Ilia Mihály 85

A lentebb olvasható szöveget huszonöt évvel ezelőtt írtam, Ilia Mihály hatvanadik születésnapjára, Füzi László felkérésére, és a Forrás 1994. szeptemberi számában jelent meg. De nem akarom megúszni ezt a jeles napot pusztán ezzel az egyszerű reprízzel, bár az írás minden nekem fontos mozzanatot tartalmaz egykori tanáromról, talán mondhatom úgy, barátomról, majdnem negyven irodalmi évem során legfőbb, legfigyelmesebb segítőmről, az akkor hatvan éves Ilia Mihályról. És szép is ez így, hiszen hiába hussant el huszonöt év, az én életemben az ő legfontosabb tulajdonsága nekem az állandósága, a rendületlen jelenléte. 2018 húsvétján kilenc év szünet után jutottam el a családommal pár napra Szegedre; már a városból hívtam fel szerdán, hogy szeretnék vele találkozni, tudna-e időt szakítani rám abban a néhány napban. Tudott, péntek délután találkoztunk, a Dugonics tér szélére, a villamosmegállóba beszéltük meg a randevút. Háttal állt nekem, összerezzent, amikor megérintettem a vállát és felém fordult (soha azelőtt nem láthatott szakállasan, sem baseball-sapkában). Besétáltunk a Kárász utcára, valahol a közepe táján leültünk az egyik kávéház teraszára, a poszt kíséretében látható két kép ekkor készült. A huszonöt évvel ezelőtti írásom egyik kitételét igazolandó, ekkor is megajándékozott engem, most Domonkos István Allegro bajbajó című kötetével, a könyv borítója az egyik képen jól kivehető. Minden úgy folyt, mintha előző nap maradt volna abba, kérdezett, válaszolt, továbbfűzte, meghallgatott, újra kérdezett, úgy érezhettem, az együtt töltött bő másfél óránk alatt a világon neki legfontosabb ember vagyok (a kávéház teraszáról továbbsétáltunk, a Stefániától már csak kettesben sétáltunk el Tar István szobráig, ott elbúcsúztunk egymástól, de ha van ennek értelme, a szobrot a vele való találkozás szellemében fényképeztem végig, és írtam meg hozzá pár héttel később a kísérőszöveget). És tényleg így van: mindig olyan gesztusokat gyakorolt felém, olyan dolgokban nyújtott elsőre gyakran nem teljesen átlátható segítséget, amikkel lényegesen befolyásolta az életemet. Rengeteg olyan dolgot tanított meg, nem feltétlenül közvetlen vagy akadémiai formájú tanítással, hanem a mintájával, a viselkedésével, a habitusával, amelyeknek felnőtt életemben bármikor hasznát vehettem. Hasznát vehettem, hogy ő olyan volt, feltételek nélkül olyan volt — megismerkedésünkkor, negyvennyolc évesen, a rákövetkező egy-két évben, ötvenegynéhány évesen, amikor az egyetemen tanszéki demonstrátorként a mindennapos közelében voltam, hatvan évesen, amikor az itt olvasható szöveget írtam, vagy most, a nyolcvanötödik születésnapján — , amilyen. Az isten éltesse Ilia Mihályt!

Szegedi történetek

 

Ilia Mihály tanár úrnak

Szegedre

 

 

Soha nem írtam még születésnapi köszöntést, de mindig tudtam, hogy az milyen nehéz. Ki vagyok én?

 

Én, bevallom, Ilia Mihályról először 1979 nyarán hallottam, Sze­geden, Szigeti Csabától. Kéthetes egyetemi előkészítő tábor, az órákat többnyire egyetemisták, fiatal oktatók tartották, a harma­dik és a negyedik gimnáziumi osztály közé eső nyáron, augusztus végén: már éppen vége volt a Szegedi Szabadtéri Játékoknak, de még nem kezdődött az egyetem: egy csöndes, nyugodt, kihalt kisvá­ros. Dugonics András, a nagy szegedi árvíz, Móra Ferenc, Tömör­kény, Radnóti, József Attila. Zenélő szökőkút, Somogyi könyvtár, Kárász utca, Hősök kapuja, Sárkány étterem, bőven húsz forint alatt van egy korsó sör. Szigeti Csabától értesültem arról is, hogy vannak irodalmi folyóiratok: Mozgó Világ, Tiszatáj, Forrás, Alföld, Kortárs, Életünk, Jelenkor, Új Írás. Élet és Irodalom, Kritika. Vannak élő írók, vannak közöttük fiatalok is, most je­lent meg például egy könyv, aminek két könyvjelzője van. Csaba nagyon szépen, egészen magávalragadóan beszélt az Irodalomtörté­neti Közleményekről. Ő egyébként is szereti a felkiáltójeleket, s az ItK-ról szóló rész, most már tudom, 1979 nyarán végig egy nagy lágy felkiáltójel volt.

