Antal Károlyról (1909–1994) elmondtam már itt a blogon, legrészletesebben a pécsi, jakháton ülő Kőrösi Csoma Sándor-szobra kapcsán kifejtett röpke pályaképben, hogy — ellentétben sok kor- és kartársával — ő nem a mindenkori korszaka hányatott vagy mellőzött, ambícióit teljesen betölteni sosem tudó, megkeseredett vagy elgyötört művész életét élte. Pályája a kezdetektől, a harmincas évek közepétől a befejezésig, nagyjából a rendszerváltásig minden látható jel szerint a sikeresség jegyében telt el. Aki ennek részleteire kíváncsi, olvassa el a bevezetőt a hivatkozott írásban, nyolc év alatt igazából nem tudtam meg újabb fontos, perdöntő dolgokat Antal Károlyról, mint amennyit ott leírtam. Láttam néhány másik szobrát, de ez nem változtatott eredeti meggyőződésemen — ahogy mondani szokták: sőt.
Találtam viszont róla a Fortepanon egy jó portrét, 1962-ből, 54 éves korából, egy modern kisplasztikán dolgozik Bojár Sándor a Százados úti műteremben
készült felvételén — alighanem megvolt benne az az egészséges önvédelmi reflex, ami evidenciában tartatta vele, hogy a képen is látható, ilyen jellegű modernizáló művekkel köztéren nem, legfeljebb galériákban, magántulajdonban vagy a műhely kevésbé látható zugaiban boldogulhat. És ismétlem, hagyományosabb, klasszikusabb szobraival boldogult is. Abban persze nem vagyok biztos, hogy a siker (illetve az ezzel kéz a kézben járó elfogadottság, a folyamatos monumentális köztéri megbízások, a munkával mindig kitöltött munkakedv) egyúttal tényleg a boldogságot jelenti-e, most mindenesetre egy olyan szobrot választottam, aminek felhőtlenségéhez, ha úgy tetszik, “boldogságához”, látni fogjuk talán, nemigen fér kétség.
Az érzékelésembe ugyanakkor biztosan belejátszik, hogy a képeket ehhez a bejegyzéshez 2021 májusában, illetve két és fél hónappal később, július végén, nagyjából egy évvel ezelőtt fényképeztem, olyan időkben, amikor a pandémia okozta bezártságból már ki lehetett szabadulni,
és mi Gödöllőre szabadultunk ki,
az egyetemi campus egyik, a sporttelephez közeli kollégiumépülete elé, szándékosan
Antal Károly 1966-ban ugyanitt,
bár akkor feltehetően nem térkövezett teraszra felállított, Ifjúság című,
kétalakos alumíniumszobrához.
És valóban nem térkövezett volt az a terasz, legalábbis nem a mai módon volt térkövezett,
ahogy az egész korabeli milliő a mainál ridegebb, hivatalosabb hatást mutat,
amin éppen csak oldanak a felállítás idején kihelyezett, azóta korszerűtlenné vált, eltávolított és színes alacsony rácsra cserélt beton virágládák,
jóllehet a tényleges szobron, a két meztelen lányalakon a milliő voltaképpen jottányit sem fogott.
Mert hát van-e jobb választás ennél a látványnál,
főleg több mint egy év karantén után?
Erejük teljében,
testi adottságaik csúcsán lévő,
fiatal, hosszú lábú,
ráadásul ruhátlan lányok, mai szemmel nézve inkább felnőtt nők, ráadásul azonnal kettő,
testtartásuk közel hasonló,
mégsem teljesen azonos,
amit magyaráz, hogy noha a lábak iránya ugyanolyan,
azzal, hogy a bal oldalra eső lány jobb lábfejét kissé közelebb húzza a másikhoz
és megemeli a jobb sarkát, azonnal elkülönböződnek a dolgok.
A szobor könnyedén körbejárható,
és hátulnézetből rögtön egyértelmű az az ölelő
vagy inkább a másik felé odanyúló,
valamilyen közös hajpiszkálásban
és a kezek érintkezésében megnyilvánuló mozdulat, titkos női dolog, amit nem feladatom és nem is akarok firtatni (emlékezetem szerint én magam például soha nem értem hímnemű barátom hajához),
egyúttal az első látásra adódó szembenézeti szimmetria erőteljes megtörése is, és alighanem az ebbe a látszólag egyszerű és egy-ügyűnek tűnő szoborba belefoglalt történet. De történet és részlet sok van,
mert persze hogy először mindig a szemek és
a tekintetek, és aztán a többi —
másodszor
nyilvánvalóan a lábak —
dehát ez aktszobor,
és aki ezeket
az igen nagyfokú anatómiai pontossággal
ábrázolt részleteket,
dombokat,
hajlékony domborulatokat,
idomokat elhanyagolja,
könnyen átsikolhat
a szobor egy másik lehetséges narratíváján —
rendben van, itt szobroztunk, álltunk neked órákat csórén, de már kész vagy, ide a lóvét —
neki tényleg a szemek,
a tekintetek,
a nézések jutnak, és az ő a két lány mezítelenségén átsikló pillantása, bár számomra felfoghatatlan, mégsem lesz teljesen illegitim.
És ha már ennyi szó esett nézésről, tekintetről, bámulásról, pillantásról, lesésről, leskelődésről,
és hogy a címben feltett kérdésre adott válasszal se maradjak adós, ez a szobor, amíg készült, biztosan boldog szobrászt látott maga előtt.
*
A szoborról a Köztérképen.
Csak a képre emlékezem 