Minden valaha volt macskatulajdonosnak, aki eljut idáig
Ebben a posztban hitbéli dolgokról lesz szó. Hitbéli dolgokon pedig soha nem vitatkozunk, nemcsak mert nem illik, hanem mert nem is érdemes. Az olvasónak hinnie kell a poszt történetének alább következő rekonstrukciójában: az az alap, hogy higgye el, ami itt következik, igaz. Aki ezt nem hiszi, járjon maga utána.
1986-ban a szegedi egyetemen megszereztem a tanári diplomámat. Az ötödéves magyar gyakorlótanítás néhány röpke hetének megszédülését leszámítva soha nem fordult meg a fejemben, hogy középiskolában tanítsak. Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban Ilia Mihály révén volt egy halvány, körvonalazatlan állásajánlatom, feleségem azonban nem akart Pesten élni, nekem se nagyon fűlt hozzá a fogam, hogy hat év függetlenség után a szüleimhez költözzünk vissza, úgyhogy az enyém helyett az ő szülővárosa, Pécs felé vettük az irányt. “Az én Weöres Sándor-évszázadom” olvasásának folytatása
Méltatlan, tisztelgő ajándék Szilasi Lászlónak
(K. macskája) Ha hihetünk a dokumentumoknak, ha nap mint nap átélt bizonytalanságainkban a dokumentumok még biztonságot nyújtanak, 1917 utolsó heteiben F. K.-val sok egyéb mellett a következő furcsaság történt.
K. három leveléből idézek.
Csak a képre emlékezem 