Immár a kínnak vége

Úgy illendő, ha két évvel ezelőtt beszámoltam Vilt Tibor pécsi Prométheusz-szobrának sanyarú állapotáról, akkor most számoljak be arról is, hogy a szobrot az egyetemi klinikai kórház, ahogy a pécsiek nevezik, a 400 ágyas rekonstrukciójának befejezése után tavaly újra a helyére állították; és úgy illendő, hogy a címet ugyanabból a Tóth Árpád-versből vegyem, mint amelyikből annak a két évvel ezelőtti bejegyzésnek a címét. Ez a szobor, noha helyreállítása (tárolásával ellentétben) minden bizonnyal a lehető legszakszerűbben történt, és a szobortest, akár a bronzalakot, akár a mészkőtömböt nézzük, alighanem négyzetmilliméterre azonos az 1967-ben felállított változattal (bár az archív képeket nézegetve egy időre felmerült bennem a halvány gyanú, hogy a nagy kőtömb megfordult), mégsem egészen ugyanaz a szobor. A tere, a környezete változott át, és ez hatással van magára a szoborra, jelentésére, szemantikájára, konnotációjára — válassza ki mindenki a neki tetsző fordulatot. Tekintve, hogy a korszak egyik legjelentősebb és legjobb pécsi köztéri szobráról van szó, és tekintettel arra is, hogy Vilt Tibor munkái okozták a legtöbb fennakadást a Kádár-korszakbeli képzőművészeti cenzúra nagyjából egyébként kifinomult működésében (tessék megnézni a Művészeti Bizottság jegyzőkönyveit az 1960-as évekből, ennek a nagyon sajátos probléma-katalógusnak a mutatójában az összes szobrász közül Vilt Tibor neve fordul elő a leggyakrabban), s vele jelentőségéhez képest eddig kevesebbet tudtam foglalkozni, az újraállítás kínálta bemutatási lehetőségen kifejezetten örömmel kaptam. (Hiszen kaptam volna én rajta már két éve is.)

A szobor ugyanarra a helyre került, ahol eredetileg állt,

a kórházépület fő homlokzatának bal oldalára,

ugyanarra a lejtő felé függőleges kőfallal határolt platóra,

amelyet eredetileg is neki képeztek ki (bár a függőleges kőfalat újraépítették; a park szegélye, a fenti képen jobb oldalon, az eredeti maradt).

A szobor mostani közvetlen terét úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas D betűt, amelynek egyenes szárát két nagyobb téglalap töri meg, cikk-cakkozza derékszögben,

a kompozíció most ennek a hátára fordított D betűnek a tengelyében, dél-keleti irányban,

a kert közepe felé elfordítva áll.

Eredetileg nem egészen itt állt. A figurális bronzalak most éppen valamikori helye felé lendül,

hiszen 1967-ben a főépületre pontosan merőlegesen, dél felé, a kőkirakásos plató két széléhez igazítva állították fel.

Ily módon maga a plató biztosított a mostaninál magasabb talapzatot az egyébként külön piedesztál nélküli, a saját közvetlen szintjéből már nem kiemelkedő, a kőtömb és önnön sajátos architektúrája miatt mégis monumentális szobornak. A másik szembetűnő fontos változtatás az,

hogy az új elhelyezés hátteréből hiányzik a három magas, lépcsőzetesen elrendezett zászlótartó rúd. Mindkét módosítás azt a törekvést szolgálja, hogy a kompozíciót vonja ki eredeti felállításának alkalma alól. Talán nem tévedek nagyot, ha az 1967-es felállításból az 1917-es évforduló megünneplésére következtetek, és a felállítással a korabeli egyetemi és városvezetés, ha nem is Lenin-szoborral, de két legyet is ütött egy csapásra. Létrehoztak egyúttal egy olyan teret, ahol a korszak szokásos ünnepeit méltó módon, zászlófelvonással lehetett megülni (vagy inkább végigállni).

Akárhogy is van, a szobor jelenleg intimebb térben helyezkedik el, a szoborba foglalt küzdelem, küzdés, küszködés nem a szélesebb történelmi dimenzióban értelmeződik, hanem a személyesebb változatban, és a gyógyulásra, a felgyógyulásra, a gyógyításra vonatkozik. Mindeközben nem veszett el a szobor eredeti geometriája sem,

amelyet külön kiemel a háttérben álló épület szabályos elrendezettsége.

Az ábrázolás abban voltaképpen kétértelmű marad, hogy a görög mitológiai történetnek, amely a korszak magyar szobrászatában különben közkedvelt téma volt, noha a többiek inkább a tűz ellopásának mozzanatára koncentráltak, a szobor pontosan melyik szeletét használja fel: a Kaukázusban leláncolt Prométheusz szabadulásvágyát, vagy pedig a már megbocsátó Zeusznak azt a parancsát, hogy Prométheusz visszatérhet az Olümposzra, az istenek közé, azzal a megkötéssel, hogy szikladarabját mindenkor magával kell hurcolásznia. Mindenesetre olyan kompozíció, amelyben a történetmesélő figurativitás, a nagyon dinamikus expresszivitás, és az egyensúllyal, a pillanat előtérbe tolásával is eljátszadozó geometrikus fogalmazás három egymással egyenértékű alkotóelem.

Mert az expresszív kifejezésnek

nemcsak a beszédes tekintet,

a demonstratívan magasba emelt karok,

az egész szobor textúrájának

feltűnő tépett, rusztikus zaklatottsága a foglalata,

hanem a végtagok már-már kimódoltnak, természetellenesnek ható mértani elrendezettsége, a vonalak és szögek, a keletkező idomok és testek hallatlan kiszámítottsága is,  továbbá a szobor két részének,

bronznak és kőnek az illeszkedése, egymáshoz való viszonya. Paradox módon mindez végül mégiscsak oda vezet, hogy a szobor, ha talán nem is nagyon sokkal, ha kicsit az absztrakt felé kacsintva is, de mégis az alakábrázoló művészet nagy határvonalán belül foglal helyet. Ez leginkább talán a főalak szinte hasonlíthatatlan, nagyon erőteljes dinamizmusának köszönhető, ami viszont abból következik, hogy a főalak nagyon egyénítetten lesz úrrá minden földre helyezett tárgy és szobor, az állás, a megállás, a rögzítés problémáján.

Egy gyors körbefutás még a kora tavaszi napfénytelenségben,

és persze a remény, hogy akkor a kínnak immár tényleg vége.

*

A szobor lapja a Köztérképen.