“A legjobb”

Ebbe a posztba belekergettem magam. Senki mást nem okolhatok amiatt, hogy létrejött, ó, jaj, csakis saját magamat. Aki figyelmesen olvasta az elmúlt években a blog némelyik bejegyzését, könnyedén rekonstruálhatja, hogyan történt; de azért segítek.

érdekel, hogyan

Hal már pont

Tar István ennek a blognak régi, nem is nagyon titkos favoritja, ezt a tényt a képernyő jobb oldalán, a kicsit lejjebb görgetve megtekinthető címkefelhő különböző betűméretből szedett címkéi jól láthatóan igazolják — írtam ezt annak idején, mikor a posztot közreadtam, és egy olyan sablont használtam, ami az adott címke alkalmazásának mennyiségi arányait magával a mérettel is jelezte. Az ő neve ebben a címkefelhőben már középnagy volt, akárcsak Kerényi Jenőé, Makrisz Agamemnoné, Mikus Sándoré, Laborcz Ferencé, Somogyi Józsefé, a faviccé vagy Londoné. A mostani sablonban ez a különbség nem látható; de egyszer, ha elunom ezt, és újat választok (vagy visszatérek egy régihez), lehet, újra látható lesz.  hadd nézzem tovább

A szép szám

Tegnap, április 30-án érkezett el negyedik születésnapjához a blog, ma, május 1-jén már az ötödik évét tapossa. Ez a kettős időpont azért érdekes, mert az egész blog egy nappal előbb megvolt ugyan, számomra valójában mégis 2013. május 1-jén kezdett létezni, akkor szereztem egyáltalán tudomást róla. Szeifert Natália ugyanis meglepetésből megcsinálta nekem, fölregisztrált engem, azóta sem értem pontosan, hova, a domainnevemet kifizette az első évre, létrehozta a felhasználónevemet, a jelszavamat, a legelső sablont, amibe beletöltött négy Facebook-posztomat, minden ilyesmit, nekem csak meg kellett nyitnom, és mint jó júzer, engedelmesen használnom aztán az egészet. Azon kívül, hogy most is nagyon köszönöm neki, mint minden évfordulón, amelyekre egyébként a WordPress is (a domainnév meghosszabbításának éves díjfizetési kötelezettségéhez hasonlóan) kedvesen szokott emlékeztetni, gondolkodtam rajta, miképpen lehetne rendhagyóan emlékezetessé tenni ezt a napot, és arra jutottam, hogy leghelyesebb a számokat segítségül hívni — ha már az időt, az egész blogírás voltaképpeni szubsztanciáját (és ennek az évfordulónak a tényleges generáló elemét) egyetlen posztban nem lehet. Úgyhogy jöjjenek a számok.

“A szép szám” olvasásának folytatása

Ünnep van

Nem olyan nagy ünnep, de azért a kis ünnep is ünnep. Aki követi itt legfelül, a képernyő jobb oldalán a rovatoknál szereplő zárójeles számokat, jól tudja, hogy a blogon ez a 100. olyan bejegyzés, amit a “Szobor” kategóriába soroltam be. Amikor mindezt írom, időnként az előnézetben ellenőrzöm, a szóban forgó kijelző még 99-et mutat, de a végén egy kattintás, és azonnal ugrani fog egyet. Kattints egyet te is, kedves olvasó, ide, és kedvedre végigpörgetheted most már mind a százat.

“Ünnep van” olvasásának folytatása

A vonal el van vetve

“Kedves Uram, levelét s bizalmát köszönöm. Örülök neki, mert úgy látom, hasonló gondolkodással találkozom. Érdekes például az ön ötlete, az aranyóra-problema.

Nekem volt egy kísérletem, az, hogy az előfizető-gyűjtőknek ingyen rendelkezésére bocsátok dedikált könyveket. Csúnyábban alig bukott meg idea, mint ez. Húszezer körlevelet küldtünk szét, s összesen három jelentkező volt, azok közül is egy nyilvánvalóan zsarolt, mert egy negyedévi előfizetésre kötelezve el magát, húsz pengő ára könyvre reflektált. “A vonal el van vetve” olvasásának folytatása

“Lásd, itt leülhetnél…”

Semmi más nem kapcsolja az itt következő szobrot, Tar István Budapesti lányát az előzőhöz, kizárólag a proxemika, a közös tér, és persze a közös alkalom — a Budapesti lány is az 1965-re kialakított Jubileumi park fő attrakciójának, a Gellérthegy fennsíkján és déli lejtőjén kiképzett teraszos kert középső platója díszének számított. ““Lásd, itt leülhetnél…”” olvasásának folytatása

Elönt a múlt, ledönt a jövő

Az egyik soron következő posztomhoz kerestem képeket, amikor megtaláltam ennek a bejegyzésnek a nyitóképét, egy néhány évvel ezelőtti szoborvadászatom alkalmával készített felvételemet. “Elönt a múlt, ledönt a jövő” olvasásának folytatása

Fektében a lágyat

A “fekvő nő”, a szobrászat mindenkori hatalmas témája olyan archetípus, melyet felnevelt, megedzett, fölerősített az újkori és a modern festészet. Hellyel-közzel illeszkedett a huszadik század közepi művészeti normákhoz, ám ez az illeszkedés egyúttal bélyeget is sütött rá. Semleges dolog volt, a fennálló rendet legfeljebb frivolitásával karcolgatta vehemensebben, mint az “ülő nő”, az “álló nő”, az “olvasó nő” vagy a “dolgozó nő” — tovább

A pliszészoknya titka

A mai napon megkezdem búcsúzásomat az egykori Népstadion valamikori dromoszának, bevonulási díszsétányának e pillanatban még álló szobraitól. Mindenkor kedves darabjaim voltak, sokszor látott bumfordiságuk, sutaságuk, néhol véka alá sem rejtett szocreál genezisük, némelyiknek meg éppen a nyilvánvaló örökéletűsége tizenöt éves korom óta kísér, és amióta rendszeresen fényképezek, kísérem én is őket. “A pliszészoknya titka” olvasásának folytatása

Gellérthegyi álmok

A gellérthegyi Jubileumi Park 1965-ben létesült. A park megépítése a korszak fontos  látványberuházásának számított, noha a korszak még egyáltalán nem ismerte ezt a szót; a felszabadulás 20. évfordulóját kívánták emlékezetessé tenni vele. A “felszabadulás” szót viszont nagyon is jól ismerték a magyarok, bár mélyebb értelmét nem nagyon firtatták, hiszen akkor saját felelősségüket is keresniük kellett volna, a magyarok pedig sok mindent csinálnak szívesen, de a saját felelősség keresése nem tartozik ezek közé. Bővebben