A megtalált lovas

Ez a poszt ugyanúgy hónapkitöltő poszt lesz, mint az augusztusi volt, egyszerűen nem akarom, hogy unokáim megkérdezzék majd, vajon mit csinált a nagyapjuk 2018 szeptemberében, hogy ez a hónap a blogban üresen maradt. Lehet, hogy már nem is élt az öreg? Rögtön hozzáteszem, a bejegyzés olyasmivel fog foglalkozni, amivel nagypapa az előző hónapban éppenséggel nemhogy eleget, nagyon is sokat bajlódott. Mégsem szabályos szoborposzt következik, ahogy az ezen a helyen már megszokott, hanem (ha mindenáron egy szóval akarjuk leírni) szoborfényképezés-poszt. Homályosan megvilágított műhelyem szerény kis forgácsai.

“A megtalált lovas” A teljes bejegyzés megtekintése

Reklámok

Haltelte

Kicsit lelassultam, elkényelmesedtem, ellustultam a nyáron, eredeti elképzeléseim szerint nem ez a szobor lett volna a soron következő poszt a blogban, de mivel az ide szánt nagyszabású, sorrendben amúgy háromszázadik bejegyzésemmel június óta vergődöm, és nem nagyon jutok vele előbbre, az a veszély fenyeget, hogy az archívumban a 2018. augusztusi rovat üresen fog maradni; azt pedig nehezen tudnám megértetni a külvilággal, hogy miért üres. Úgyhogy jöjjön inkább ez az általam pár napja megtalált, még nekem is friss szobor, Bors István balatonföldvári Halászfiúja — a gyorsaság amúgy is illik a szoborra találásom hirtelenségéhez.

“Haltelte” A teljes bejegyzés megtekintése

Hal már pont

Tar István ennek a blognak régi, nem is nagyon titkos favoritja, ezt a tényt a képernyő jobb oldalán, a kicsit lejjebb görgetve megtekinthető címkefelhő különböző betűméretből szedett címkéi jól láthatóan igazolják. Az ő neve ebben a címkefelhőben már középnagy, akárcsak Kerényi Jenőé, Makrisz Agamemnoné, Mikus Sándoré, Laborcz Ferencé, Somogyi Józsefé, a faviccé vagy Londoné.  “Hal már pont” A teljes bejegyzés megtekintése

“…de mind közül, amit te gyűjtesz…”

Vissza akkor a régi kerékvágásba, az előző, zenéről szóló poszt után újra a szobrokhoz. Előjáték jön tulajdonképpen, előjáték és bemelegítés a korsós nő már sokszor megígért, a közeljövőben bemutatandó nagy szobrászati témájához (a képek többé-kevésbé már együtt vannak, csak nézegetnem kell még őket egy darabig), és R. Kiss Lenke közkedvelt veszprémi szobra erre az előzetes szemlére a legalkalmasabb.

““…de mind közül, amit te gyűjtesz…”” A teljes bejegyzés megtekintése

Róma kútjai, avagy Azért az azúr víz az úr

Tudtam, hogy el fog érkezni ez a pillanat is, bár bevallom őszintén, korábbra vártam. Ennek a posztnak a tavaly júniusi képeit már régebben összegyűjtöttem az egyik mappámba, néha rájuk néztem, de aztán továbblapoztam mindig. Arra gondoltam, hogy majd egy november végi vagy január közepi, a fűtött szobában töltött napon, amikor majd a legnagyobb lesz a távolság a külső körülmények és a képek evidens tárgyai, hideg és meleg, bezártság és szabadság, depresszió és boldogság között, rövid szöveget írok hozzájuk és feltöltöm őket. Azt nem hittem volna, hogy ez ilyen sokáig, eddig a váratlan 2018-as télig, február legvégéig, március elejéig húzódik majd el.

“Róma kútjai, avagy Azért az azúr víz az úr” A teljes bejegyzés megtekintése

Nem most léptem fel falvédőnek

Furcsa dolog a nyelvhasználat. Még a nyelvi készlet hiányai is mintha az adott nyelv beszélőinek lelkialkatáról árulkodnának. A címből elősejlő fordulat (a “nem most léptem le a falvédőről” és közvetlen párja, a “nem most jöttem a 6.20-assal”) a magyarban például sosem fordul elő állító szemléletű megfogalmazásban, a tagadás formálisan az időhatározóra, és nem a mondat egészére vonatkozik. A hétköznapi használatban nem mondjuk, noha grammatikailag helyes mondat, hogy *”most léptem le a falvédőről” vagy *”most jöttem a 6.20-assal” (és egyáltalán nem mondjuk, hogy *”most nem léptem le a falvédőről”)  — vagy ha igen, mint a Most jöttem a falvédőről, a két szólás kontaminációjával az első kiadott Google-találat esetében, a Born Yesterday című hollywoodi filmvígjáték magyar címeként, annak oka van (de ez másik hatalmas témához vezet: címet nem fordítunk, hanem adunk). A tagadás mellett jelentőségteljes továbbá az egyes szám első személyű formula is. Ironikus, eltúlzóan megerősítő hangsúllyal elő-előfordulhat harmadik személyben, kérdésként esetleg másodikban, de a szólás alapállapota a tagadás és az egyes szám első személyű fogalmazás, amihez a hozzáadó-belefoglaló is negatív alakja révén tartalmilag a hetykeséggel vegyes büszkeség társul, “én se most léptem le a falvédőről”, még gyakrabban, a szükséges módosítószóval kiegészülve amolyan csattanószerű, záró logikai következtetés, úgyszólván a végső érv egy vitában vagy egy végigmesélt történetben: “hát én se most léptem le a falvédőről”. “Nem most léptem fel falvédőnek” A teljes bejegyzés megtekintése