Megvilágosodás

Néhány évvel ezelőtt, egy terjedelmesebb tanulmányhoz rövid pályaképet, amolyan kisportrét terveztem írni Mózes Attiláról, az erdélyi prózairodalom akkor még élő kismesteréről, és a felkészülés részeként kimásoltam egy idézetet Napnyugati vándorlás című novellájából, a Füstkorom című, 1984-es kötetéből. Szabályosan a gépembe pötyögtem a részletet, az interneten a novella akkor még nem volt meg sehol vagy én nem találtam meg (Mózes Attila idővel ún. “posztumusz tagja” lett a Digitális Irodalmi Akadémiának). A részletet végül terjedelmi okok miatt a tanulmányban nem használtam fel, de a szöveg hatott rám, mert az emlékezetemben, és ami a fontosabb, a számítógépem merevlemezén ott maradt. Amikor 2017 januárjának utolsó napján, 64 éves korában az író meghalt, a Facebookon emlékezésként ezt a részletet idéztem tőle. A következőképpen hangzik:

„Amint végignézem a vízbevonulást, le is veszem a szemem róluk, a lányt bámulom: utolsónak, a többiektől kissé eltávolodva, lassú mozdulatokkal hány le két szoknyát is magáról, de még combközépig takarja hosszú inge, aztán azt is áthúzza a fején. Ahogy leveti az utolsó göncét is, az eddig macskásan gömbölyűnek tűnő lány hirtelen megnyúlik így, meztelenül, mintha teljesen megváltozna; egyetlen mozdulattal kontyba tekeri fején hosszú, barna haját, amint karját feje fölé emeli, még mintha nőne egy kicsit ebben a ragyogó ellenfényben. Formás mindene, meztelenül megváltoznak arányai, a nyaka is megnyúlik, hogy föltekeri a haját, csak karja tűnik kislányosan vékonynak, válla már gömbölyödik, teljesen összhangban van kerek mellével, amelyet mintha esztergáltak volna, olyan gömbölyű, bimbója óriási udvarú, hasa horpadt, dereka is hosszú, csípője keskeny, köldöke nagy, látom, ide csillan a benne meggyűlt verejték, hosszú combjai összeérnek, tövükben háromszög rendezett bozótja, lábszára rajza vékony, alig ütközik elő a hosszúizom, amint lapos pillantást küldve felém elfordul, kicsiny, alma alakú fenekét mutogatva nem feltűnően és otrombán, éppen csak egy csöppnyi magakelletéssel, erre-arra hajladozik hosszúkás, pontos rajzú, egyenes háta, ahogy egyre bennebb megy a vízbe, előbb bokáig, aztán térdig, és amikor pontosan a szeméremcsontnál metszi a vízvonal a testét, felém fordul: — Gyere te is, szőke csávó! – kiált immár a tavacska közepéről, s minden mozdulatából érzem, mennyire tudja, hogy szép, tökéletes az a nyúlánk, barna alakja.”

Elég gyönyörű, kellőképpen plasztikus és arányosan részletező a jelenet leírása, valami kirobbanó és végül az ábrázolás révén beteljesülő vágyakozás vezérli, nemcsak az író részéről, hanem az olvasója számára is, meg a pontosan tapintható, nagyon kényelmesen elképzelhető valóság. Nem azt mondom ezzel, hogy aki hatvan éve alatt egyszer sem élt át ilyen jelenetet, legalább egyetlen, szabad vízben fürdőző meztelen ember szépséges látványát (szavakba persze nem kell tudnia ilyen mesterien önteni), annak nem nagyon volt érdemes ennyit élni, azt viszont állítom, mert így volt, hogy amikor 2020 nyarán először pillantottam meg Borbás Tibor a nyíregyházi belvárosban álló kútszobrát, a Fürdőzőket, azonnal és minden más egyéb előtt ez a Mózes Attila-prózarészlet jutott az eszembe, nem a saját hatvan évem meztelen pancsolói vagy vízből előmerülő leányai. Szóval nem a valóság, hanem a valóság alapján képzett idea.

