Hát idáig is eljutottunk. Az itt következő poszt olyan szobrokat fog összegyűjteni és legalább egyetlen kép erejéig bemutatni, amelyeknek főalakjai vagy mellékalakjai ülnek, ücsörögnek, valamilyen ülőalkalmatosságon foglalnak helyet. Hogy kedves költőm szavaival éljek, hatalmas nagy téma ez, még talán a Titanic pusztulásánál is nagyobb. Nem fogom zokon venni, ha az alább említett példáimra az olvasó kapásból kivételt vagy ellenpéldát sorol — az ülő szobrok tenger, amit nem lehet kimerni, és az állításaimat úgy próbálom védeni, hogy a szövegben legtöbbször előforduló szó az “általában” határozószó lesz.
“Ülve-főve” olvasásának folytatásaCímke: Petridesz János
Ívzugszoborpár
Nyelvem határai a világom határait jelentik. Ifjú koromban, Esterházy Péter írásainak rajongó olvasóiként sokan voltunk, akik szükségét éreztük, hogy szövegeinkbe időnként egy-egy Wittgentstein-átköltést szúrjunk be. (Wittgensteinnek is, mint oly sokaknak akkoriban, ő, Esterházy volt a legtermészetesebb, leginformálisabb és ezért leghatékonyabb közvetítője.) És tényleg így van, ahogy Wittgenstein fentebb mondja, a blognak ezekhez a posztjaihoz, nem is feltétlenül a pontosság kedvéért (hiszen mindezt majd megírom még pontosabban is), hanem inkább azért, hogy a beléjük foglalt világ még messzebbre terjedhessen, néha muszáj új szavakra szert tennem, olyanokra, amiket az élet más területein egyébként nem használok.
Csak a képre emlékezem 