Aludj el szépen, büsztpalást

Nevetni fogsz ezen, pedig minden szava, minden mondata halálkomoly, még akkor is, ha esetleg együtt az egész mégsem feltétlenül felel meg a valóságnak. Mert hát mi a valóság, aminek meg kellene felelni? Azt persze tudtuk mindig is, hogy még a legnagyobb fémszobrok is üregesek belülről,

függetlenül attól, mekkora szeretet van bennük — nem véletlen Szent Pálnál a “zengő érc” (ahogy nem véletlen a “pengő cimbalom” sem). Mert hát nincs a világon akkora szeretet, ami indokolni tudna ennyi szükségtelen anyagot — néhány milliméternyi bronzlemez az egész, néha kicsit több; ami nem látszik, annak nem is kell lennie. A jelenségre mindenesetre Keszthelyen figyeltem fel, az egyetem kis szoborparkjában, legalábbis ott fényképeztem le először tudatosan. Nézzük csak Belák Sándor mellszobrát,

elölről klasszikus, szabályos fejszobor,

kissé oldalra lépve feltűnik a mellrész vékonyabb vonala,

a vállrész hátrahajló íve,

és pontosan hátulról nézve tárul fel a titok, hogy a szobrászat abban az értelemben egészen biztosan szépművészet, amekkora nagy szerep jut benne a megtévesztésnek, a szemfényvesztésnek, a látszat keltésének.

Ugyanez megismétlődik pár lépésre ettől a szobortól, ugyanebben a panteonban, a komoly nyakkendős férfi Láng Géza, a keszthelyi Pannon Egyetem másik jeles oktatója,

és a hajtóka mögötti vállrész valamivel több anyaggal bír ugyan,

oldalról vagy félhátsó profilból nézve

azonnal feltűnik a kis plasztika csodálatos csalafintasága,

hogy a gondosan megformált fej mindössze egy keskeny részen illeszkedik a talapzatra, és a szobor azonnal a néző szeme elé tárja saját űrét. El is fogadtam menten a hivatalos terminus technicust, “palástbüszt”, a XIX. század összes minálunk otthonra lelt műszaki leleményének elnevezéséhez hasonlóan német eredetű kifejezés ez is, Mantel vagy Deckmantel, ahonnan aztán még nyilvánvalóbb a jelenség szemantikája, “lepel”, “leplezés”; és innen csak egy fél lépés a “leleplezés”. Akadt ilyesmi az utamba sok helyen, például Balatonfüreden

Déry Tibor mellszobra, de pár napja a Vígszínházban aztán egész kavalkádját találtam a palástbüsztnek,

rögtön az előtérben ott áll Várkonyi Zoltán mellszobra,

ami oldalról nézve pontosan ugyanolyan módon csalárd megformálás,

de nem, nem jó szó itt a csalárdság,

hiszen az emeleti foyer-ben ott néz ránk szigorúan Harsányi Zsolt, babérlevélfonattal ábrázolásának mellrészén,

ugyanabban a nagy látszatban a köz elé lépve,

ami maga a színház, a színjáték, a szerep —

vagy ott van Jób Dániel, a színház egy harmadik igazgatója,

ez a hosszúkás, éppen a technikából következően elnyúló portré

nem a kulissza előtti világ

oly nagyszerű és annyira illendő megtestesítése-e?

Vagy éppen a másik csokornyakkendős világfi, Molnár Ferenc kapcsán kellene elmagyaráznom,

hogy a kulissza maga sem valóságos háttér, nem Hinterland, hogy a németnél maradjak, nem olyasmi, ahová vissza lehetne húzódni, menedéket nyerni, csupán a  mi megtévesztésünkre, a néző megcsalására szolgáló optikai kreáció?

Viszont ez már olyan gyönyörű egyensúlyi forma, hogy az maga az alakot nyert, a tekintetünk előtt kifejlődött, szemünk elé került szobrászat. Palástbüszt, Mantelbust, Deckmantel, nevezd, aminek akarod, és persze együtt el ne hidd az egészet, dolgozatba bele ne írd, rokonaid, barátaid, üzletfeleid előtt ne hivalkodj vele, ha jót akarsz. És legközelebb is jó jön, mert a patina vagy a terítőnyereg következik.