Csak ő meg én, és ő meg ő

Az 1925-ben Ózdon született, az általában éltes korú szobrászokhoz képest nagyon fiatalon, 59 éves korában Szentendrén elhunyt Kucs Béla talán nem tartozott a hatvanas-hetvenes évek nagy újítói közé; köztéri szobrai az ötvenes évektől kezdve többnyire szabatosan megformált zsánerdaraboknak számítottak, és ezt a vonásukat, a megbízható szabatosságot mindvégig megtartották. Egyszerű megfogalmazású ülő/fekvő/térdelő nőfigurái, klasszikusabb munkás- vagy bányászábrázolásai szép számmal láthatók szerte az országban. Az 1960-as évek első felében azonban volt egy szakasz, amikor jellegzetes pálcika-figuráival, egyazon nagyobb témakörben, a játszó gyermekek ábrázolásában határozottan a korszak modernizmusa felé vette az irányt. A Tornázó fiúk (1962) Budapesten,

egy iskolakertben áll, a két évvel későbbi Fiatalok Komlón — ennek a sorozatnak a legkiemelkedőbb darabja pedig alighanem az itt következő háromfigurás kompozíció, a Pécsett, ugyancsak egy iskola előtt 1964-ben felállított Játszó gyerekek.

A feldolgozás módja, a nyúlánk, kinyújtott karú kamaszfigurák és a tágabban értett téma persze egyáltalán nem egyedi a korszakban — rögtön itt van példának Laborcz Ferenc 1962-es, két évvel később ugyancsak Pécsett, ugyancsak kútszoborként felállított Játszó gyerekekje, melyet e blog figyelmes olvasói már jól ismerhetnek:

Azután a szintén Laborcz Ferenctől való, de már 1982-ben, több mint tíz évvel Laborcz halála után felállított pálcika-szobor, az Apa és fia, mely alighanem egy ebben a korszakban, a hatvanas évek második felében formált kisplasztika utólag felnagyított változata, és amelyről a későbbiekben a blogban még részletesen esik majd szó:

És aztán néhány évvel későbbről, jóformán a figurativitás és az absztrakció határvidékéről, de igen nagy architekturális képzelőerővel Nyírő Gyula Tornászokja (1966) Komlóról,

és e karakter igen szép megformálása, úgy is mondhatnánk, valamiképpen beteljesítése Kucs egy másik nemzedéktársa, Csontos László Fára mászó gyerekek című darabjában, 1968-ból, Egerben, ugyancsak az egy kislány-két kisfiú osztásban:

Kucs Béla pécsi triójában még semmi ehhez fogható magasra törés, semmi architekturális egyensúlyozás vagy a néző első érzékelésére hatni kívánó bravúr nincsen, a három figurától mégsem tagadható el bizonyos légiesség és a geometrikus megkomponálás — de ez a földön (vagy ha úgy képzeljük el, a vízen) járva teljesedik ki az egyik leggyönyörűbb magyar Jules és Jim-szoborrá. Zsülészsim. (Truffaut klasszikusát 1962-ben mutatták be.) A középen álló lófarkas lány és a kétfelé mutató két fiú hármasa olyan együttes, ami igazi körbe-körbét kíván. Jöjjön tehát először ez.

A szobor hatásához kétségtelenül hozzájárul közvetlen tere, a szélesen elterülő, mozaikkal kirakott medence, melynek túlsó felében, a szabályos középvonaltól a másik irányban is kissé eltolva áll a három figura. A képek egy részéről, melyek egy esős reggelt követő délelőtt, fél nappal később készültek, mint a többi,  jól látható, hogy mit jelentene a feszített vízfelület tükrözése, ha a Játszó gyerekek nem osztozna a magyarországi kútszobrok nagy részének sorsában, a víztelenségben.

A három, nagyjából azonos nagyságú alak elrendezése azonban mindenért kárpótol bennünket. Evidens nézete rendkívül egyszerű, három egymás mellett álló alak. Ha viszont a szoborra pontosan felülről néznénk, szabályos cikk-cakk alakzatot látnánk, a kinyújtott karok szépséges szimmetriát testesítenek meg:

A lábujjhegyre pipiskedő kicsiny lábak is a karok sugallta végiggondolt elrendezettséget mutatnak,

amiben jelentősége van annak, hogy a hat láb öt külön kis posztamensen osztozik,

Zsül csak ideiglenesen kerülhet Zsim elé, és Zsim is csak ideig-óráig Zsül elé,

amúgy muszáj egyenlő távolságnak maradnia közöttük. Ez érzelmi-proxemikai ensemble, együttlét; nincs kitörés.

Az egész kompozíció középpontjában a lány áll,

“Catherine”,

amint figyelmesen végigvezeti a köveken a fiúkat,

óvatosan kémleli a leselkedő veszélyeket,

ő irányítja két társát,

a mellékszereplővé fokozott, karjaikat az ellentétes irányokba nyújtó és szimmetriában álló két fiút,

akiknek a kézmozdulatában kétségtelenül rejlik valami korjelzően ideologikus sugalmazás, az “íme” didakszisa, arckifejezésük viszont semleges, közömbös,

akár fejüket is elfordíthatnák a néző elől,

kötőerejük az alapmozdulatban,

az egymást segítő összekapaszkodásban,

a felfele összefogódzkodó kezekben van. De ezek csak olyan részletek, amiket minél tovább nézünk, annál jobban beléjük ragadunk. A szobor korából jövő legmaradandóbb üzenet mégiscsak a boldog földi egyensúly, a “csak ő meg én, és ő meg ő” fenségesen magától értetődő harmóniája.

Ez pedig kortalan, időtálló valami, és háttérbe tolja, eloldja a három gyerekalak felfele törekvő mozdulataiban ott rejlő heroizmust.

*

A szoborról részletesen a Köztérképen.

A szövegben képpel szereplő többi szobor ugyanott:

Laborcz Ferenc: Játszó gyerekek (1964)

Laborcz Ferenc: Apa és fia (1982)

Nyírő Gyula: Tornászok (1966)

Csontos László: Fára mászó gyerekek (1968)