalinkázást a szobor körül,

én például ezt a fajta bukszust, amely egyszerre csak embermagasságúra és áthatolhatatlanná nő, saját kertembe, ha lenne, biztosan nem telepíteném,

de talán a növénynek is van része abban, hogy Laborcz Ferenc szobra a három itt bemutatott szobor közül a legépebb és legháborítatlanabb.

Gyönyörű, magától értetődő dolog, nem tudom elég lelkesen méltatni,

és mégiscsak van a mélyén valami baljóslatú, valami mélyebb, sötét dolog, ami nem illik a helyéhez vagy a funkciójához.

Talán az absztrakciójából következik a rejtélye, a titka, a komorsága, nem tudom. A fényképezéskor és a blog eredeti közreadásakor az is felmerült bennem, hogy a szobor annak a mauthauseni szoborpályázatnak a pályaműve, amelyet előző, Makrisz Agamemnonról szóló posztomban emlegettem, de abszurdnak tartottam volna, az eredeti művészi szándék megcsúfolásának, ha azt a tervet éppen egy óvoda elé nagyították volna fel. De végül megnyugodtam, a poszt elején látható, a JPM-ben őrzött hagyatékban ott lévő, nem egészen harminc centis kisplasztika végleg meggyőzött, hogy a két szobor nem azonos.

Műhelytitok ez is, bár nem zárójeles, hogy a képek több mint egy éve készültek, még 2014 kora nyarán,

azóta pörgettem át vagy nézegettem figyelmesen ezeket a képeket időközönként, hosszabb ideje már a miskolci szobrok társaságában, de a szobor igazi titkára nem tudtam rájönni.

Maradjunk annyiban, hogy összekapaszkodás,

kézfogó ez is,

és hogy akadnak olyan rejtélyek,

amelyeknek végül sehogyan sem lesz megoldásuk.

*

Az Apa és fiút illetően a szöveg sokat köszönhet a Szeifert Natáliával a szoborról folytatott régebbi beszélgetéseinknek. Külön köszönöm Nagy András segítségét, hogy a Laborcz Ferenc-hagyaték a Janus Pannonius Múzeum tulajdonában lévő  darabjait megtekinthettem.

*

A három szoborról a Köztérképen:

Kiss Sándor: Vízmerítők (1961, Miskolc, Görgey Artúr utca)

Somogyi Árpád: Két fiú (1968, Miskolc, Szilágyi Dezső utca)

Laborcz Ferenc: Apa és fia (1982, Rákoskeresztúr, Lázár deák utca)