Topsy-turvy

Örömömben a földhöz csapkodnám magam, ha ez a szobor magyar szobrász műve lenne valahonnan a hatvanas évekből, és a mű az egyik magyarországi köztéren állna, hiszen akkor evidensen, a maga teljes figurális mivoltában bizonyítaná mindennél fényesebben a blogom egyik régi tézisét: a magyar szobrászat az 1960-as évek elején, felszabadulva a szocreál nyűgei alól, a modernebb megfogalmazások felé indult el, és ennek egyik lehetséges útja az egyensúllyal, a figurális architektúrával való kísérletezés volt.

“Topsy-turvy” olvasásának folytatása

Hogy szaladnak a fák

Lesenyei Márta 1970-ben felállított Napba nézője tulajdonképpen Salgótarján főterén áll, felállítása óta azonban az őt körbevevő vegetáció elkülönítette és le is választotta a főtérről a szobrot, amely most már intimebben kapcsolódik a mögötte elhelyezkedő panelsorházhoz, illetve az azok utcafrontján meghúzódó kisebb üzletekhez. Mi több, a természeti környezet, a körülötte megnövő fák és bokrok a szobor eredeti címét is kikezdték valamiképpen. A gyönyörű mozdulatban megörökített nőalak az év nagy részében régóta nem a napba néz, hanem a föléje magasodó fák leveleit bámulja.

“Hogy szaladnak a fák” olvasásának folytatása

Barbárokra várva

Amikor Tar Istvánról a legelső posztomat még a blog kezdeti szakaszában közreadtam, a kísérőszöveg végén azzal a retorikai fordulattal éltem, hogy Tar Istvánra majd még visszatérek. És vissza is tértem sokszor rá, az említett összehasonlítós poszt után először keszthelyi Éneklőire, két évvel később, örömömből kifolyólag, hogy hosszú évek hiánya után egy másolattal újra benépesült a gellérthegyi Budapesti lány piedesztálja, a rákövetkező évben, 2017-ben kevésbé szem előtt lévő zuglói lovasszszobra apropóján, ötödszörre pedig szegedi halas lányáról szólva, és akármikor írtam róla, mindig is éltem ezzel a bizonyos retorikai fordulattal: visszatérek majd még rá. Hát most fellebben a fátyol erről a titokról, és elárulom, hogy lelki szemeim előtt vagy a gondolataimban én minden alkalommal ezt, az itt következő szobrot láttam. De a dolgok nem érnek ezzel véget. Most is, és legalább majd még egyszer megígérem: Tar Istvánra vissza fogok még térni.

“Barbárokra várva” olvasásának folytatása

Láttál-e boldog szobrászokat?

Antal Károlyról (1909–1994) elmondtam már itt a blogon, legrészletesebben a pécsi, jakháton ülő Kőrösi Csoma Sándor-szobra kapcsán kifejtett röpke pályaképben, hogy — ellentétben sok kor- és kartársával — ő nem a mindenkori korszaka hányatott vagy mellőzött, ambícióit teljesen betölteni sosem tudó, megkeseredett vagy elgyötört művész életét élte. Pályája a kezdetektől, a harmincas évek közepétől a befejezésig, nagyjából a rendszerváltásig minden látható jel szerint a sikeresség jegyében telt el. Aki ennek részleteire kíváncsi, olvassa el a bevezetőt a hivatkozott írásban, nyolc év alatt igazából nem tudtam meg újabb fontos, perdöntő dolgokat Antal Károlyról, mint amennyit ott leírtam. Láttam néhány másik szobrát, de ez nem változtatott eredeti meggyőződésemen — ahogy mondani szokták: sőt.

