A Cheshire-i Macskát kergetve

Minden valaha volt macskatulajdonosnak, aki eljut idáig

Ebben a posztban hitbéli dolgokról lesz szó. Hitbéli dolgokon pedig soha nem vitatkozunk, nemcsak mert nem illik, hanem mert nem is érdemes. Az olvasónak hinnie kell a poszt történetének alább következő rekonstrukciójában: az az alap, hogy higgye el, ami itt következik, igaz. Aki ezt nem hiszi, járjon maga utána.

Jó néhány éve már, hogy megtaláltam Jorge Luis Borges Képzelt lények könyve című könyvének Word-formában letölthető magyar fordítását az interneten, annyira régen, hogy már nem is emlékszem, hogyan jutottam el hozzá — az eziránt érdeklődőknek a Google keresőmotorját ajánlom. Különben egész pontosan is tudom időhöz kötni, nagyjából akkoriban történt ez, amikor Somogyi József szobrairól készült fényképek után kutattam, és rá is találtam az azóta minden Somogyiról szóló posztomban felhasznált és hivatkozott albumra, Hanula Endre kitűnő, egy tervezett Somogyi József-könyvhöz fényképezett, de végül megjelent kötethez soha fel nem használt műtárgy-fotóira. Azok között a képek között leltem rá erre a kis agyagszoborra,

melyet igazából sohasem tudtam biztonsággal azonosítani. Somogyi Józsefnek tudomásom szerint sehol nem áll olyan köztéri szobra, amely macskát szerepeltetne vagy ábrázolna, de ebben lehet, hogy tévedek. Mindenesetre a macskára felbukkanása óta Cheshire-i Macskaként gondoltam. A blogon az induláskori, legelső bejegyzések között szerepelt Kerényi Jenő Táncosok című, 1940-ben készült, Lövőház utcai díszítő domborművének részlete,

a kép másik részletében ott várakozó madárra ácsingózó, faágakon egyensúlyozó macska — ennek a két képnek a birtokában úgy éreztem, idővel közre lehet majd adni a Nagy Oroszlánposzt után a sok más mellett a Cheshire-i Macskával is számot vető Kis Oroszlánposztot. Hiszen az oroszlán is…, annyira közismert, hogy itt most nem mondom végig. Persze a macska semmiképpen sem kisebbecske oroszlán, de hát legyen ez az én… szabadságom.

Nagyjából a Somogyi-képgyűjtemény felfedezésével eshetett egybe a Képzelt lények könyve letöltése, ami ugyanakkor némiképpen groteszk dolog az esetemben. Borges eredetileg 1957-ben, Margarita Guerrero közreműködésével publikált könyvének magyar kiadása, mely a körülbelül négy korszakkal ezelőtti Helikon Kiadó gondozásában jelent meg 1988-ban (a kiadó igazgatóját még Molnár Magdának hívták, az impresszumba a kiadó, utolsó mohikánként, még belenyomtatta a megjelent példányszámokat, e könyv esetében a 12.000-es számot), a Zirkuli Péter szerkesztette Curiositas sorozat második darabjaként, Scholz László remek fordításában, és nemcsak hogy a kezdetek óta megvolt nekem, de azok közé a könyvek közé tartozik, amelyek közvetlenül a kezem ügyében vannak, s emiatt gyakran leveszem őket a polcról. A Képzelt lények könyve ráadásul olyasmi, amit bármikor és bármelyik pontján, bármennyi időre fel lehet ütni, lapról lapra vagy oldalpárról oldalpárra hihetetlen gazdagsággal tódul az ember elé ez a minden részletében páratlanul élvezetes, különleges Röviden mondd, nincs időm; emiatt és hozzá fűződő meghatározó proxemikai viszonyomnak köszönhetően a könyvet az elmúlt tíz-tizenegy évben rendszeresen és gyakran fellapoztam. Biztos, hogy volt a kezemben, amikor 2015 elején Villányi László Kimméria című csodás könyvéről írtam az ÉS-be, mert A Kiméra szócikknél most megtaláltam egy könyvjelzőként a kötetbe tett képeslapot. A digitális világ csábításai azonban a jelek szerint erősebben hatottak rám, oldszkúl könyvolvasóra is, mert a Cheshire-i Macskával (meg a Kilkennyi Két Kandúrral) foglalkozó szócikket a magyar ábécé szerint összerakott kvázi-lexikonban egészen biztosan először a képernyőmön olvastam úgy, hogy később is megmaradt az emlékezetemben.