 

Egy ugyancsak fiatalnak nevezhető magyar író 1994. január 25-én reggel útnak indul egy déli határmenti városból egy másik déli határmenti városba. Ahogy taxival áthajt a városon, csődületet lát, rendőrautókat, felbolydulást, feszültséget. A taxis nem so­kat tud: azt mondják, éjszaka meggyilkolták a város hírneves cuk­rászát, és úgy hírlik, nemcsak ő halt meg, hanem kiirtották az egész családját. Leszámolás, vagy mi. Az író bizonyíthatóan ne­héz kézitáskájában ott egy hónapok óta ígért, majdnem befeje­zett, de nem tökéletesen kész kézirat, ötvenvalahány gondosan ki­nyomtatott oldal, melynek ekkorra sok részlete ismerős már külön­böző felolvasásokról: mindenesetre ez az első teljes és megmutat­ható változat. Biztosan szerepel már benne a következő rész: “A Kárász utcán, éppen a Wagner palota felé hatalmas tumultus van, nagy, mozdulatlan és megdermedt gyülekezet. Megtorpanok. Nők zo­kognak keservesen. A férfiak arca komor, csodálkozó. Rendőröket is látok, s kiszállt a mentőszolgálat is. Jó lenne megtudni, mi a csuda ez.” A szövevényes történet ugyanabban a városban játszó­dik, ahol lemészárolták a cukrászt és családját, csak jó nyolc­van évvel korábban, még az első világháború előtt; szálai egy brutális gyilkosságsorozatba bonyolódnak már ebben a majdnem kész változatban is. De ez is későbbi tudás, mint ahogy lényegé­ben minden az; az is, hogy a szöveg a számítógépen SZERELEM né­ven fut. Addig csak izgatott telefonok, haza, mi van, mi tör­tént. A kézirat ajánlása Ilia Mihálynak szól, és végül — korabe­li képekkel kiegészülve — egy olyan folyóiratszámba kerül, amely a városról, egy másik városról próbál szólni, s amely a maga mód­ján Szederkényi Ervinnek akar emléket állítani, aki huszonhárom éven át volt a Jelenkor főszerkesztője, és 1994 áprilisában lett volna hatvan éves.

 

Van-e hagyomány? Ne gondoljuk eleve, hogy van, de tételezzük fel, hogy létezik valaki, akinek Ilia Mihály adja oda először Határ Győző fekete-arany borítójú könyveit; Tolnai-köteteket, Domonkos Istvánt, az Egy makró emlékiratait, Balázs Attilát, Czigány Lóránd oxfordi magyar irodalomtörténetét, Nagy Pál Hampstead-i semmittevők című regényét, a Magyar Műhelyesek hatalmas fekete képverskönyveit, a berni esszé- és versantológiát, sok, Magyarországon ideiglenesen nem hozzáférhető erdélyi, újvidéki vagy nyu­gati kiadványt; ő beszél először Bözödi Györgyről és a székely szombatosokról, Méliusz Józsefről és Szabédi Lászlóról; az ő tanári szobájában találkozik először Balassa Péterrel, Siklós Ist­vánnal, Kukorelly Endrével, Thomka Beátával, másokkal. “Tudja-e, hogy Esterházy regényt ír a kitelepítésről?” Ez például egy 1984 végéről való mondat. Tegyük fel, hogy van valaki, aki tíz évvel ezelőtt az ő ötvenedik születésnapján látja először például Baka Istvánt, Géczi Jánost, Zelei Miklóst, Füzi Lászlót, Zalán Ti­bort, akik akkor értelemszerűen tíz évvel fiatalabb emberek. In­nentől minden leágazás. Ezek nem viszonyok, nem kapcsolatok, nem is barátságok, de ezután minden kicsit egyszerűbb annál, mint ha mindezek, az ismeretségek, a leágazások nem volnának. Bizonyára ez a hagyomány; a képzésben, egy nagyhatású egyetemi pedagógus közelében legalábbis ez: egymástól különböző értelmiségi generá­ciók véletlen és mégis kézenfekvő találkozása. Az a hagyomány például, hogy a nyolcvanas évek közepén, 1985 körül a Kortárs, illetve annak versszerkesztője, Zalán Tibor figyelmesebb egy ná­la fiatalabb szegedi társaság költőivel, mint mások: például Szijj Ferenc, Darvasi László, Medgyesi Gabriella verseit lehet olvasni a 85-86-os Kortárs-évfolyamokban, és ennek akkor van je­lentősége, még akkor is, ha ma már nehezen magyarázható el, mi­ben is áll. A hagyomány Tápai Mihály a Porban, vagy Ambrus Lajos Eldorádó című, alig-alig becsült remek regénye. Hagyomány a hat­vanas-hetvenes évek fordulójáról való Tiszatáj. Meglehet, ma egy hallgató hagyomány.