Ha a blog kezdeti felfutása idején jutok el oda, hogy külön portrét írjak Borbás Tiborról (1942–1995), a hetvenes–nyolcvanas évek egyik legvagányabb fiatal szobrászáról, erről a szakállas, korpulens őstehetségről, aki köztéri munkáiban nemigen kötött kompromisszumokat, akkor biztosan nem ezzel a szoborral kezdem. Borbás Tibor képzőművészeti főiskolai diplomája 1965-ös megszerzése után, Pátzay Pál és Szabó Iván tanítványaként köztéri szobraiban a figurális ábrázolás körében maradt. Szobrai közül az egyiket,

egy viszonylag korai darabot, a tatai tó partján 1974 óta ott álló Öreg halászt a tatai városjárásból már ismerheti az idejáró olvasó. Borbás Tibornak igen jó érzéke volt ahhoz, hogy az általa ábrázolt, általában közismert főalakhoz mindenkor valamilyen többletet társítson, saját értelmezését (mely többé-kevésbé egybeesett az idők során kialakult elit vélekedéssel) adja hozzá a kész plasztikához. Így van ez az egyik legjobb Ady-ábrázolásnál,

az 1977-ben Dunaújvárosban felállított, Ady Lédával című kétalakos szobrával,

ahol a kétalakosság, a két fő szereplő felléptetése és a kettőjük közötti interakció,

támasz és támogatott evidens együttese eleve külön keretezi az ábrázolás pszichologizmusát, Brüll Adél (aki itt fiatalabb valóságos életkoránál) és Ady Endre (aki pedig idősebb akkori önmagánál) figurája összetéveszthetetlenül elegánsan artikulálódik előttünk — bár tudjuk, a kalap öltöztet.

De így van ez a jelentéstöbbszörítés talán legismertebb művével, az 1979-ben felállított Kosztolányi Dezső-mell- vagy félszoborral is, ahol éppen a mellszobron túl hozzáadott két kar/kéz

érzékelteti Kosztolányi hozzá eddigre elválaszthatatlanul odaértett légies rezzenékenységét és kifinomult szenzibilitását.

Ugyanez a helyzet az eredetileg Esztergomban 1983-ban felállított (aztán fémtolvajok által ellopott, és helyi civil kezdeményezésre 2008-ban új helyen, a Városháza előtti téren újraállított) Babits-szoborral.

Úgyformán szó szerint leolvasható az ábrázolásról József Attila megfogalmazása, a “magad emésztő szikár alak”,

betű szerintibben, mint bármelyik köztéri Babits-szoborról (tudom, elhasználtam már a kifejezést a Kiss Kovács Gyuláról szóló összefoglalómban, de az ő Szekszárdon álló Babits-szobra modernizálóbb, az idomok leegyszerűsítésével összhatásában intenzívebben operáló szobor, ezért adom most ebben az összefüggésben Borbásnak a pálmát), és a főszerepet a narratíva elmondásában itt is az alap-mellszoborhoz

hozzáadott két kéz,

különösen a fejhez közeli bal játssza —

de mindennél világosabb, hogy a megformálásban ott van a szobrász személyes-intellektuális viszonya közvetlen tárgyához, az alighanem első, de mindenképpen legerősebb asszociáció, ami Babits Mihályról Borbás Tiborban felötlött.

És az én megítélésem szerint leginkább így van mindez Borbás az ugyancsak 1983-ban Dunapatajon, az azelőtt a művelődési ház előtt felállított Kodály Zoltán-szobrával, amelynek alapkövét a zeneszerző tette le, és aztán az elkészült épületet nem sokkal halála előtt maga is avatta fel (Dunapataj elemi iskolájában vezették be először az 1940-es évek végén kísérleti jelleggel a Kodály-módszert). “Félszobor” ez is, miként a Kosztolányi vagy a Babits; a szobor egy korábbi, minimálisan különböző változatát 1972-ben felállították már Balatonfüreden, de ha figyelmesen nézzük Kodály testtartását,