Ez nem minden tétellel volt így: Borges az angyalokkal és ördögökkel beszélgető Swedenborgra vonatkozó magyarázatára, tudniillik hogy Swedenborg élete utolsó huszonöt évét Londonban, hallgatag angolok körében töltötte, ezért napi beszélgetésigényét az említett fajzatokkal elégítette ki, határozottan a nyomtatott könyvből emlékszem.

Borges rövid, és ezt most pontosan meg tudom mondani, éppen 980 karakterből álló szócikkében két erősebb pilléren nyugszik a Cheshire-i Macska képzelt lény-mivoltának értelmezése: “a vigyorog, mint a Cheshire-i Macska” angol mondás jelentésadásán (maga a mondat a magyar fordításban is angolul van hagyva, illően az angolokért mindig is bolonduló Borgeshez, “grins like a Cheshire cat”), illetve a Lewis Carroll 1865-ös kultuszkönyvében, az Alice Csodaországban lapjain megjelenő teremtmény legfontosabb jellegzetességén, hogy az Alice-szal folytatott beszélgetései közben hirtelen vagy lassabb ütemben tovatűnik, csupán széles mosolya, a vigyora, a fogsora marad hátra belőle.

Borges tehát ugyanazt a jellegzetességet és gesztust, az emberi tudat kézzelfoghatóan valóságos, mégis leginkább metafizikai vagy a metafizikaihoz legközelebb álló tapasztalatát, az eltűnést állítja rövid értelmezése középpontjába, mint amit az Alice Csodaországban-t utóbb többször feldolgozó tömegkulturális média. Hiszen ki ne élt volna már át eltűnést, vagy éppen tűnt volna maga is el? És a végén mindannyian eltűnünk, és ennek tanúja is marad, aki majd szintén eltűnik stb., a nagy eltűnés-spirál. Ezt sem ragozom inkább. A lényeg, hogy a Cheshire-i Macska valójában egyetlen széles vigyor, tűnőfélben lévő arc, melyből legtovább a ragyogó fogsor tart ki, mielőtt az is elenyészne végleg.

És hát itt van még az Alice’s Adventures in Wonderland, melynek, ahogy erre Borges is utal, a nevezetes jószág több fejezetében is megjelenik, leginkább a hatodik fejezetben.

Minderről azonban a Szobotka Tibor által átigazított Kosztolányi-fordítás magyar olvasója mégsem tud. A magyar szövegben ugyanis egyáltalán nem szerepel a “Cheshire-i Macska” összetétel, nincs semmilyen utalás Cheshire-re, erre a Wales északi csücskénél elterülő “earldomra”, ahogy Borges gunyorosan elszórakozik az idejétmúlt közigazgatási formán; a magyar változatban, a regény egész szövegét beleértve, maga a “macska” szó egyetlenegyszer sem fordul elő. Mindezzel akkor szembesültem, amikor a tervként dédelgetett témának először veselkedtem neki.

Kosztolányi (vagy Szobotka) azt találta ki, hogy a “Cheshire Cat”-et egyszerűen Fakutyának fordította. Alice Fakutyával találkozik az erdőben, szó sem esik semmilyen macskáról, nemhogy Cheshire-iről. Ez annál is érdekesebb megoldás, mert felidéz és a konnotációs mezőjébe von egy közismert szólást magyarul (“vigyorog, mint a fakutya”), és aztán, mint majd látjuk, átvág egy minden idegen szövegben ezerszám ott létező kisebb gordiuszi csomót. (Hozzáteszem, megkímélve e sorok olvasóját az etimológiai szótárhoz megtett úttól, hogy a “vigyorog, mint a fakutya” szólásban a főnév nem a téli jégen csúszó szórakozási eszközre, hanem az ugyanígy hívott csizmahúzó szerszámra utal.) De nézzük a jelenet elejét, a Fakutya feltűnésétől, magyarul:

Ekkor azonban újra megriadt, mert megpillantotta a Fakutyát. Nem messze tőle egy fa alatt ült, és tüstént vigyorogni kezdett, mihelyt meglátta Alice-t.

