Faragó-Szabó Istvánnak
Vilt Tiborról, a modern magyar szobrászat egyik legfontosabb alakjáról többször írtam már a blogon, amolyan nagyobb áttekintésű pályakép-összefoglalót (azon belül részletesebben a csepeli strandon látható munkájáról) és két ízben is külön-külön pécsi, illetve szombathelyi szobráról, más bejegyzésekben is rendre előkerült egy-egy munkája. Ami most következik, széljegyzet lesz az ott olvasható megjegyzésekhez, leginkább a pályaképben megemlített, a mindenkori “egyetlen szobor” akarásáról, ambíciójáról szóló észrevételhez; és hogy mindez miért a széljegyzet formáját ölti végül, arra maga a bejegyzés hivatott magyarázatot adni.
És lehet, még különösebb szöveg sem kellene az egészhez,
pusztán a képek elárulják,
mit is akarok részletezni. A korábbiakkal ellentétben most nem figurális szoborról van szó, illetve hát rögtön ez a definíció feladja a leckét. Ha ugyanis hozzászámítjuk a látványhoz, hogy a négy és fél méteres, a látszattal ellentétben nem betonból vagy műkőből, hanem alumíniumszórásos felületkezeléssel krómacélból készült műtárgy 1975-ben a Csongrád Megyei Építőipari Vállalat akkoriban felépült szegedi belvárosi irodaháza elé került,
az máris új megvilágításba helyezi ábrázolás és elvontság viszonyát. A virtigli modernista megfogalmazásban azonnal ott látjuk,
hogy a négyméteres hasábot alulról és felülről is egy-egy ék feszíti ketté, és építkezéseken nem is kellett tevékenyen részt venni belátásához, elég, ha gyakran idézett kedves példámat, a lapraszerelt IKEA-bútor felállítását hozom elő — akinek ebben része volt, pontosan tudja, hogy a plasztikába belefogalmazott erőfeszítés mennyire nagyon is figurális-valóságos képi dolog. Továbbmegyek: szembenézetből akár egy terpeszben álló, felfelé két karral nyújtózkodó emberi alakot is láthatunk a szoborban.
A csonka gúlán egyensúlyozó,
a valóságban egyáltalán nem nagyzoló modern plasztika, mint oly sok minden, a homlokzaton a légkondicionáló berendezések járványával metaforizálható múló idő áldozatává vált, paradox módon anélkül, hogy rajta, a saját épp-úgy-létén fogott volna az idő.
Maga a romlékony, egy építőipari vállalathoz egyfelől nagyon is méltó, másfelől mélységesen méltatlan épület a szegedi belváros északkeleti csücskébe, exponált pontra, három nagy hagyományú utca összefutásába, a szegedi szecesszió egyik kis remek zárványába került,
éppen szembe azzal az iskolaépülettel (a képen jobb oldalon a sarkára helyezett kapuja látható), ahol a fiatal Babits Mihály egykoron lestréberezte a még fiatalabb Rákosi Mátyást (a megfogalmazás halálos ágyáról, a beszélgetőfüzetekből származik, de nyilvánvalóan e falak között fogant).
Az irodaépület fő frontjának szélére állított szobor elé jóval később az autóbejárat geometrikus díszítőeleme is odakerült,
ez elölnézetből teljesen eltakarja a szobrot, a plasztika közvetlen terének megszüntetésével végképp felszámolja a szobor a mögötte lévő épülettel alkotott organikusságát,
tornamutatványokra és kedves nagylátószögű objektívemre volt szükség, megmerítkezni a nekem oly ismerős szegedi sárban és betonban, hogy a plasztikáról egészalakos szemközti képeket tudjak csinálni.
Vilt szobrából így egyedül a hátulnézete maradt,
kizárólag onnan lehetne magától értetődő,
ha a néző ekkor nem éppen háttal állna annak, amire eredetileg vonatkozik.
És minden nehézség, a szobor ellen játszó összes nehezítő körülmény és az egyre jobban rátelepedő környezet, a biciklitároló, a rácsok, a festések, a betonlapok, minden, az egész Magyarország ellenére azt mondom, a Hasított hasáb
nagyszerű dolog,
e káprázatos szobrász tehetségének, érdeklődésének, teremtő képzeletének újabb megvalósulása/megnyilvánulása,
és még nagyszerűbb attól, hogy egészen biztos vagyok benne, ötletétől a felállításáig Vilt Tibor számára akkor ez volt az a bizonyos “egyetlen szobor”.
*
A plasztikáról a Köztérképen:
Hasított hasáb, Szeged, 1975
Csak a képre emlékezem 