Barbárokra várva

Amikor Tar Istvánról a legelső posztomat még a blog kezdeti szakaszában közreadtam, a kísérőszöveg végén azzal a retorikai fordulattal éltem, hogy Tar Istvánra majd még visszatérek. És vissza is tértem sokszor rá, az említett összehasonlítós poszt után először keszthelyi Éneklőire, két évvel később, örömömből kifolyólag, hogy hosszú évek hiánya után egy másolattal újra benépesült a gellérthegyi Budapesti lány piedesztálja, a rákövetkező évben, 2017-ben kevésbé szem előtt lévő zuglói lovasszszobra apropóján, ötödszörre pedig szegedi halas lányáról szólva, és akármikor írtam róla, mindig is éltem ezzel a bizonyos retorikai fordulattal: visszatérek majd még rá. Hát most fellebben a fátyol erről a titokról, és elárulom, hogy lelki szemeim előtt vagy a gondolataimban én minden alkalommal ezt, az itt következő szobrot láttam. De a dolgok nem érnek ezzel véget. Most is, és legalább majd még egyszer megígérem: Tar Istvánra vissza fogok még térni.

Mindebből látszik, hogy Tar István helye a szocmodern magyar szobrászat a modern felé hajló kánonjában a felfogásomban megszilárdult valamiképpen, és ez számomra is egyfajta tanulási folyamat volt — ennek a dupla haladványnak lett a kvintesszenciája a budapesti belváros kellős közepén 1971-ben, a szobrász tragikus hirtelenséggel, autóbalesetből bekövetkező halálának évében felállított, Barbárok harca a rómaiakkal című, mindenképpen rendhagyó és hasonlíthatatlan szobra.

Piedesztál nélküli, a talajra saját anyagával öt ponton támaszkodó, kör alakú szobor, egyúttal emlékszobor, noha ez a funkciója ma kevésbé érvényesül, mint amennyire több mint öt évtizedes története korábbi szakaszaiban érvényesült: eredetileg, 1971-ben az ezen a helyen a II., III. században álló, régészetileg többször is feltárt és demonstratívan bemutatott, római kori Contra Aquincum erődöt, a Duna túloldalán elhelyezkedő Pannóniát védelmező elő-erőd helyét nyomatékosította, kezdetben egyértelműen koronázta. De ezt a történetet érdemes talán Fortepanos képekkel röviden végignézni.

Az erődítmény romjait a mai Március 15. téren, a régi városháza helyén Hültl Dezső tervei alapján 1914-1917 között emelt Piarista Gimnázium és Rendház városképi jelentőségű épülete előtti téren tárták fel. 1874 és 1948 között a korábban a ma is ott álló Belvárosi Plébániatemplom miatt németül Templom térnek, Plébánia térnek stb. hívott teret Eskü térnek nevezték, az épület falai között 1953 és 2001 között pedig az ELTE bölcsészkara működött. Nyilván a név is kötelezett, a Petőfi-szobor és a bölcsészkar közelsége is közrejátszott, de ez a terület lett a fő helyszíne a hetvenes évektől a rendszerváltásig a különféle hevességű március 15-i gyülekezéseknek, demonstrációknak, tüntetéseknek, abban a korban, amikor a nap még nem volt állami ünnep. Legyen itt

emlékeztetőként egy kép az utolsóról, az 1989-esről (a tíz-tizenöt évvel korábbiak azért nem ilyenek voltak) — a két teret, a Petőfit és a Március 15.-öt összemossa a tömeg. A térhez tartozó érdekesség,

hogy 1932-ben itt állították fel azt a kör alakú rotundát, amelynek belsejében kapott helyet Zala György a trónon ülő Erzsébet királynét ábrázoló szobra, amelyet az 1950-es években innen eltávolítottak, raktárba szállítottak, és aztán 1986-ban állítottak fel újra

az Erzsébet-híd budai hídfőjénél, a híd Dél-Buda felé leágazó kanyarulatának ölelésében,

de nem vagyok Sissi-rajongó, köztársaságpárti vagyok, mellékesen szoborrajongó, és még mellékesebben tökéletesen megértem a hajdani királyné végtelen boldogtalanságát és depresszióját. Maga a rotunda

egészen az 1950-es évek végéig, a régi Erzsébet-híd háborús maradványai elbontásának a kezdetéig a helyén maradt, benne Stróbl Alajos kevésbé jelentős zsánerszobrát, a Halas lány-t helyezték el,

a tér pedig az ötvenes-hatvanas évek fordulójától nagyrészt az Erzsébet-híd építésének felvonulási területévé vált,

