Nem a blogban már sokszor felidézett, mostanra kicsit elhasznált vicc poénját akarom újra felmelegíteni (“Ha elrontjuk hátulról, kezdhetjük elölről”), hanem ezzel az induláskor még rövid, idővel aztán talán majd bővülő képgyűjteménnyel azt szeretném bizonyítani, hogy a háromdimenziós figurális szobroknak nemcsak elöl-, alul-, felül- vagy oldalnézetük, hanem hátulnézetük is van, még akkor is, ha a dolgok természeténél fogva a köztéri szobrok esetében ez a legelhanyagoltabb, leghozzáférhetetlenebb és egyben legnépszerűtlenebb nézőpont. De létezik, és messzemenően legális — az itt következő sorozat pedig ezt a messzemenő legalitást kívánja igazolni. Oly módon, hogy a felsorakoztatott szobrok hagyományos elölnézetét nem fogom itt mellékelni, az esetek egy részében az olvasó ezeket a való élményeiből úgyis fel tudja idézni, vagy ha nem, a blogban látható képanyag segítségével könnyedén azonosítani tudja.
Egy egyalakos, körbejárható szobor azért, akárhogy van, hátulról nézve is ugyanaz a szobor.
És még nem is feltétlenül kritérium az egyalakosság. Somogyi József veszprémi Három gráciája, noha a szobornak három szereplője van, akik a fejüket különböző irányokba fordítják, valósággal a hátulnézet apoteózisa,
és Borbás Tibor sok nézetű nyíregyházi triójában is meg lehet találni a legnyilvánvalóbb hátulnézetet.
Az egész ötlet indító darabja különben nem a nyitó kép volt (Strobl Alajos Nemzeti Múzeum előtti Arany János-szobra egyébként ebből a szemszögből is káprázatos), hanem Marton László Liszt Ferenc téri
Liszt-szobra, amire akárhányszor rálapoztam az elmúlt években, mindig megállított és elbűvölt egy pillanatra. Köztudott, hogy Marton László a szobor 1986-os felállítása után erősen nehezményezte, hogy az ő a térnek is nevet adó személyiséget ábrázoló szobra nem a tér szélére, az Andrássy út felé fordítva került (mint vele átellenben Strobl mester keze alól Jókai Móré a Jókai téren), hanem a tér mélységébe befelé nézően — a szobrok elrendezésekor nem mozdították el az akkor már több mint negyedszázada ott álló lépő Adyt, Csorba Géza ikonikus munkáját, az ülő Liszt-szobor e mögé került. Véleményem szerint a Liszt-szobor ezzel jobban járt, így a nap szemből süti, továbbá ez a hátulnézet ilyenformán kevesebbek, ha úgy tetszik, a beavatottak kiváltsága, ellentétben azzal, ahogy ez fordított esetben lett volna, és ezt a kiváltságot éppen ez az elhelyezés biztosítja.
Arra, hogy a szobrot hátulról nézni legitim dolog, a blogom megannyi bejegyzése a bizonyíték. Ha volt rendes időm egy-egy szobor fényképezésére, sosem mulasztottam el a hátulnézetet, bár tény, hogy előfordult, a hátulnézet nem került végül bele a közzétett válogatásba. Nem mutatom meg most az összes képet itt, csak párat a legfontosabbakból, azokat is főképp a Flickr-folyamomból, és emlékeztetésképpen. Ahogy ez ilyenkor szokás, általában a Flickr-képeim a vízjel nélküliek, rájuk kattintva ezek mind a Flickr-oldalamon nyílnak, onnan a “vissza” gombbal lehet újra idejutni.
Mert van a képeim között városjelkép,
sőt, egész a falig elmenve ennek enigmatikus részlete,
és nem is csak egyetlen városból:
lentről, a Trafalgar Square-ről nézve egy napsütéses meg egy közelebbi kép is,
noha a közelebbi sem közeli,
aztán szintén városképinek számító kútszobordísz ugyanonnan, ahonnan Nelson admirális,
aztán Szent Péter, ugyancsak városképi jelentőséggel,
de hát Rómában, és általában
az olasz városokban
jóformán minden
városképi jelentőségű.
De hát akadnak királyok,
uralkodók mindenféle országból,
államalapítók,
római cézárok,
tábornokok,
szabadságharcosok
és hadfiak,
többnyire lóháton (de nem kizárólagosan),
még a királyi lét szimbóluma
és az isteni státusz ábrázolása is megvan,
angyalokról,
faunokról
nem is beszélve;
és ha léteznek vezénylők, katonák, miniszterelnökök,
miniszterek
meg polgármesterek,
akkor vezényelt katonáknak,
és még ismeretlen katonáknak is lenniük kell.