különösen az anatómiailag egyáltalán nem szokásosan megrajzolt vállakat, a zakót feltűnően nem kitöltő felsőtestet (ez az eljárás a Babits-, és kisebb részben a Kosztolányi-ábrázolásban is érvényesül: ezek egyáltalán nem ünnepi, diadalmas beállítások, miközben mégiscsak bennük van a méltóság és a “nagyság”), a két, az ujjakon megtámaszkodó kezet (a füredi változatról ez a két kézfej hiányzik),

akkor azonnal megsejtünk valamit ennek a nagyvilágban elismert gigásznak az érett és öregkorát szétmorzsoló kirakatszerepéből, amelybe először a Rákosi-, majd némileg engedékenyebben a Kádár-korszak állította, és amely végső soron felőrölte őt. E folyamat utolsó, hosszan tartó stádiuma egyetlen szoborban van sokatmondóan elbeszélve.

(Zárójelben ide tartozik egy anekdota, amit sokan mesélnek, én először Balassa Pétertől hallottam még a nyolcvanas évek végén. Közismert, hogy Kodály 1910-ben feleségül vette a nála 19 évvel idősebb, akkor 47 éves, egy házasságon túl lévő Schlesinger Emmát, művésznevén, Sándor Emmaként ismert zeneszerzőt, műfordítót, akivel aztán a nő 95 éves korában bekövetkezett haláláig, 1958-ig tartó boldog házasságban élt, Kodály sok zenei munkájában segítséget kapott a feleségétől. De a történet bő tíz évvel ez előtt játszódik, a negyvenes évek utolsó éveiben, még a koalíciós időkben, egy parlamenti fogadáson, ahol Kodály a terem egyik sarkában Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai Jószef és mások gyűrűjében állva beszélget. Emma néni, aki ekkor már közmondásos nagyothalló hírében állt, a terem túlsó feléből egyszerre csak dörgő hangon átkiabál férjének: “Vigyázz, Zoltán! Azt mondják, ezek kommunisták!”)

És ha lehetséges, még megdöbbentőbb a Borbás Tibor utolsó évében,

1995-ben szintén Balatonfüreden elhelyezett munkája,

a Kölcsey Ferencet ábrázoló kis fejszobor — egy halálosan beteg emberi teremtményt ábrázoló “önkép”.

Röhrig Géza, már ismerve a blogomat, lelkesen megkérdezte tőlem egyszer, nem akarok-e írni Borbás Tiborról, mert akkor mesél nekem róla. Amikor végül találkoztunk, csalódott voltam, mert nem tudtam kinyerni az elbeszéléséből külön kérdésre sem azt, amit szerettem volna hallani tőle. Géza egy nyáron két hónapon át segédkezett (nem inaskodott, hiszen nem dédelgetett szobrászi ambíciókat, inkább fizikai munkát végzett meg innivalóért szaladt) Borbás műhelyében, Budán, valahol a Kertészeti Egyetem környékén, és a szobrász őszerinte hétköznapjaiban egyáltalán nem mutatkozott annak a meditatív, intellektuális alkatnak, amilyennek köztéri szobrai feltüntetik, sokkal inkább harsány, szabadszájú, vidám, az életet és annak örömeit korlátlanul habzsoló, néha meg nyers és keresetlen ember volt. Utolsó bő évtizedében munkáiban a női test felé fordult; ennek az érdeklődésnek az egyetlen monumentális köztéri szobor-megvalósulása lett az 1986-ban felállított nyíregyházi Fürdőzők.

Három ruhátlan nő,

a combközépig érő vízben háromféle testtartásban foglalatoskodva,

az egyikük egyenesen áll,

a középső kétrét görnyedve előrehajol,

a harmadik hason fekve végighever a víz felszínén.

