Haltelte

Kicsit lelassultam, elkényelmesedtem, ellustultam a nyáron, eredeti elképzeléseim szerint nem ez a szobor lett volna a soron következő poszt a blogban, de mivel az ide szánt nagyszabású, sorrendben amúgy háromszázadik bejegyzésemmel június óta vergődöm, és nem nagyon jutok vele előbbre, az a veszély fenyeget, hogy az archívumban a 2018. augusztusi rovat üresen fog maradni; azt pedig nehezen tudnám megértetni a külvilággal, hogy miért üres. Úgyhogy jöjjön inkább ez az általam pár napja megtalált, még nekem is friss szobor, Bors István balatonföldvári Halászfiúja — a gyorsaság amúgy is illik a szoborra találásom hirtelenségéhez.

Éveken át bicikliztem el vagy tucatszor ugyanis a szobor mögötti, a vasúti sín melletti platánsoron, mégsem vettem észre soha. Amikor azonban vendéglátóm, aki reggeli futása közben talált rá, megmutatta a mobiltelefonján, és a nagyobbik fiammal aznap elzarándokoltam hozzá, azonnal láttam, hogy jelentős dologról van szó, olyasmiről, ami engem mindenképpen érdekel. A Köztérkép mobilalkalmazásán az alkotó nevén és a címen kívül csak az 1991-es felállítási évet vettem észre, ami nagyon nem fért össze a szoborral, mindenesetre ott helyben komoly értelmezést kerekítettem idő és megformálás örök összefüggéséről, hagyományról, visszanyúlásról, előresietésről és megkésettségről. De aztán mindenre fény derült. Az ötnegyedes alumínium-szobor története mondhatni a szokásos: az 1970-es évek elején Balatonföldvár belső részén, az akkori tanácsépület előtti, a 7-es út mellett fekvő parkban állították fel, az üdülőváros növekedésével, 1991-ben aztán áthelyezték a parti részre, az egykori vállalati és SZOT-üdülőkből a rendszerváltás után szép sorban a földvári luxus szálláshelyekké átalakított épületek közötti teresedésre, ahol igen sűrű a napközbeni gyalogosforgalom, hiszen itt a legkönnyebb eljutni az egyik belvárosinak számító szabadstrandhoz, illetve egy rövidebb parti sétányhoz. Mai felállításával a szobor mindenesetre illeszkedik a blogban már sokszor emlegetett “a Balaton kapuja”-koncepcióhoz, noha ez a szobor nem a helyi hajókikötő mellett áll, de jellege, közvetlen tárgya, a víz felé fordulása ezt az elképzelést erősíti. És ha már így adódott, a blogban sorban éppen a Tar István-féle szegedi halas lány után következik Bors István balatonföldvári halas fiúja. Ahhoz képest, hogy úgy másfél éve még lámpással kellett keresnem a halas szobrokat, most igazi haltelte van.

A Halászfiú a partvonaltól és a sétány melletti telkektől kissé hátravontabban, a terecske közepe felé helyezkedik el, helyzete,

továbbá sallangmentes figurális egyszerűsége minden más helyett, önmagáért beszél.

Kicsit komor, vékony, kalapos, félmeztelen fiú, derekán egy lenge vászonnal, ami megtévesztően szoknyának hat, de lehet, egyszerűen korabeli halászruházat,

jobb tenyerét kitárva előre fordítja,

bal kezében

az én szerénynek mondható biológiai ismereteim alapján

függőlegesen egy csukát tart (de tudom, a szakértők már gyülekeznek,

és tudomásomra fogják hozni, ez süllő, ezt is tudom),

közben egykedvűen álldogál,

és így szemléli a körülötte járó-kelő, a látóterébe előbb-utóbb bekerülő embereket — ő is csak egy azok közül, hiszen azok is gyakran tartanak a kezükben önmaguknál kisebb dolgokat.

Látnivaló pedig sok van,

a tópart és a víz mindig kínál érdekességeket.

Ha viszont egy rápillantásnál vagy cigarettáink takarékos végigszívásánál tovább, figyelmesebben nézzük a dolgokat,

könnyedén észrevesszük

a szobor rendhagyását,

a furcsán hátrahúzott és begörbített jobb kart,

ami elsőre talán keresettnek hat,

és amit a már megmutatott kifordított tenyér hangsúlyosan indít el, tölti meg az egész testtartást különös dinamikával,

de ami kétségtelenül a figurális szobor az absztrakt egyszerűsítés felé

elmozduló modernségének a foglalata lesz. Bors Istvánról korábban, veszprémi szobráról szólva elmondtam, hogy pályája első, döntő felében az egyensúlyi helyzettel kísérletező, a szobor architekturális határait feszegető szobrász volt. Első pillantásra ebben a szoborban nincsen ilyesfajta ambíció,

egyszerre azonban részleteiben

és egészében is feltűnik,

hogy a plasztika alapvetően a geometriai megfogalmazás eszközeivel él.

Valóságos vonásai inkább lekerekítettnek hatnak,

vonalai inkább mértaniasnak, néhol szelíden kubistának,

fő nézetében is halványan elmozdul valamiféle absztrakció felé, és ennek ez a furcsán tartott jobb kar és még inkább a jobb tenyér a legfőbb generálója. Az ötlet nem páratlan a korban; Laborcz Ferenc, a blog régi olvasói jól tudják,

rózsadombi rendőrségi Kígyóölőjében ugyanezzel az eszközzel élt egy szűk évtizeddel korábban, csak talán még radikálisabban, elsősorban a hüvelykujjra összpontosítva.

A földvári Halászfiú Bors István keze alól saját korszakát idézi tehát, az ezerkilencszázhetvenes évek elejét, egyszerre képes megszólalni azon a nyelven, amit akkor sokan tudtak jól beszélni, és egyszerre azon a nyelven, amivel ma képes megszólítani bennünket, negyven-ötven évvel későbbi nézőit, akár egy egyszerű balatoni halas alakot, akár az új szobrászat egyik nem túl harsány, mégis emlékezetes példáját akarjuk látni benne. Zsánerszobortól, pláne egy strandon, szemközt a Balatonnal ennél a képességnél nemigen vágyunk többre — és ez, ha jól meggondoljuk, igazából nem is kevés.

*

A szobor a Köztérképen:

Bors István: Halászfiú (Balatonföldvár, 1972/1991)