Tülköl a gyár, szól a madár

Gyakran megkérdezik tőlem, néha még olyanok is, akik alkalmanként tanúi az ilyen pillanatoknak, hogy szoktam-e érezni valamilyen megrendüléshez hasonlót, ha végül szembetalálom magam egy-egy olyan szoborral, amit élőben először pillantok meg és már régóta vágyakozom rá. “Tülköl a gyár, szól a madár” olvasásának folytatása

téli bosszantás! téli bosszantás! téli bosszantás! téli bosszantás!

A blogírás kicsit olyan, mint a téli autóvezetés. Közlekedési szakemberek szerint hóban vezetni pofonegyszerű, mindössze három nehézség adódik a sofőr előtt: az elindulás, a haladás és a megállás. tovább olvasom, éljen az elindulás!

Haltelte

Kicsit lelassultam, elkényelmesedtem, ellustultam a nyáron, eredeti elképzeléseim szerint nem ez a szobor lett volna a soron következő poszt a blogban, de mivel az ide szánt nagyszabású, sorrendben amúgy háromszázadik bejegyzésemmel június óta vergődöm, és nem nagyon jutok vele előbbre, az a veszély fenyeget, hogy az archívumban a 2018. augusztusi rovat üresen fog maradni; azt pedig nehezen tudnám megértetni a külvilággal, hogy miért üres. Úgyhogy jöjjön inkább ez az általam pár napja megtalált, még nekem is friss szobor, Bors István balatonföldvári Halászfiúja — a gyorsaság amúgy is illik a szoborra találásom hirtelenségéhez.

“Haltelte” olvasásának folytatása

A szép szám

Tegnap, április 30-án érkezett el negyedik születésnapjához a blog, ma, május 1-jén már az ötödik évét tapossa. Ez a kettős időpont azért érdekes, mert az egész blog egy nappal előbb megvolt ugyan, számomra valójában mégis 2013. május 1-jén kezdett létezni, akkor szereztem egyáltalán tudomást róla. Szeifert Natália ugyanis meglepetésből megcsinálta nekem, fölregisztrált engem, azóta sem értem pontosan, hova, a domainnevemet kifizette az első évre, létrehozta a felhasználónevemet, a jelszavamat, a legelső sablont, amibe beletöltött négy Facebook-posztomat, minden ilyesmit, nekem csak meg kellett nyitnom, és mint jó júzer, engedelmesen használnom aztán az egészet. Azon kívül, hogy most is nagyon köszönöm neki, mint minden évfordulón, amelyekre egyébként a WordPress is (a domainnév meghosszabbításának éves díjfizetési kötelezettségéhez hasonlóan) kedvesen szokott emlékeztetni, gondolkodtam rajta, miképpen lehetne rendhagyóan emlékezetessé tenni ezt a napot, és arra jutottam, hogy leghelyesebb a számokat segítségül hívni — ha már az időt, az egész blogírás voltaképpeni szubsztanciáját (és ennek az évfordulónak a tényleges generáló elemét) egyetlen posztban nem lehet. Úgyhogy jöjjenek a számok.

“A szép szám” olvasásának folytatása

Hal már van

A Nyírő Gyula komlói Tornázó fiúkjáról szóló posztban, a szobrász első teljes alakos köztéri szobra, az 1959-ben állított Horgászfiú említésekor megígértem, hogy a szoborra rövidesen vissza fogok térni, és segítségével áttekintem a horgászlét szobrászati problémáit, csak még keresnem kell egy harmadik horgászszobrot, amit Nyírőé és az addigra már összeválogatott és eredetileg e bejegyzés főszereplőjének szánt másik szobor, Rátonyi Józsefé mellé állíthatok.

“Hal már van” olvasásának folytatása

Kicsiben

Miközben adósságaim a blogot illetően az égbe hágnak, az igazat megvallva, nem vagyok egészen elégedett a WordPress reklámhatékonyságával, vagy pontosabban azzal a sablonnal, amit a szolgáltatáson belül használok. Nem a látogatottsággal nem vagyok kibékülve, hanem azzal, hogy a mostani sablon túlságosan statikusnak mutatja a blogomat, csak az az érdekes neki, ami vadonatúj benne, mindent, ami régebbi vagy régi, feledékeny jóbarát, tapintatlan szerelmes módjára a messzeségbe tol. Igazán elszánt blogolvasónak kell lennie annak, percekig görgetnie, linkekre rákattintania, a keresőt, a naptárat vagy a címkefelhőt használnia itt jobboldalt, aki a két-három évvel ezelőtti bejegyzésekre vagy legalább az egész blog súlypontjaira kíváncsi. “Kicsiben” olvasásának folytatása

Te most pontosan mire célzol?

A kérdés megfogalmazása persze eleve nem teljesen szabatos, hiszen a célpontot ismerjük.  “Te most pontosan mire célzol?” olvasásának folytatása

Elengedlek, te meg elesel

Vagy nem. Mert hogy a figurális szobrászatnak éppen az a lényege, hogy csak egyetlen pillanatot tud megmutatni egy mozdulatsorból, az előzőekre vagy az azt követőkre a néző legfeljebb következtet, asszociál, konfabulál, kitalációkba bocsátkozik velük kapcsolatban — az itt következő három szobornak pedig éppen az összekapaszkodás a hangsúlyos mozzanata, két kéz és kar eltéphetetlennek ható, a testtartás beállítását ellensúlyozó, valóban egyetlen pillanatra korlátozódó összefonódása. tovább

Mert nints rajtam rokola

Élek-halok az 1961-ben készült/felavatott szobrokért. Nem azt mondom, hogy ellenállhatatlan vonzalom ez, de másképpen dobban meg a szívem, ha azt látom egy talapzaton: 1961.  tovább

Csak ő meg én, és ő meg ő

Az 1925-ben Ózdon született, az általában éltes korú szobrászokhoz képest nagyon fiatalon, 59 éves korában Szentendrén elhunyt Kucs Béla talán nem tartozott a hatvanas-hetvenes évek nagy újítói közé; köztéri szobrai az ötvenes évektől kezdve többnyire szabatosan megformált zsánerdaraboknak számítottak, és ezt a vonásukat, a megbízható szabatosságot mindvégig megtartották. Egyszerű megfogalmazású ülő/fekvő/térdelő nőfigurái, klasszikusabb munkás- vagy bányászábrázolásai szép számmal láthatók szerte az országban. “Csak ő meg én, és ő meg ő” olvasásának folytatása