Hal már pont

Tar István ennek a blognak régi, nem is nagyon titkos favoritja, ezt a tényt a képernyő jobb oldalán, a kicsit lejjebb görgetve megtekinthető címkefelhő különböző betűméretből szedett címkéi jól láthatóan igazolják — írtam ezt annak idején, mikor a posztot közreadtam, és egy olyan sablont használtam, ami az adott címke alkalmazásának mennyiségi arányait magával a mérettel is jelezte. Az ő neve ebben a címkefelhőben már középnagy volt, akárcsak Kerényi Jenőé, Makrisz Agamemnoné, Mikus Sándoré, Laborcz Ferencé, Somogyi Józsefé, a faviccé vagy Londoné. A mostani sablonban ez a különbség nem látható; de egyszer, ha elunom ezt, és újat választok (vagy visszatérek egy régihez), lehet, újra látható lesz. A címke előfordulásának gyakorisága (amit akkor e pillanatban vizuálisan nem bizonyít semmi, de szövegesen az én állításom igen), szeretnék így gondolni rá, nem annyira Tar eddig részletesebben bemutatott szobrainak,

a budapesti/komlói fekvő párosnak,

a keszthelyi két napozó lánynak,

az emblematikus gellérthegyi budapesti lánynak

vagy a páratlan észak-zuglói lovasnak köszönhető, hanem metaforikusan, a megfelelő átvitelekkel sokkal inkább annak a kézenfekvő ténynek, hogy az 1910-ben született és 1971-ben alkotóereje teljében, megítélésem szerint generális nagy szobrászati fordulat előtt álló alkotóként tragikus hirtelenséggel, autóbalesetben elhunyt Tar egymagában testesíti meg azt a szobrászpályát, amely ezekben a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek köztéri magyar szobrászatával foglalkozó szoborbejegyzésekben az általános modellnek számít. A második világháború előtti kezdőlépések, a háború végétől egy szűk évtizeden át a szocreál, majd ilyen és olyan politikai köztéri munkák árán a szolid, néha merészebb kísérletezés, finomabb, átszellemültebb vagy éppenséggel absztrakt köztéri plasztikák; és aztán elmúlik a kor, kinek így, kinek úgy, ahogy minden kor mindannyiunknak elmúlik majd végül.

Mondanám, hogy a most sorra kerülő darab hasonlatos ugyancsak Tar Táncolók című pesterzsébeti szobrához abban, hogy ez is a folyó, a folyópart panoramikus adottságait igen jól kihasználó,

kiválóan elhelyezett darab, és ez a megjegyzés esztétikailag jogos lenne ugyan, történetileg mégis igaztalan lennék, ha előhozakodnék vele. A Tisza-szobor eredetileg ugyanis nem itt, a Tiszának nem ezen a szegedi belvárosi szakaszán állt, hanem szemközt, a túlparton, Újszegeden, és 1968-as felállítása után röviddel ugyancsak Újszegeden át is helyezték. Tíz évvel eredeti felállítását követően, 1978-ban, már a szobrász halála után került mostani helyére, arra a pontra, ahol a szegedi kiskörút, a Tisza Lajos körút (ezeknek a bonyodalmaknak az idején még vastagon Lenin körút) csatlakozó híd híján északi negyedkörének befejezéseképpen a Tiszának fut.

Ha nem lenne több képem, akkor sem kéne sokáig bizonygatnom, hogy ez a szobor a közelmúltban felújított szegedi partfal tetején igen jó helyen van, a graffittitól most eltekintve szűkebb környezetének geometrikus vonalai szépen kiemelik achitekturális trükkjét, a hatalmas tömegű szobor egyetlen ponton alátámasztott egyensúlyát.

És nézete sincs igazán sok,

a hátulnézet leginkább például mindössze

egy felvillanó szép meztelen fenékkel ajándékoz meg bennünket, ami persze nem kevés,

de a lábak felőli nézet inkább abszurd,

ha csak nem vagyunk fogékonyak a városban kanyarodó Tisza

ember építette urbánus szépségeire,

Fogadalmi templomra, középíves Belvárosi hídra, árvizek sanyargatta hajókikötőre.

Marad tehát

a szabályos elölnézet,

egy kis ráközelítéssel a kezekre-karokra meg a felsőtestre,

és azonnal látjuk, hogy ez a dúsmindenű,

szelíden ártatlan vagy inkább riadt arckifejezésű fiatal teremtés

a Mándy Iván és Sándor Pál által oly emlékezetessé tett kapusmozdulatot, a robinzonádot mutatja be nekünk. Városi renoméjának átmeneti visszaesését ennek a testtartásnak, illetve sajátos proxemikai helyzetének köszönhette az én Szegeden, a nyolcvanas évek első felében eltöltött ifjúkorom idején. Körülbelül kétszáz méterre tőle, hellyel-közzel ugyancsak Tisza-parti kontextusban, mindenesetre ugyanolyan Tiszára kifutó perspektívában, a Stefánia-sétányon állt ugyanis 1960 és 1989 között a város szülöttének, a kiváló Segesdi Györgynek sikerületlen tanácsköztársasági emlékműve,

amit a szegedi népnyelv a dolgokat rövidre zárva “libát taposó nőnek” nevezett el. Tar közeli szobra ugyanilyen magátólértetődőséggel kapta

a “vetődő lány” vagy a “női kapus” elnevezést, olyan korban, amikor a női futballnak még a halvány gondolata sem létezett.

Futtbalszakmai szempontból persze egyáltalán nem mellékes, hogy a robinzonádot produkáló kapus sohasem a lövést elsütő ellenfél felé néz (ekkor ez már hiábavaló is lenne),

tekintetét kizárólag és szükségszerűen a kinyújtott keze irányába szegezi, kiforduló-hátracsukló fejjel, a test egész akrobatikáját kiteljesítendő, hogy elérje és kitornássza a kapuból azt a lövést,

arról nem beszélve,

hogy Tar István a képzeletbeli vízben sikló szegedi leányzója, ez a modern magyar folyószobor

nem futball-labdát,

hanem ezt a mokány tiszai harcsát

tartja a jobb kezében, és fogja valószínűleg egy pillanat múlva megérinteni, átsimítani, végleg fogságba ejteni a ballal.

Mert sok minden nincs még, de hal már pont van, igazságosabban és helyénvalóbban, mint a futball-labdák akár legcsodálatosabbika, és várhatunk rá akármeddig, míg a világ világ, szöglet ebből sohasem lesz.

*

A szobor a Köztérképen:

Tisza-szobor (Szeged, 1968/1978)