 

A Tanár Úr ajánlást ad, az ott hirtelenében gépbe ütött szöveg­ben többször szerepel a Harmadkor című egyetemi kiadvány neve, és ezt ő következetesen Harmatkor-nak gépeli. Szelíd és tanulsá­gos szemrehányás, sokat használt kép a megvillanó szemüvegről, egy elképedő férfiarc.

 

Balog Iván szabadúszó szociológus Amerikába készül; elmegy előt­te Ilia Mihályhoz. “Ma nincs itt a címesfüzetem, jöjjön be hol­nap, akkor mondok egy-két nevet.” Balog Iván másnap bemegy, a há­rom vaskos, telefonkönyvnyi kötetből kap harminc címet, elutazik Amerikába, és boldogan, mi több, könnyedén utazza be az Újvilágot.

 

Gyors levelek. Évente kettő-három, nyolc-tíz gépelt sor egy fél­bevágott írólapon, mindig gondosan utánajavított félreütésekkel, kézcsókkal azoknak, akikre ez tartozik, és a címzési formulát (“X.Y. úrnak, Z.-re”, szabályosan két külön sorban a személy- és a helységnév) a Tanár Úr közelébe kerülő vagy idővel ott ragadt emberek levelezésében valahogy mindig viszont lehet látni.

 

És egy képeslap, kézírással, nyomtatott betűkkel, minden évben pontosan november 19-én.

 

1944. november 19-én született Agnes Baltsa, a nyolcvanas évek első kétharmadának kétségtelenül egyik legtöbbre méltatott, bár nálunk kevéssé ismert görög származású mezzoszoprán operaéneke­se. Görögország, Athén, illetve dehogyis az, egy tökéletesen ismeretlen görög település a születési hely, mindenesetre az “Una voce poco fa” huszonöt évvel később mutatis mutandis szerintem pontosan olyan, mint Maria Callasnál 1957-ben. Persze, mi az, hogy mutatis mutandis, és hogy jön ez össze a pontosan olyan­-nal? De Görögország, ezzel a szirtakis-zorbás-anthony quinnes baromsággal: “Dalok, amiket a hazám tanított nekem”. A szere­lem mégsem ezzel kezdődik. A szerelem a Don Giovannival kezdődik, Donna Elvirával, és utóbb egyáltalán nem véletlen az a részlet (“Donna Elvirát ezen a lemezen a kelleténél talán kissé ridegebben a Karajan egyéb felvételein gyakran szerepeltetett és kitűnő Agnes Baltsa alakítja. Első, “Ah! chi mi dice mai” kezdetű áriáját biztosan elcserélném a filmzene Donna Elvirájáéra, akit ott egy csodálatos énekesnő, Kiri Te Kanawa játszik, és aki alig­hanem a legerotikusabb jelenség ebben a szerepben: az ária “l’empio” és “scempio” szavait mindenesetre a legmagávalragadóbban énekli, és sehol másutt nem találtam még egy énekesnőt, aki ilyen gyönyörűen sikítana fel a Kőszobor láttán, mint ő /…/. Agnes Baltsa mindazonáltal maradhatna “), mely egy bizonyos könyv bizonyos helyén olvasható; úgy hiszem, inkább a lélektanra tartozik, és aligha más, mint szerelmi palástolás: a közömbös ne­gyedik felcserélése a titkon imádott harmadik kárára. De addigra megvan A végzet hatalma, Preziosilla, később a Tannhäuser, Venus, a Parasztbecsület, Santuzza, a Hamupipőke, egy kis semmiség Donizettitől, Il campanello címmel, aztán a Sámson és Delila. Az operákon kívül a 317-es Koronázási mise és a Dal a Földről. Egy darabig megvan a Don Carlos is, Eboli; de a középső lemez remény­telenűl nem az, aminek lennie kellene, így hát utóbb ez nincs meg. Van még egy gyűjtemény Rossini-áriákból, egy Carmen-kereszt­metszet, egy darab a “Grosse Stimmen” sorozatból, a már említett görög műnépdalok, és külön-különféle válogatásokról egy-egy á­ria. Nincs meg Az olasz nő Algírban, az Idomeneo, a Cosi fan tut­te, egyáltalán nincs és nem is lehet meg az utólag állítólagosan visszavont Wesendonk-dalok/Les nuits d’été (három éven át Nyugat­ra utazó rokonaim a tanúk rá); és 15 tavaly májusi, londoni font híján nincs meg egy lemeznyi ária-összeállítás. Úristen, mi min­den nincs még meg.

