Burda Moden

Úgy tartják, idegennyelvű szót vagy kifejezést nem szerencsés magyar nyelvű szöveg címéül választani. Nem tudom, tényleg így van-e (de ez csak udvariassági retorikai fordulat a részemről, egészen biztos vagyok benne, hogy nincsen így), itt mindenesetre azt remélem, indokoltnak fog tűnni az olvasó számára is, hogy a Kádár-korszak megállapodott szakasza talán első fecskéjének, egy nyugatról importált, az egykori újságosstandokon legálisan hozzáférhető, eleinte a német nyelvű változatban terjesztett, azután már magyar mutációban is megjelenő divatlapnak a címét veszem kölcsön, amint egy pillantást vetünk a soron következő bejegyzés közelebbi tárgyára.

Rátonyi József az újpalotai lakótelep déli részében az 1970-es évek közepén emelt szolgáltatóház

három oldalról zárt,

a Drégelyvár utca,

illetve a pestújhelyi kertes házas kerületrész felé nyitott

udvarán elhelyezett kétalakos kompozíciójáról lesz szó. És hát ennek a kompozíciónak mindene a szabásminta.

Őszintén szólva meglepett most, ahogy elkezdtem írni ezt a posztot (a képeket még egy szürkésebb 2017 februári, aztán egy szelídebb napos 2017 szeptemberi hétvégi délutánon fényképeztem), hogy Rátonyi szobrának Ikrek a címe — mióta csak időnként átpörgettem vagy figyelmesen végiglapozgattam a saját képeimet, két, egymásra nagyon hasonlító, de egymástól a barátnői, esetleg testvéri viszonyon túl független fiatal nőt láttam a figurákban, amint végigsétálnak, illetve épp megtorpannak a szemünk láttára,

filigránakat persze, magasnak hatóakat,

vékonyakat,

hosszú lábúakat,

vonzóakat, csodálatosakat.

Annak a korszaknak a legelejéről, amikor — hogy kedves regényem kézenfekvő fordulatával éljek — elegendő volt csupán szép lánynak lenni, és a buszon utazó, az ablakon kibámuló vagy maguk elé meredő hallgatag szép lányokról (okostelefon sehol nem volt még) nem rítt le ordító ambíciójuk, hogy címlaplányok/óriásplakátok, a kifutók élő bábui legyenek valahol; mindegy, hogy hol, csak valamilyen részesei a szépségcirkusznak. Ezek a szép lányok még köztünk jártak, mi köztük jártunk és dúskáltunk a látványukban. És noha mi ugyanolyanok maradtunk, de a szép lányság aztán lassacskán hivatás lett, munka, elfoglaltság, pénzkereső állás, házassági ajánlat. Család, gyerekek, autó. És még később, már túl a zeniten, túl mindenen, túl azon a mocskos fráteren, aki itt hagyott a két gyerekkel, reggel 8-tól este 10-ig tartó szépséges, éveket pergető unatkozás egy bevásárlóközpont ruhaüzletében.

No de még nem itt tartunk, most még az 1942-ben született, a szobor felállításakor, 1975-ben a harmincas éveinek elején járó Rátonyi Józsefnél tartunk, akinek egy korábbi bejegyzésben a blogban két munkáját,

a balatonlellei Horgászfiút 1973-ból

és békásmegyeri Halas diszkútját 1985-ből is volt alkalmam dicsérni. A főiskolán Somogyi József és Szabó Iván tanítványa volt, és ha a figurális lellei horgászfiút meg ezt az újpalotai női párost nézzük, különösen Somogyi hatása tűnik fel az alak(ok)

karikatúraszerű megrajzolásában.

Ott vannak rögtön

a lábfejek,

a káprázatos

lapos sarkú cipők, minden női járás első erőpróbája,

a hátulnézetből kétféle módon rövidített szoknya/kabát/pelerin,

a szinte

domborműszerűen kiképzett

keresztbe rakott vagy karba tett kézfejek,

a két, valóban nagyon egyforma, de azért másképpen elmosolyodó

tekintet,

ahonnan a testtől már csak néhány centinyi (két, sálakkal különböző módon körbetekert nyak meg a fej távolságnyi)

út az egész kompozíció fő attrakcióját jelentő, két, sombreróra hasonlító hatalmas kalapig.

Mert hát ez a fő trouvaille, a csúcs, a súlypont, ezek adnak hangsúlyt a két anorexiásra formált testnek,

a két kalap,

a nyilvánvaló tény, hogy ez bizony abszolút kalapos szobor, azon a tematikán belül pedig kiemelkedő magyarországi darab.

És meg lehet ezt a két kalapot csodálni

mindenhonnan,

minden szögből,

hátulról,

elölről,

közelről,

alulról egyenként,

alulról külön-külön,

alulról együtt,

kék éggel,

felhőkkel,

napfényesen, beárnyékolva, feliratokkal, hirdetőtáblákkal — bárhogyan; mindig lehengerlőek.

Talán az ma, 2019 tavaszán a legérdekesebb ebben a két szobornőben,

hogy annak idején, a hetvenes évek közepén a mai szitokszónak: zsánerszobornak, egy teret speciálisan díszítő szobornak készültek,

ötleteik, kifinomultságaik, szobrászati elgondolásaik és megoldásaik

azonban az eltelt több mint negyven évben megemelték, felnemesítették őket — én legalábbis a legjobbak közé sorolom a saját hierarchiámban. Ha nem csupán azok látnák, akik itt laknak, sokkal nagyobb becsben állnának.

A poszt facebookos megosztása után (amire rákényszerülök, különben ezekre a bejegyzésekre lényegében a kutya sem vetne egy pillantást, pláne nem olvasná őket) itt kénytelen vagyok utólag beszúrni egy rövid bekezdést, az előző mondat ugyanis a közösségi oldalon félreértéseket szült. Egyáltalán nem arra akartam utalni, hogy ezt a szobrot innen mozdítsák el és vigyék jól láthatóbb helyre. Ez eszement marhaság. Újpalota megkereste magának ezt a szobrot, megrendelte, megbízást adott rá annak idején (ne kérdezzünk rá a konkrét hogyanra, itt ez mellékes), felállította ezen a helyen és “felnevelte”, ami azt jelenti, hogy az itt lakók látásába beépítette, nézőit hozzászoktatta a látványához, a környezetét gondozta, időnként, nem is ötlet nélkül, rendbe rakta. A szobor arról igazán nem tehet, hogy a kulisszája ilyen — de még ezt sem tartom égbekiáltó bűnnek, vállalkozások attól lesznek ismertté, hogy hirdetik magukat; hogy hogyan és milyen minőségben, az persze lehet más kérdés. De a szobornak ez a helye. Tessék beülni az autóba vagy felülni valamelyik újpalotai buszra

(tessék, az egyik épp ott suhan el a képen), és megnézni a saját helyén — ezt akartam a világ tudomására hozni abban a mondatban. A konkrét megoldás a nézésre, a látásra pedig lejjebb olvasható.

Mert ha már az imént betűkről, feliratokról, reklámokról esett szó, kétségtelen, a mostani, nemrégiben egyébként felújított, térkövezett környezete nem nyújt a párosnak ideális kulisszát

(bár a szobortól jobbra eső tükrös üzletportál ilyen játékokra ad alkalmat),

de próbáljuk a szobrot a háttér vízszinteseinek függőleges ellenpontjaként nézni,

és máris megtanultunk látni. Vagy legalábbis nyitva van a szemünk. Ez a divat amúgy is, a nyitott szem.

*

A szobor a Köztérképen:

Rátonyi József: Ikrek (1975)