amit aztán az új híd 1964-es elkészülte után visszaparkosítottak. Az egykori római kori Contra Aquincum erődítményre utaló jelölések, táblák, bemutatott maradványok viszont mindig is jelen voltak a téren, még az Erzsébet királynés rövid korszak alatt is; az 1960-as évek második felében

a terület sokadik régészeti feltárását is elvégezték, ekkor úgy, hogy a feltárt építészeti-régészeti maradványokat nem temették vissza, hanem pályázatot hirdettek egy nagyobb méretű szabadtéri kiállítás megtervezésére. Ezt Hollay György és Törőcsik Sándor terve nyerte meg, a részletek kidolgozásában Hajnóczi Gyula is közreműködött.

Így épült meg és avatták fel 1971-ben ezt a nagyméretű és a képről is jól láthatóan többszintes szabadtéri installációt, amelynek valóban koronája lett Tar István kör alakú szobra, ráadásul vizet köpő kútszoborként. A kör alakú kompozíció nagyjából ugyanott helyezkedik el, ahol 1932 és 1959 között az Erzsébet királynénak (aztán Halas lánynak) otthont adó rotunda állt, az elhelyezés és a közvetlen kiképzés tehát feltehetőleg ugyanazt a térbeli allúziót tartalmazza, amiről Kiss István Attila úti Dózsa György-emlékműve kapcsán beszéltem: az eredetileg egy tömbűnek elképzelt Dózsa-szoboregyüttes (melynek kisebb változata egy veszprémi iskola udvarán ma így is áll) széthúzását, elnyújtását a korábban ott, a Palota téren állt és a háborúban megsérült, majd elbontott Tüzéremlékmű proxemikai emléke indokolta.

Ide töltök egy rendhagyó, halszemoptikás képet is a Fortepanról, Péterffy István munkáját, bár ezen Tar István szobra éppen kiszorul a képről (a középen lévő feljárótól balra lenne látható, ha belefért volna a képbe), az azért jól látszik, mennyire vagány ötlet volt elkészültekor és újkorában ez a szabadtéri régészeti kiállítás. Az idő azonban nem állt meg,

és bár a kútszobor egy ideig, úgy tíz-tizenöt évig lövellte még a vizét, azután a kútszobrok sorsára jutott. A szabadtéri régészeti kiállítás elveszítette vonzerejét, támfalai, korlátai tönkrementek, életveszélyessé váltak, az egész elslumosodott, lerobbant.

2008 márciusára, mikor én első tükörreflexes fényképezőgépemre szert tettem, már ezt a tökrement, félig-meddig felszámolt régészeti emlékhelyet láttam viszont.

A szobor még az eredeti helyén volt, integetett még a tőle nem messze álldogáló Petőfi Sándornak, sok közös harc társának,

de már vizét vesztve, elrozsdásodott kiömlőcsövekkel, megszürkült patinával,

és a fellegek között váratlanul előbukkanó, a dolgokat ellágyító tavaszi napsütés is inkább csak a Százéves Étterem, Hültl Dezső és (ha már a nyitóképbe is belekeveredett egy sétáltatott kiskutya) a kutyasétáltatás nagyszerűségét hirdeti, mint a szoborét. Nem túl sok idővel azután, hogy e néhány képet készítettem, nekifogtak a terület újrarendezésének, és a Budapest Szíve program keretében 2011-re teljesen átalakították a teret. A Piarista Gimnázium és Rendház előtt visszaállt az egyetlen utcaszint,

a római kori régészeti emlékek ilyen átlátszó járólapok alá kerültek,

a Barbárok harca a rómaiakkal felújítva és újrapatinázva ugyan, de eredeti helyétől harminc méterre nyugatra, a Duna felé, a tér szélére lett költöztetve, szigorúan véve még a Contra Aquincum kontextusába,

ám különösebb talapzat vagy építészeti jellegű jelzés nélkül valahogy a félredobottság érzésével, eredeti konnotációjából első ránézésre száműzve.

Pedig van itt mit nézni,

és van is mit látni,

ezt mi sem bizonyítja jobban,

mint hogy 2014 áprilisa és 2017 októbere között eszközölt fényképezéseimből (a gyakori impromptu mobiltelefonos képeket most nem is számítva)

egyetlen olyan sorozat sem adódott,

amiből létre lehetett volna hozni

egy szabatos körbe-körbét,

miközben ugyanis léptem a szobor körül,

a figyelmem mindig eltévedt,

elkalandozott a kompozíció

valamelyik addig észre nem vett részlete felé,

és ezzel egyúttal azt a ritmust is elveszítettem, ami a körbefényképezéshez szükséges.