Ha kellőképpen sokáig nézzük a díszkutat,

észrevesszük, hogy voltaképpen nem három különálló, egymásra nagyon hasonlító nővel van dolgunk,

hanem ugyanannak a fiatal modellnek a háromféle megörökítésével: ugyanaz a testalkat, ugyanaz a hajviselet, ugyanaz az arc, még a közömbös vagy unott vagy éppen rátarti arckifejezés is egyforma,

és a három variáció egyfajta archetipikus szobrászati elgondolás jegyében lett ilyen, amilyen,

amely persze a járókelőt, az egyszeri, laikus szobornézőt is bőkezűen kiszolgálja, hiszen a szobor középpontjában kihívóan áll ott a női szépség, három változatban.

Ez a hajszál, a háromféleség, a három ismétlés gesztusa, a techné voltaképpeni feltárása menti meg a Fürdőzőket attól, ezt be kell vallanom, hogy ordító giccs legyen.

A 2021 nyarán fényképezett sorozat engem viszont már nem mentett meg attól, hogy a képekbe a szobor környezetét, a sétálóutca közönségét, a környező üzletportálokat is belefoglaljam

(a forgalmas utcán nagyjából ugyanannyian voltak, de az egy évvel korábbi sorozat egy hosszú objektívvel készült, távolabbról, ez nagylátószögűvel, közelről),

és így például feltűnt a kút vízfelszínén lebegő növényzet, szemközt az utcának nevet adó Zrínyi Ilona domborműves emléktáblája,

és idén a fényképezés alatt végül távozni egyáltalán nem akaró vendégem is akadt, az előregörnyedő lány hátán egy városi gerle, akinek a fotózáskor nagyon örültem, most így utólag pedig, azt hiszem, animalizálja, lélekkel tölti meg a szobor meghökkentő, laboratóriumi vagy explicit pőreségét,

egyébiránt meg a Mózes Attila novellarészletéből már ismerős fordulatok, “hirtelen megnyúlik így, meztelenül”, “meztelenül megváltoznak arányai”, “csak karja tűnik kislányosan vékonynak, válla már gömbölyödik, teljesen összhangban van kerek mellével, amelyet mintha esztergáltak volna, olyan gömbölyű”, “hasa horpadt, dereka is hosszú, csípője keskeny”, “hosszú combjai összeérnek, tövükben háromszög rendezett bozótja”, “minden mozdulatából érzem, mennyire tudja, hogy szép, tökéletes az a nyúlánk, barna alakja”. És a többi.

Az utca túloldala felé pillantva

pedig egyszerre csak feltűnnek az üzletportálok (ki az a Háda? mi az a Háda? hol van már az a Háda?),

bevillan, hogy a szemközti Három Grácia Fagyizó (bár a hely történetével, túlzás lenne az ellenkezőjét állítani, nem foglalkoztam behatóan) nyilvánvalóan 1986 után alighanem ebben a három alakban ismétlődő nőről kaphatta mitologikus elnevezését, ahogy szinte minden megkapja, ahol három nő egyszerre jelenik meg,

de megvilágosodik egy pillanat alatt, hogy a város közönsége ezek szerint elfogadta, mi több, megszerette ezt a háromszor ismétlődő nőalakot, ezt az egyetlen gráciát,

és a háttérben, a kirakatüvegek mögött egyszerre elő-előtűnnek

ezeknek a hűvös bronznőknek a nagyon távoli rokonai,

a próbababák, a városi létezés köztéri és háromdimenziós, ám nem sok figyelemre méltatott számkivetettjei is, akik közé még a tölcsért tartó reklám-jegesmedve is befurakodik.

Miután az elmúlt öt-hat évben ilyent vagy háromezret fényképeztem, róluk egyszer majd máskor.

*

A szoborról a Köztérképen.

*

A szövegben képpel említett többi szoborról ugyanott:

Öreg halász, Tata, 1974

Ady Lédával, Dunaújváros, 1977

Kosztolányi Dezső, Budapest, 1979

Babits Mihály, Esztergom, 2008/1983

Kodály Zoltán, Dunapataj, 1983

Kölcsey Ferenc, Balatonfüred, 1995