Megfordulni

Furcsa ügy ez a blogos szoborbemutatás, a bécsi Gondviselés-szökőkútnál írtam erről már korábban. Az ember körbefényképez egy szobrot, hetekre, hónapokra félreteszi, aztán időnként előveszi a képeket, nézegeti, újra félretolja őket, és a kiválasztott szobor abba a két vagy három tucat fényképbe beleragadva az idő teltével elkezdi élni teljesen új életét — nem egyszer úgy alakul, hogy már valami egészen más életet, mint amilyet él valójában vagy a maga valóságában. Sokkal inkább az őt ábrázoló fényképek életét pergeti, mint a sajátjáét — az én egykori (hetekkel, hónapokkal, évekkel azelőtti, ráadásul a technikai eszközöktől is függő) nézésemét, nem pedig a maga igazi milyenségét. Egyes részletei nagyobb jelentőségre tesznek szert a valóságosnál, mások felett óhatatlanul elsikkadok. Adódik aztán az a helyzet, sőt legtöbbször ez adódik, hogy a szobrot nem lehet elérni újra, messze van, távoli helyen, ahová kicsi az esély visszatérnem, vagy éppenséggel jól tudom, valószínűleg sosem fogok még egyszer eljutni hozzá, hogy újra úgy lássam, ahogyan először/egyetlenegyszer. Valahol félúton ilyesmi volt a helyzet az ebben a bejegyzésben következő szoborral is, a londoni két parkban tett séta utolsó előtti két fényképének tárgyával. Volt róla még 2009 februárjából egy négyzet alakúra vágott közelképem,

meg egy teljes alakos felvételem,

semmi más. Sok szobrot fényképeztem már akkor is, de egyiket se módszeresen, körbe-körbe, itt is megelégedtem a napsütötte hátulnézettel, meg a poénnal, hogy a dolgoknak végül is soha nem kell túl nagy feneket keríteni.

(Zárójelbe kívánkozik, hogy erről Mikus Sándor tudott sokat,

senki nem állíthatja,

hogy nem tudott.) Szóval akkoriban Londonban nem a szobrokkal voltam elfoglalva, hanem inkább épületekkel,

mint amilyen Greenwichben a Régi Királyi Tengerészeti Akadémia ikerépülete volt (erre különösen büszke vagyok, mert évekkel később az összeillesztett panorámaképet egy greenwichi karitatív rendezvény kísérőképének kérték el),

vagy a Covent Garden két épületét összekötő gyaloghíd — és sok egyéb mással. De aztán telt-múlt az idő, és a Green Park-beli szobor foglalkoztatni kezdett, talán éppen azért, mert csak az a két fenti saját képem volt róla, és lehet, egyre jobban bosszantott, hogy a szobor sohasem fordul felém.

Megtudtam, hogy a szobor igazából kútszobor, az 1906-ban született és 1973-ban elhunyt angol szobrász, Estcourt James Clack munkája, címe Treetop Diana Fountain, de gyakran hivatkoznak rá Constance Fund Fountainként is, mert hogy felállítását az a Constance Alap támogatta, melyet özvegye, Constance Goetze 1939-ben eltávozott képzőművész férje, Sigismund H. C. Goetze emlékének ápolására hozott létre, és amely szervezetnek a célja az volt, hogy londoni parkokat népesítsen be szobrokkal, illetve az ott lévő romlott állapotú köztéri munkákat, szökőkutakat új életre keltse. A Green Park-beli Diana-kút ötlete 1950 áprilisában merült fel, két hónappal később pályázatot hirdettek, melyre hat szobrászt hívtak meg: Maurice Lambertet, Harold Dow-t, Siegfried Charoux-t, G. H. Deeley-t, Estcourt James Clacket és Hamish Macphersont. (Közülük magyar turisták számára a legismerősebb az osztrák származású, 1939 után Londonba telepedett Charoux neve lehet, akinek a bécsi Judenplatzon álló, kacifántos történetű Lessing-szobráról itt lehet részletesen olvasni.) A megbízást 1951 októberében Clack nyerte el, első vázlatai a kúthoz ebben az évben készültek — ugyanebben az évben halt meg az alapítványtevő támogató, Constance Goetze is, aki így már nem érte meg az 1954. június 30-án, a Green Park belsejében, két kavicsos gyalogút kereszteződésében, fő profiljával a Piccadilly felé fordítva állított szobor felavatását.

