Ahová lépek. Ahová csak lépek, ott most semmi. Persze, ha olyan könnyen tudnék lépni. De fáj a lábam nagyon. Éppen a talpam közepén fáj, nem megy a járás se, minden lépésnél belenyilall. Ha a kezem fájna ugyanúgy, észre sem venném. Vagy bárhol máshol. De a lábam fáj, a cipő elrejti, nem látni, elég, ha én tudom pontosan, hol, a talpam kellős közepe, az érzés feleslegessé teszi az elképzelést. Fél lábbal már a sírban.
Variáció a Himnusz két sorára. Már el is kezdődött.
Mátyás király szobrának eredeti talapzata Kőszegen, az egykori katonai alreáliskola, Ottlik Géza regénye, az Iskola a határon színhelyének parkjában, a főépület bal szárnyának előterében.
Egy fiatal teremtés számára mindig tragédia, ha testesnek látja önmagát. Tűszúrásként érzékeli a szót, hogy “kövér”. Hiába a sikerek a tanulásban vagy a munkában, hiába a család, az iskolatársak meg a kollégák vigasztaló szeretete, amíg nem jön egy vagány srác, aki meggyőzi az ember lányát arról, és be is bizonyítja neki, hogy te éppen így vagy nekem tökéletes, ahogyan vagy, csak a kín marad, az önsajnálat, végigsírt éjszakák hosszú sora, szerteszórt cigarettacsikkek, az önemésztés, és persze a tehetetlen lebegés.
A Fővárosi Operettszínház matinéjáról kiáramló nézők elkeseredésükben a Mai Manó Ház műteremablakában várakozó majomkenyérfát vonják kérdőre. A növény lapzártáig ellenáll, és ellenállásra biztatja a mögötte álló zöldikét is. “Állj mögém”, ismételgeti a legnehezebb pillanatokban.
A képen látható gipszfigurának hosszú a története.
Magának a képnek meg talán még hosszabb. De mindent a maga idejében. “Kötéltáncos, sokadik változat” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 