Nem a blogban már sokszor felidézett, mostanra kicsit elhasznált vicc poénját akarom újra felmelegíteni (“Ha elrontjuk hátulról, kezdhetjük elölről”), hanem ezzel az induláskor még rövid, idővel aztán talán majd bővülő képgyűjteménnyel azt szeretném bizonyítani, hogy a háromdimenziós figurális szobroknak nemcsak elöl-, alul-, felül- vagy oldalnézetük, hanem hátulnézetük is van, még akkor is, ha a dolgok természeténél fogva a köztéri szobrok esetében ez a legelhanyagoltabb, leghozzáférhetetlenebb és egyben legnépszerűtlenebb nézőpont. De létezik, és messzemenően legális — az itt következő sorozat pedig ezt a messzemenő legalitást kívánja igazolni. Oly módon, hogy a felsorakoztatott szobrok hagyományos elölnézetét nem fogom itt mellékelni, az esetek egy részében az olvasó ezeket a való élményeiből úgyis fel tudja idézni, vagy ha nem, a blogban látható képanyag segítségével könnyedén azonosítani tudja.
“Hátulról” olvasásának folytatásaCímke: Bors István
Haltelte
Kicsit lelassultam, elkényelmesedtem, ellustultam a nyáron, eredeti elképzeléseim szerint nem ez a szobor lett volna a soron következő poszt a blogban, de mivel az ide szánt nagyszabású, sorrendben amúgy háromszázadik bejegyzésemmel június óta vergődöm, és nem nagyon jutok vele előbbre, az a veszély fenyeget, hogy az archívumban a 2018. augusztusi rovat üresen fog maradni; azt pedig nehezen tudnám megértetni a külvilággal, hogy miért üres. Úgyhogy jöjjön inkább ez az általam pár napja megtalált, még nekem is friss szobor, Bors István balatonföldvári Halászfiúja — a gyorsaság amúgy is illik a szoborra találásom hirtelenségéhez.
Egy kecske nyarat csinál
Remélem, megbocsátja nekem az olvasó, hogy az ismert mondást a cím kedvéért kifordítottam. Hogy a bocsánatkérésemet nyomatékosítsam, hozzáteszem, olyan szobor következik, amelyik kicsinysége, látszólagos sutasága ellenére mégis önmagában kvintesszenciája az 1960-as évek progresszívabb magyar szobrászatának. tovább
Csak a képre emlékezem 