A rajongás nehezen választható el Karajantól, akinek Baltsa kedves és sokat foglalkoztatott énekesnője volt a hetvenes é­vek közepétől. Lényegében az énekesi pálya felívelő szakasza is a Karajannal való szakításig, az 1985-ös Salzburgi Ünnepi Játéko­k Don Giovannijáig tart: a lemezfelvételen, mely rendszerint néhány hónappal vagy héttel a Fesztivál előtt szokott elkészülni, még ő énekli Donna Elvirát, az előadásokon, illetve a nevezetes videófelvéte­len már Várady Júlia. Egy nagy összeveszés, ami után a romlás kö­vetkezik. Baltsa hangjában mindig is volt valami erőteljes és ideges érdesség; ez tette egyedülállóvá alakításait. 1985 után ­– jóllehet a magasság és a mélység egyenletesen tiszta marad — a váltásoknál egyre inkább és egyre gyakrabban érezhető a törés: valami nyers és mind hosszabb ideig tartó kásásság hallható. Tel­jes operafelvétel már nem készül Baltsával, új szerepei sincsenek, a bevált régiekben vállal fellépéseket, nem is sikerek nél­kül. Ötven év, amiből úgy tíz telt el a csúcson, operaénekeseknél ez egyáltalán nem rossz arány, ha utánaszámolunk, hasonlítgatunk.

 

“Egy szerkesztőnek olvasnia kell, állandóan olvasnia.” Nem zenét hallgatnia, teszem hozzá, és most már — elég későn — tudom, hogy úgy igaz, ahogy mondtad.

 

Valaki, aki soha nem vallja be, hogy mi neki a legkedvesebb.

 

“– Mit csinál mostanában?

— Egy cikket írok…

— Jól jegyezze meg, maga nem ír cikket. Cikket újságíró ír, és a Délmagyarországban jelenik meg, a szövőnők munkájáról vagy a mezőgazdasági munkák állásáról. Maga kritikát ír, tanulmányt, re­cenziót vagy könyvismertetést, esetleg esszét, írást, de nem cik­ket. Maga cikket nem ír.”

 

Ciano gróf szalonkára lő a befagyott Tiszán, a hajtók között a hideg dél-alföldi télben egy tápéi kisgyerek, aki majdan azt is látja, hogy a későbbi potentátok sörétes puskával hogyan lőnek varjúra. A varjúnak erős tolla van, a sörét nem hatol át rajta, a madár megrázza magát, és elrepül. A vadászat sikertelen, a pus­kás embert kétségek gyötrik, hitét veszti, a rendszer erodálódni kezd, majd lassan összedől.

 

Lehet, hogy vannak nagy magánkönyvtárak, hogy Vas Istvánnak vagy Illés Endrének 15-20 ezer kötetet számláló könyvtára volt otthon — lehet, mondom, minden lehet. Lakótelepi lakásban ennyi könyvet mégsem igazán mindennapos látni; térdig-derékig érő könyvhalmok, keskeny járatokkal az íróasztalhoz, az ágyhoz és a nyílászárók­hoz. “Segítenél-e, Tanár úr? Pontosan kellene tudnom, hogy Láng Zsolt első kötete melyik évben jelent meg.” “– Várj, most leborultak a könyvek. Itt van valahol, tudom is, hogy hol, elő fogom keresni, visszahívlak majd és megmondom.”