“Szelíd egy állat ez — gondolta Alice — , csak egy kissé hosszú a körme, meg egy kissé sok foga van.”

Ezért bizonyos tisztelettel közeledett hozzá.

— Fakutya — kezdte félénken, mert nem tudta, szereti-e, ha a nevén nevezik.

De a Fakutya csak még szélesebben vigyorgott.

“Nini, tetszik neki” — gondolta Alice, s így folytatta: — Lenne szíves megmondani, merre kell mennem?

— Az attól függ, hová akarsz jutni — felelte a Fakutya.

— Ó, az egészen mindegy — mondta Alice.

— Akkor az is egészen mindegy, hogy merre mégy — mondta a Fakutya. — Csak menj, menj, ameddig…

— Ameddig valahová el nem jutok — fejezte be Alice.

— Valahová okvetlen eljutsz — mondta a Fakutya — , ha elég sokáig mégy.

Ez tagadhatatlan volt. Alice tehát egy másik kérdéssel fordult hozzá.

— Miféle emberek laknak errefelé?

— Errefelé — mutatott a Fakutya jobbra — a Kalapos lakik. Arrafelé meg — mutatott balra — Április Bolondja. Menj el hozzájuk. Egyik olyan bolond, mint a másik.

— Csakhogy én nem szeretem a bolondokat — mondta Alice.

— Hiába nem szereted — mondta a Fakutya. — Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.

— Honnan gondolja, hogy én bolond vagyok? — kérdezte Alice.

— Ha nem volnál bolond — válaszolt a Fakutya — , nem jöttél volna ide.

Alice-t ez nem győzte meg. Ezért tovább faggatta a Fakutyát.

— És honnan gondolja, hogy maga bolond?

Most jön a gordiuszi csomó. A folytatást az eredeti angol szövegből idézem:

‘To begin with,’ said the Cat, ‘a dog’s not mad. You grant that?’

‘I suppose so,’ said Alice.

‘Well, then,’ the Cat went on, ‘you see, a dog growls when it’s angry, and wags its tail when it’s pleased. Now I growl when I’m pleased, and wag my tail when I’m angry. Therefore I’m mad.’

‘I call it purring, not growling,’ said Alice.

‘Call it what you like,’ said the Cat.

Ugyanez magyarul:

— Nézd — felelt a Fakutya — , egy rendes kutya az nem bolond, ugyebár?

— Nem — mondta Alice.

— Na, látod — folytatta a Fakutya. — A rendes kutya, ha dühös, akkor morog, és ha örül, akkor csóválja a farkát. Én pedig akkor morgok, ha örülök, s akkor csóválom a farkam, ha dühös vagyok. Ezért vagyok én bolond.

— De… — ellenkezett Alice.

— Semmi de — szakította félbe a Fakutya.

A “rendes kutya” közbeiktatásával Kosztolányi/Szobotka elkülönítette az angolban szereplő “dog”-ot a Fakutyától, az idézett jelenet végén pedig egyszerűen elhagyta a “dog” morgására és a “Cheshire Cat” dorombolására vonatkozó megjegyzést. Elveszítettünk egy világirodalmi macskát. Annál is meglepőbb így a Magyar Elektronikus Könyvtárban szereplő magyar verzió, ahonnan a fenti idézetek származnak, mert ott Fakutya illusztrációjaként