Harci jelenet ez,

az erődítmény védői a saját testükből képeznek kör alakú védősáncot a barbárok közelgő vagy már épp el is kezdődött támadása ellen,

és a szobor emberábrázolását dominálja ugyan

valamilyen vázlatszerűnek meghagyott,

szinte a mértani idomokra leegyszerűsített absztrakció,

a kompozícióból, a voltaképpeni védősáncból kinyúló

két figurának,

a boroskupáját egyik oldalon előrenyújtó szakállas férfinak

és vele éppen átellenben,

a két karját előrelendítő,

derékból kilógó nőnek

a megfogalmazása ellenpontozóan realisztikus.

Dehát van itt gyönyörű részlet elég, a földön heverő, már elesett védőtől

a fejét káprázatosan hátra hajtó lovon át

(ha lehet, ennek a lónak a mellső lábai még káprázatosabbak)

a terpeszbe álló és/vagy lépő,

egymást támogató katonákon át a két, már ismert “realisztikus” szereplőig,

a menekvése érdekében egyetlen tárgyiasíthatónak gondolt vagyonát, a gyűrűjét felajánló riadt nőig (ami nagyon szép narratíva, de sajnos konfabuláció: a szobor köztérképes oldalán — link a poszt legalján — van egy archív kép, amelyen jól látható, hogy a nő eredetileg egy vékonyka trombitát tart a kezében és azt fújja, különös arckifejezése is ennek tulajdonítható; az idők során ez a barbárok martaléka lett, és a felújításkor sem pótolták),

a reménybeli békülés jegyében a boroskupáját előrenyújtó férfiig

meg az egész kompozíció legmagasabb pontján helyet foglaló, ugyancsak valóságosan megfogalmazott, kitárt szárnyú madárig. Ez a madárkép még nem trükk,

kívülről van fényképezve, de utána már kihasználtam az eredeti tájolásához képest különben elfordított szobor (a férfi szabályosan délre, a nő északra nézett) áthelyezésének egyetlen pozitív hozadékát, tudniillik hogy az új elhelyezés következtében könnyedén be lehet mászni a szobor kör alakú belsejébe,

és a sáncot belülről is meg lehet tekinteni.

Mások is tettek így,

a barbárok bejutottak, de hát nem új, és máshonnan könnyen megszerezhető tudás, hogy akik a barbárokra várnak, előbb-utóbb maguk is barbárokká lesznek —

inkább a belső teljes, részletes és aprólékos kidolgozottsága

a megkapó: ugyanaz az arány elvont és valóságos között, mint kívülről,

az anyagnak ugyanaz a gazdag, szépséges, tapintásra termett, taktilis textúrája —

Tar István egyáltalán nem egynézetű Patyomkin-szobrot mintázott meg, mintha csak megsejtette volna, hogy el fog jönni az idő, amikor a művét ebből a perspektívából is lehet majd nézegetni.

Értelemszerűen szabatosan megvan a két “realisztikus” figura belső folytatása,

a boroskupát nyújtó férfi inkább kalimpáló két lába,

a másik oldalon meg

a szabályosan kinyújtott két női láb,

és ez utóbbiak rám olyan elementáris hatással voltak,

mint legutóbb talán A pliszészoknya titka a Népstadion szoborkertjében.

De gyönyörű modern szobor, ábrázolásmódjának, klasszikusságának köszönhetően korának egyik gyöngyszeme, és örülök a 4-6-8 évvel ezelőtti képeimnek, mert a szobrot új helyén is még valamiféle környezeti letisztultságban mutatják. De az idő nem áll meg, a fák nőnek, ami egyfelől jó dolog, másfelől épp a szobrokra nézve nem mindig jó,

a poszt feltöltésének délelőttjén mindenesetre már így nézett ki a szobor.

És a poszt elején látható sok archív kép miatt ide töltök egy Erzsébet-hídról készített képet is, nem egészen a pesti kapuzat tetejéről, de arra alkalmasat, hogy az idáig eljutó olvasó tudja: a fák és a mindenkori kirakódóvásár (borfesztiválok, sörfesztiválok, pálinkafesztiválok, kolbászfesztiválok, néptáncfesztiválok, a barbárság korának ún. kulturális eseményei) takarásában

egy hamisítatlan remekmű áll.

*

A szoborról a Köztérképen:

Az eredeti felállítás (1971)

Az áthelyezés után (2011)