“Láttál-e boldog szobrászokat?” olvasásának folytatása

Megvilágosodás

Néhány évvel ezelőtt, egy terjedelmesebb tanulmányhoz rövid pályaképet, amolyan kisportrét terveztem írni Mózes Attiláról, az erdélyi prózairodalom akkor még élő kismesteréről, és a felkészülés részeként kimásoltam egy idézetet Napnyugati vándorlás című novellájából, a Füstkorom című, 1984-es kötetéből. Szabályosan a gépembe pötyögtem a részletet, az interneten a novella akkor még nem volt meg sehol vagy én nem találtam meg (Mózes Attila idővel ún. “posztumusz tagja” lett a Digitális Irodalmi Akadémiának). A részletet végül terjedelmi okok miatt a tanulmányban nem használtam fel, de a szöveg hatott rám, mert az emlékezetemben, és ami a fontosabb, a számítógépem merevlemezén ott maradt. Amikor 2017 januárjának utolsó napján, 64 éves korában az író meghalt, a Facebookon emlékezésként ezt a részletet idéztem tőle. A következőképpen hangzik:

“Megvilágosodás” olvasásának folytatása

Kezdődik

Mindig ezzel a szoborral szoktam emlékezetessé tenni, ha valamilyen nagyobb nemzetközi futballverseny a nagyvilágban kezdetét veszi — Mikus Sándor az egykori Népstadion szoborkertjében felállított szobrával, a Labdarúgókkal, amely megszületése óta mind a mai napig a legjobb focistaszobor szerte Magyarországon. A mostani mód mégis új az eddigiekhez képest, hiszen körbeforgó animációt eddig egyszer sem csináltam róla, továbbá szinte maga a szobor is új, és ebben benne van az örömöm: az újonnan felépített Puskás Arénából nem tűntek el ezek a böhöm szocreál szobrok, a stadion 2019-es megnyitása óta a hibátlanul felújított szobrot viszont most, a fényképezéskor volt először alkalmam közelről látni.

“Kezdődik” olvasásának folytatása

Mert szemben ülsz velem

“…s csak a te arcod látom /  és nincs mellette az enyém”, folytatja lendületes prozódiával öregkori szerelmes versében Illyés Gyula, “ahogyan megszoktam a fotografiákon /  és előszobák tükörén”. Vagy ahogy, tehetnénk hozzá a nevében mi, megszoktuk itt a blogban, hiszen a fekvő nőkről volt már korábban egy összeállítás, és lesz egyszer majd a fekvő férfiakról is, előzetesen annak itt most csak két gyors darabját mutatom meg,

“Mert szemben ülsz velem” olvasásának folytatása

Távolsági kosarasok igáslovát

Mezén lakkos távolsági kosarasok igáslovát sokkal nézem. Keverem mellük, küllemmerevek. Lábaik, kiken találata icipici, a találat nekik kiabál. Temetik négeres jeled, a delej seregén kitemet.

Ne rémüljön meg az olvasó, nem zakkant meg, és ami ennél sokkal fontosabb, én sem. Igásló éppenséggel még akadna,

“Távolsági kosarasok igáslovát” olvasásának folytatása

Újra — Rétfalvi Sándor budapesti épületszobrairól

A Mátrix című film második része után persze sokkal áramvonalasabb lennék, ha a “reloaded” szót írtam volna címként, vagy akár annak magyar változatát, az “újratöltvé”-t, esetleg a GPS által unos-untalan ismételt “újratervezést”-t, de hát ígérem, áramvonalasnak elég áramvonalas leszek így is. “Újra — Rétfalvi Sándor budapesti épületszobrairól” olvasásának folytatása

A számolatlan év — Fischer Györgyről

Éppen egy évvel ezelőtt nyitottam meg Dunakeszin, a VOKE József Attila Művelődési Központjának kiállítótermében Fischer György emlékkiállítását. Az állítás máris pontatlan, igazából 2018. szeptember 21-én, egy péntek kora este zajlott a megnyitó, mikor ez a poszt olvasható lesz, már bőven a következő év szeptember huszonvalahanyadikáját írjuk. De nem is az évfordulót akarom ünnepelni (minden egyes nap évfordulója valaminek, jelesnek, jelentéktelennek, aprónak, nagynak), bár nekem maga a kiállítás és a megnyitása nagyon is nagy dolog volt: az 1956-ban született és 2012-ben fiatalon elhunyt Fischer György munkássága szívügyem. Ünneplés helyett, hogy mégse legyen ez számolatlan év, közreadom Fischer György ritkán látható kisplasztikáiról az ezen a dunakeszi kiállításon készített képeimet, és végigmesélem, miért nem kerítettem sort minderre korábban.

tovább olvasom