ez a kép látható: biztos, hogy nem tartanám fakutyának. Mindent összevetve a lényeg az, hogy a Cheshire-i Macska meglétéről a magas irodalomban kizárólag Borges könyve tudósít magyarul, írtam eredetileg, de a poszt facebookos megosztása után Elekes Dóra felhívta a figyelmemet, hogy Varró Zsuzsa 2009-ben megjelent fordításában (Aliz kalandjai Csodaországban és a tükör másik oldalán, Sziget Kiadó, a versbetéteket Varró Dániel fordította) visszaállította jogaiba a Cheshire-i Macskát. Ha egy évvel ezelőtt, első lelkesedésemben nemcsak az interneten talált Borges-szövegből, az ötletet adó utalásból tanulmányozom a kérdést, hanem fellapozom a nyomtatott Képzelt lények könyvét, mindez azonnal megoldódott volna: a könyvváltozatban szerkesztői lábjegyzetben ott áll, ami az internetes változatból hiányzik: “A Kosztolányi–Szobotka-féle fordításban ‘Fakutyaként’ szerepel.”

Ez a hiányzó s a könyvben egészen a minapig észre nem vett lábjegyzet igazolja a bejegyzés fent ismertetett történetének a hitelét. De a történet itt még nem ér véget.

*

Akár egy évvel ezelőtt is a bejegyzéshez ugyanis még túl korán lett volna. Hátra volt még a neheze, a fent említett kettőnél további bronz- és kőmacskákat kellett gyűjtenem a Fakutyához — és most ezt csak a szóvicc kedvéért írtam, mert igazából a Cheshire-i Macskához gyűjtöttem őket. Tavaly nyáron először

ki kellett fényképeznem a trieszti Lloyd-palota Thetis-ábrázolásából

a tejet lefetyelő macskát,

elhinnem róla, hogy a méretarányok is igazolják, ez nem serdületlen oroszlán, aztán szintén nyáron ki kellett fényképeznem Kligl Sándor szolnoki cukiszobrából, a Horgászból a macskát,

ami nem volt nehéz,

a macska jó negyven centire

vonul gazdájától, a kalapos horgásztól

vagy néz csak fel hal reményében megemelt farokkal egy horgászbotos vadidegenre,

lehetőleg úgy,

hogy a cukiszoborságot fokozandó

lovas is jusson a hátára, jaj, apa, már megint mit csinálsz?, te kergeted azt a macskát fel-alá, miközben az a vak könyvtáros is megmondta, hogy csak képzelt lény (ez a kisebbecske fiú különben,

csak úgy zárójelben mondom,

nagy macskalovas,

vagy úgy is mondhatnám, nagymacska-lovas),

ősszel ezt a kőlányt, macskával a kezében, Szmrecsányi Boldizsár (Boldi) művét a Stefánia Park szabadtéri szoborkiállításáról,

késő ősszel Veres Gábor szombathelyi Weöres Sándor-szobrából

a simogatott macskát úgy,

hogy abba valami méltóság is vegyüljön, mert hát a teljes Weöres-ábrázolásba, valljuk be, nem sok vegyült,

megvárni az első erősen tűző tél végi napot,

amikor Németh Pál magántulajdonban álló 1996-os művét, a Napot hoztam, csillagot című kisplasztikát

kitehetem végre a fénybe, és hát nemcsak hogy ez a leganglománabb darab ebben a végletesen fájdalmas anglomán posztban Blake-idézetével, a “chariot of fire”-ral,

de alighanem ez a félig-meddig ready-made cica emlékeztet legjobban a vigyorgó Cheshire-i Macskára. Legyen hát belőle a posztot bevezető kiemelt kép, tűzszekér nélkül, chemtrail-csíkkal a háttérben, kéken, aranyban, és vigyorogjon, mint a Fakutya.

*

A Gutenberg Projekt keretében angolul online olvasható Alice’s Adventures in Wonderland szövege.

A hatodik fejezet magyarul, Kosztolányi Dezső fordításában, Szobotka Tibor átdolgozásában a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

Jorge Luis Borges: Képzelt titkok könyve. Fordította Scholz László. Helikon Kiadó, 1988. 28. o.