És persze állatoknak,
oroszlánoknak,
oroszlánok farkának,
kutyáknak,
macskáknak,
sőt,
lovaknak,
lovacskáknak is, de legfőképpen embereknek, hiszen mi vagyunk a többség —
az olvasztár,
a borárus,
az autószerelő,
a munkás,
az olvasó munkás,
az utas,
a kőműves,
a könyvtároskisasszony,
a házaspár, és hogy újra felfelé haladjunk,
a festő,
a költő,
az író,
az író még egyszer,
a drámaíró,
melléjük szükségszerűen az olvasó —
a leghíresebb magyar, és ha így, fedetlen fővel esetleg felismerhetetlen lenne,
akkor így, kalapban
már biztosan nem az (pláne hogy a szobortalp hátuljára oda van írva a neve) —
és a máglyán elégetett filozófus
meg az új világberendezkedés névadója, Newton.
Miközben raktam sorba ennek a bejegyzésnek a képeit, három dolog ötlött fel bennem. Elsőként az, hogy egyáltalán nem véletlen a hátulnézet hendikepje. Ideális esetben a köztéri szobrokat úgy helyezik el, hogy a nap nagy részében legfőbb nézetüket érje fény. Hátulnézetből tehát
az esetek többségében az ellenfénnyel kell megküzdeni,
bár ebben akadnak jelentős kivételek. Például egyik legkedvesebb hátulról nézett témám,
és annak egy sokatmondó részlete.
Csikász Imre 1911-ből való Ülő lánya a Kiscelli Múzeum belső kertjében olyan szobor, ahol a napjárás,
és maga az elhelyezés is szinte kötelezővé teszi a hátulnézetet.
Szintén kötelező ez a nézet Lapis András szegedi kalapos lányánál, a Tisza-parton.
A klasszikus Apollo-szobor egykor a Tanács körúton elhelyezett újabbkori másolata is osztozott a fenti fény-ellenfény játékban,
új helyén, a Károly körúti villamossínek között a szobor kétségtelenül fotogénebb lett —
ezt a cseh leányt is hátulról süti meg a nap,
őt Veszprémben a téli déli nap nem,
de hát minden (nemcsak a szobor) más, ha fény esik
a hátsó részeire.
A másik észrevételem az, hogy a hátulnézetek
még a modern vagy újabban készült szobrokból is
mennyire kihozzák vagy előtérbe helyezik bennük a szobrászat eredetét,
az antik vagy klasszikus megformálásokat,
amelyek hátulnézetből
gyakran kifejezőbben érvényesülnek
vagy kimondottabbak, mint az elölnézetek. Talán azért van ez,
mert hátulnézetből
a rejtettebbet,
a kevésbé szokványosat,
a titkosat vagy rejtélyest látjuk. A harmadik felismerésem pedig az,
hogy a hátulnézet —
az elölről nem feltétlenül látható
vagy egyáltalán nem észrevehető
érintésekkel,
kapcsolódásokkal,
mozdulatokkal,
ölelésekkel,
tekintetekkel
és gesztusokkal extra tartalmat vagy narratívát tud adni a szemtől szemben, egy az egyben látott szoborhoz.
Mégse gondoljuk, hogy a hátulnézet problémaköre azonos lenne a blogban már többször, több variációban megpendített
“Mit lát a szobor?” kérdésével. Hiszen persze, madarat lát,
padokat meg fákat, egykor jobb napokat látott, mára megszűnt üzletek portáljait,
autókat,
más autókat,
két korsót megfeszülve cipelve is autókat,
játszóteret,
panelházat,
az őszt,
mára már betemetett medencét,
vagy éppen a Balatont és északi partját, vagyis a világot, ami a látókörében van,
de mi ebben a világban mindezeken kívül
magukat a szobrokat is látjuk,
gazdagon fellibbenő,
testhez simuló
vagy decens öltözeteket,
az aktszobroknak köszönhetően pőre hátakat,
meztelen fenekeket,
néha azokból is a legradikálisabb, legszemérmetlenebb részleteket,
hosszú
lábakat,
lábfejeket,
jókedvű frivolitást.
És hát lehetséges-e ezeknél,
a mindennél és a szobroknál többet látnunk?
*
Csak a képre emlékezem 