Találkozás egy bolgár ismerőssel: Ljubomir Dalcsev

Beszélgetések bolgár kalauzokkal 2.

Aki gondosan áttanulmányozta a sorozat nyitó darabjának, a szovjet hadsereg dicsőségét zengő szófiai emlékműről szóló bejegyzésnek, az Oszvobogyítyelkának a legvégén szereplő névsort és az ott ismertetett életrajzi adatokat, annak feltűnhetett egy évszám-páros, az egyik szobrásznak, az 1917 október című reliefet készítő kollektíva vezetőjének, Ljubomir Dalcsevnek a neve mellett álló két évszám: 1902 és 2002. A száz év (ami néhány hónap híján különben nem lett kerek, Dalcsev 1902. december 27-én született Thesszalonikiben és 2002. július 11-én halt meg az Egyesült Államok-beli Sunnyvale-ben) a huszadik századi bolgár szobrászat legjelentősebb alakjának fordulatos életét fedi, a fordulatokat az évszámok azonban nem mutatják meg; a helyszínek már inkább.

“Találkozás egy bolgár ismerőssel: Ljubomir Dalcsev” olvasásának folytatása

Ülve-főve

Hát idáig is eljutottunk. Az itt következő poszt olyan szobrokat fog összegyűjteni és legalább egyetlen kép erejéig bemutatni, amelyeknek főalakjai vagy mellékalakjai ülnek, ücsörögnek, valamilyen ülőalkalmatosságon foglalnak helyet. Hogy kedves költőm szavaival éljek, hatalmas nagy téma ez, még talán a Titanic pusztulásánál is nagyobb. Nem fogom zokon venni, ha az alább említett példáimra az olvasó kapásból kivételt vagy ellenpéldát sorol — az ülő szobrok tenger, amit nem lehet kimerni, és az állításaimat úgy próbálom védeni, hogy a szövegben legtöbbször előforduló szó az “általában” határozószó lesz.

“Ülve-főve” olvasásának folytatása

A rontás mint talált tárgy

2017 késő augusztusában, két nap szigligeti JAK-táborozás után úgy vettem hazafelé, Budapestre az irányt, hogy kitérőt tettem, és megálltam egy rövid délutánra Nagykanizsán. Nagykanizsára kifejezetten emiatt a szobor miatt zarándokoltam el, ennek a bejegyzésnek a tárgya miatt,

“A rontás mint talált tárgy” olvasásának folytatása

Tülköl a gyár, szól a madár

Gyakran megkérdezik tőlem, néha még olyanok is, akik alkalmanként tanúi az ilyen pillanatoknak, hogy szoktam-e érezni valamilyen megrendüléshez hasonlót, ha végül szembetalálom magam egy-egy olyan szoborral, amit élőben először pillantok meg és már régóta vágyakozom rá. “Tülköl a gyár, szól a madár” olvasásának folytatása

téli bosszantás! téli bosszantás! téli bosszantás! téli bosszantás!

A blogírás kicsit olyan, mint a téli autóvezetés. Közlekedési szakemberek szerint hóban vezetni pofonegyszerű, mindössze három nehézség adódik a sofőr előtt: az elindulás, a haladás és a megállás. tovább olvasom, éljen az elindulás!

Haltelte

Kicsit lelassultam, elkényelmesedtem, ellustultam a nyáron, eredeti elképzeléseim szerint nem ez a szobor lett volna a soron következő poszt a blogban, de mivel az ide szánt nagyszabású, sorrendben amúgy háromszázadik bejegyzésemmel június óta vergődöm, és nem nagyon jutok vele előbbre, az a veszély fenyeget, hogy az archívumban a 2018. augusztusi rovat üresen fog maradni; azt pedig nehezen tudnám megértetni a külvilággal, hogy miért üres. Úgyhogy jöjjön inkább ez az általam pár napja megtalált, még nekem is friss szobor, Bors István balatonföldvári Halászfiúja — a gyorsaság amúgy is illik a szoborra találásom hirtelenségéhez.

“Haltelte” olvasásának folytatása

A szép szám

Tegnap, április 30-án érkezett el negyedik születésnapjához a blog, ma, május 1-jén már az ötödik évét tapossa. Ez a kettős időpont azért érdekes, mert az egész blog egy nappal előbb megvolt ugyan, számomra valójában mégis 2013. május 1-jén kezdett létezni, akkor szereztem egyáltalán tudomást róla. Szeifert Natália ugyanis meglepetésből megcsinálta nekem, fölregisztrált engem, azóta sem értem pontosan, hova, a domainnevemet kifizette az első évre, létrehozta a felhasználónevemet, a jelszavamat, a legelső sablont, amibe beletöltött négy Facebook-posztomat, minden ilyesmit, nekem csak meg kellett nyitnom, és mint jó júzer, engedelmesen használnom aztán az egészet. Azon kívül, hogy most is nagyon köszönöm neki, mint minden évfordulón, amelyekre egyébként a WordPress is (a domainnév meghosszabbításának éves díjfizetési kötelezettségéhez hasonlóan) kedvesen szokott emlékeztetni, gondolkodtam rajta, miképpen lehetne rendhagyóan emlékezetessé tenni ezt a napot, és arra jutottam, hogy leghelyesebb a számokat segítségül hívni — ha már az időt, az egész blogírás voltaképpeni szubsztanciáját (és ennek az évfordulónak a tényleges generáló elemét) egyetlen posztban nem lehet. Úgyhogy jöjjenek a számok.

“A szép szám” olvasásának folytatása

Hal már van

A Nyírő Gyula komlói Tornázó fiúkjáról szóló posztban, a szobrász első teljes alakos köztéri szobra, az 1959-ben állított Horgászfiú említésekor megígértem, hogy a szoborra rövidesen vissza fogok térni, és segítségével áttekintem a horgászlét szobrászati problémáit, csak még keresnem kell egy harmadik horgászszobrot, amit Nyírőé és az addigra már összeválogatott és eredetileg e bejegyzés főszereplőjének szánt másik szobor, Rátonyi Józsefé mellé állíthatok.

“Hal már van” olvasásának folytatása

Kicsiben

Miközben adósságaim a blogot illetően az égbe hágnak, az igazat megvallva, nem vagyok egészen elégedett a WordPress reklámhatékonyságával, vagy pontosabban azzal a sablonnal, amit a szolgáltatáson belül használok. Nem a látogatottsággal nem vagyok kibékülve, hanem azzal, hogy a mostani sablon túlságosan statikusnak mutatja a blogomat, csak az az érdekes neki, ami vadonatúj benne, mindent, ami régebbi vagy régi, feledékeny jóbarát, tapintatlan szerelmes módjára a messzeségbe tol. Igazán elszánt blogolvasónak kell lennie annak, percekig görgetnie, linkekre rákattintania, a keresőt, a naptárat vagy a címkefelhőt használnia itt jobboldalt, aki a két-három évvel ezelőtti bejegyzésekre vagy legalább az egész blog súlypontjaira kíváncsi. “Kicsiben” olvasásának folytatása

Te most pontosan mire célzol?

A kérdés megfogalmazása persze eleve nem teljesen szabatos, hiszen a célpontot ismerjük.  “Te most pontosan mire célzol?” olvasásának folytatása