 

Egyetlenegy óráján voltam, az is egy speciálkollégium, ha mond még ez a kifejezés valamit, késő délután, vagy inkább kora este kint, Újszegeden, a Móra Kollégium egyik társalgójában, 1982 őszén. Félévre volt hirdetve, de az első után a többi óra elmaradt. Nincs még szabad óraválasztás, a tényt, hogy az oktatás konzervatív és hierarchikus, s e minőségében kikezdhetetlen vala­mi, a szegedi bölcsészkar tanrendje és praxisa 1986 nyaráig — és kicsit még tovább — a lehető legmesszebbmenőkig tiszteletben tartja és tartatja. Nincs áthallgatás, átiratkozás, a 20. századi magyar irodalmat nekünk nem ő tanítja. 1986 tavaszán például a “Fejezetek a mai magyar irodalomból” című szemináriumot sem. Aki, úgymond, tanítja, rosszhírű, kegyetlen ember, az egyik órán minősíthetetlen jelenet, kopogás az ajtón, a postás honoráriumot hoz egy Népszabadság-cikkért (amely nem a mezőgazdaságról szól, nem is a szövőnőkről, tárgyát az esztétika köréből meríti, de azt hiszem, joggal nevezhető cikknek). Botrány a postással, előttünk, tizenvalahányunk, kicsi és riadt egyetemisták előtt üvölt a nagy hórihorgas ember, nem tudni és nem is érteni, miért. Az első órán a szemináriumi témák kiosztása, utánaszámolok, az átlagéletkor 93,6 év akkor, a megadott “kortárs” írók közül már csak kettő él (ők ma is épségben-egészségben köztünk vannak), s közülük a legfiatalabb is bőven az apám lehetne. Kérdezem, van-e arra mód, hogy a listától esetleg eltérjünk. “Kire gondolt?” “Nádas Péterről szeretnék előadást tartani.” Egészen kicsi zavar, ha jóhiszeműbb vagyok, inkább hatásszünet. “Nem. Ez nem lehetséges.” Utólag tudom meg, mi az oka ennek a kerek elutasításnak. Azért ilyen gyanakvó, mert néhány éve valaki ugyanígy, ahogy én, Konrád Györgyről akart beszélni. Abba beleegyezett. Elhangzott a referátum, amikor véget ért, a referáló kivételével mindenkit kiküldött a szobájából, és azt mondta neki: “Rendben van, kollegina, tudomásul vettem. Ez provokáció volt. Ha még egyszer hasonlót csinál, vagy ennek csak a legkisebb jelét tapasztalom, mindent megteszek majd, hogy kirúgassam az egyetemről.” Ne csodálkozzam semmin.

 

Nem csodálkozom semmin.

 

Ilia Mihály a nagyon csekély számú íróemberek egyike egy megadott életkoron felül, aki eddig valamennyi szegedi Pompeji-estet végigülte.

 

Drága Tanár Úr. Élj nagyon sokáig.

 

*

A fenti szöveget az alkalomra készülve, hosszú évek után először újraolvasva rájöttem, hogy némelyik utalása magyarázatot kíván, különben a mai olvasó előtt esetleg tökéletes homályban marad.

most je­lent meg például egy könyv, aminek két könyvjelzője van — Esterházy Péter: Termelési-regény (kisssregény). Magvető, 1979. Az első kiadásban a regény két fő részéhez a könyvben külön, fekete, illetve fehér könyvjelző tartozott.

Egy ugyancsak fiatalnak nevezhető magyar író… — Darvasi László;  a kézirat, A Zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles története című kisregény könyvalakban azóta többször, de nyomtatásban elsőként a Jelenkor 1994. áprilisi számában jelent meg.

egy déli határmenti városból egy másik déli határmenti városba… — Szegedről Pécsre.

éjszaka meggyilkolták a város hírneves cuk­rászát — Z. Nagy Bálintot, a Szeged-szerte népszerű Dugonics téri cukrászda tulajdonosát, üzemeltetőjét és családját az 1994. január 25-ére virradó hajnalon mészárolta le Magda Marinko.

az Egy makró emlékiratait… — Végel László Újvidéken 1967-ben megjelent regényét.

A hagyomány Tápai Mihály a Porban… — Temesi Ferenc 1986-ban megjelent regényében.

Aki, úgymond, tanítja, rosszhírű, kegyetlen ember… — Kiss Lajos, a JATE BTK akkori II. sz. Magyar Tanszékének docense.

a megadott “kortárs” írók közül már csak kettő él — Juhász Ferenc és Kertész Ákos volt ez a két író akkor.

Azért ilyen gyanakvó, mert néhány éve valaki ugyanígy, ahogy én… — Kalmár Melindáról, a Kádár-korszak egyik legkiválóbb történész kutatójáról van szó.

aki eddig valamennyi szegedi Pompeji-estet végigülte — a Pompeji 1990 és 1998 között Darvasi László, Laczkó Sándor, Mikola Gyöngyi és Szilasi László szerkesztésében megjelenő szegedi irodalmi folyóirat volt.

 

A két színes fénykép Gács Anna felvétele.