Estcourt James Clacket egy időben szívesen láttam vagy tekintettem volna a hírhedt londoni aranykor, az ún. “swinging sixties” képviselőjének — nem tudom igazán megmagyarázni, miért; különös első keresztneve és az évek során rongyossá nézett két kép túlságosan irracionális, Roger Moore, Twiggy vagy a Monty Python meg túlságosan elrugaszkodott magyarázat lenne erre. És megérte ugyan ezt a kort, távolról sem volt főhőse vagy akár még csak jelentősebb szereplője sem az időszaknak. Fénykora igazából egy-két évtizeddel korábbra esett. Londoni születésű szobrász volt, aki egy néhány éves szakasztól eltekintve végig Londonban élt és dolgozott, sokféle anyaggal, fával, terrakottával, fémekkel, sokféle műfajban, kisplasztikától szakrális műveken át hollywoodi filmben a forgatáshoz használt szoborig, aktív évei alatt szemmel láthatóan folyamatosan. A Diana-kúton kívül különben még egy londoni köztéri alkotása van, egy nagy méretű Dickens-relief 1960-ból annak a modern irodaépületnek a falán, amelynek egykor helyén állt a Charles Dickensnek néhány évig otthonául szolgáló ház; a relief az író szakállas félprofilos portréján kívül feltünteti néhány olyan regénybeli szereplőjének arcképét is, akiket ebben a házban talált ki és vetett papírra. Estcourt James Clack londoni munkája még az Adelphi-ház ornamentikája, a többi köztérre került műve a vidéki Angliában kapott helyet.

Ha Estcourt James Clack művészetének jellegét magyar analógiákkal akarnám megvilágítani, Medgyessy Ferenc, Szabó Iván, Andrássy Kurta János vagy a köztéri szobrászként különben nem aktív Veress Pál példája jutna elsőként az eszembe, azzal a különbséggel, hogy Clack munkásságából hiányzik a magyar népi szobrászatnak az a fajta radikális keserűsége vagy keleties beütése, ami az említett művészek munkáiban valamilyen fokozaton úgyszólván mindig érvényesül. Clack sokkal hajlékonyabb, ironikusabb, könnyedebb alkatú művész — ebben kétségtelenül szerepe van annak, hogy bizonyára még egy szemmel láthatóan kevés monumentális megbízáshoz jutó, nem túlságosan felkapott nyugati művész is felhőtlenebb körülmények között, a történelemnek kevésbé kitetten élhetett és dolgozhatott, mint említett magyar kortársai. Minderre különben az alapján az album alapján jutottam, amit egyik fia, Jonathan a szobrász apa egykori dokumentációjából, fennmaradt munkafelvételekből, családi fényképekből a 2010-es évek elején az internetre feltöltött.

A múló évek során azt is megtudtam, hogy 2011-ben, két évvel a két első kép készítése után a kutat lebontották, és hogy eredeti helyétől úgy másfélszáz méterre, a londoni olimpia miatt átalakított és felújított Green Park metróállomás kijáratánál tervezik felállítani. Ez csak még jobban felkorbácsolta vágyamat, hogy újra lássam, és végre szembeforduljon velem.

És ez idén szeptemberben megtörtént,

egyszerre csak megmozdult, treetop, tényleg a fák felett,

és lassan felém kezdett fordulni ez a kicsi szobor,

feltárult minden oldala.

Diana, a vadász,

kutyáját a fák közé hajszolva,

feltűzött, hátralibbenő hajjal,

az állatéhoz hasonlóan szétnyílott ajkú arcán a szenvedéllyel,

ami talán az űzött vad elejtésének előérzete, a híres vadászszenvedély,

meztelenül, egyetlen expresszív mozdulatba, két egymás felé hajló testbe — az egyik függőlegesen, a másik vízszintesen követi mellette álló párját —

egy fél novella epikai anyagát a pillanatba sűrítve. És az is igaz, hogy új helyén

élet vette körül,

a metrókijárat felpezsdítette,

időnként nem is akárhogyan,

jóllehet tapasztalatom az, egy szobornak nemigen számít,

hányan nézik — egyedül az, hogy elég figyelmesen nézzék.

*

Hivatkozások, olvasmányok:

A szobrászról:

‘Estcourt James Clack’, Mapping the Practice and Profession of Sculpture in Britain and Ireland 1851-1951, University of Glasgow History of Art and HATII, online database 2011 [http://sculpture.gla.ac.uk/view/person.php?id=msib6_1204649521, accessed 02 Nov 2015]

A szobor áthelyezésének története, benne képekkel a szobor eredeti helyéről és állapotáról:

http://www.peterberthoud.co.uk/2011/06/e-j-clack-to-move-centre-stage-at-green-park-station-2/

A The Constance Fund és a szobor pályáztatásának története:

http://webarchive.nationalarchives.gov.uk/+/http://yourarchives.nationalarchives.gov.uk/index.php?title=The_Constance_Fund