Burda Moden

Úgy tartják, idegennyelvű szót vagy kifejezést nem szerencsés magyar nyelvű szöveg címéül választani. Nem tudom, tényleg így van-e (de ez csak udvariassági retorikai fordulat a részemről, egészen biztos vagyok benne, hogy nincsen így), itt mindenesetre azt remélem, indokoltnak fog tűnni az olvasó számára is, hogy a Kádár-korszak megállapodott szakasza talán első fecskéjének, egy nyugatról importált, az egykori újságosstandokon legálisan hozzáférhető, eleinte a német nyelvű változatban terjesztett, azután már magyar mutációban is megjelenő divatlapnak a címét veszem kölcsön, amint egy pillantást vetünk a soron következő bejegyzés közelebbi tárgyára. “Burda Moden” olvasásának folytatása

Nem most léptem fel falvédőnek

Furcsa dolog a nyelvhasználat. Még a nyelvi készlet hiányai is mintha az adott nyelv beszélőinek lelkialkatáról árulkodnának. A címből elősejlő fordulat (a “nem most léptem le a falvédőről” és közvetlen párja, a “nem most jöttem a 6.20-assal”) a magyarban például sosem fordul elő állító szemléletű megfogalmazásban, a tagadás formálisan az időhatározóra, és nem a mondat egészére vonatkozik. A hétköznapi használatban nem mondjuk, noha grammatikailag helyes mondat, hogy *”most léptem le a falvédőről” vagy *”most jöttem a 6.20-assal” (és egyáltalán nem mondjuk, hogy *”most nem léptem le a falvédőről”)  — vagy ha igen, mint a Most jöttem a falvédőről, a két szólás kontaminációjával az első kiadott Google-találat esetében, a Born Yesterday című hollywoodi filmvígjáték magyar címeként, annak oka van (de ez másik hatalmas témához vezet: címet nem fordítunk, hanem adunk). A tagadás mellett jelentőségteljes továbbá az egyes szám első személyű formula is. Ironikus, eltúlzóan megerősítő hangsúllyal elő-előfordulhat harmadik személyben, kérdésként esetleg másodikban, de a szólás alapállapota a tagadás és az egyes szám első személyű fogalmazás, amihez a hozzáadó-belefoglaló is negatív alakja révén tartalmilag a hetykeséggel vegyes büszkeség társul, “én se most léptem le a falvédőről”, még gyakrabban, a szükséges módosítószóval kiegészülve amolyan csattanószerű, záró logikai következtetés, úgyszólván a végső érv egy vitában vagy egy végigmesélt történetben: “hát én se most léptem le a falvédőről”. “Nem most léptem fel falvédőnek” olvasásának folytatása

Napra ülve, évre várva

Ez a poszt egyik tavalyi ígéretem következménye, beharangoztam ugyanis Ungvári Lajos a tiszaújvárosi erőmű előtti parkocskában elhelyezett szobrát. De amikor a képekhez jutottam, rájöttem, nem megyek velük sokra, és nem akartam a Mit lát a szobor? 2.0-ás variációját megírni, lentebb majd könnyedén megítélhető, végül legfeljebb úgy is csak az 1.01-es verzió jött volna össze. Na de mire jó, ha az ember merevlemezén van egypár szoborkép tartalékban? Pontosan erre. Ungvári Napozó nőjének sikerült két társat is találnom, az egyiket, Grantner Jenőét Tatabányáról eddig sehogyan sem sikerült beillesztenem a blogba, a másikat, Ferenczy Béni ülő nőjét a Krisztinavárosból az egyik bejegyzésbe már igen, de aztán kivettem onnan, gondolván, lesz annak majd jobb helye is. Hát itt ez a hely, ráadásul a három felállítási évszám (1959, 1961, illetve 1967) szinte magától megad minden magyarázatot, anélkül, hogy nekem tovább kéne szaporítanom a szót.

“Napra ülve, évre várva” olvasásának folytatása

Ívzugszoborpár

Nyelvem határai a világom határait jelentik. Ifjú koromban, Esterházy Péter írásainak rajongó olvasóiként sokan voltunk, akik szükségét éreztük, hogy szövegeinkbe időnként egy-egy Wittgentstein-átköltést szúrjunk be. (Wittgensteinnek is, mint oly sokaknak akkoriban, ő, Esterházy volt a legtermészetesebb, leginformálisabb és ezért leghatékonyabb közvetítője.) És tényleg így van, ahogy Wittgenstein fentebb mondja, a blognak ezekhez a posztjaihoz, nem is feltétlenül a pontosság kedvéért (hiszen mindezt majd megírom még pontosabban is), hanem inkább azért, hogy a beléjük foglalt világ még messzebbre terjedhessen, néha muszáj új szavakra szert tennem, olyanokra, amiket az élet más területein egyébként nem használok.

“Ívzugszoborpár” olvasásának folytatása

Lássuk, kit szeret a legjobban

A címben a népszerű gyermekdal harmadik sorát idézem, és abban bízom, hogy az olvasónak rögtön, ahogy meglátja, beugrik majd az első sor. De az első sort címként nem használhattam, mert nem egy kislányka van, hanem az első szobornál három, a másodikon meg öt, nem is feltétlenül kislánykák ők, akik itt következnek,  és ugyan valóban körben állnak, de nem benne a közepében, hanem maguk képezik azt a bizonyos kört.

“Lássuk, kit szeret a legjobban” olvasásának folytatása

Ünnep van

Nem olyan nagy ünnep, de azért a kis ünnep is ünnep. Aki követi itt legfelül, a képernyő jobb oldalán a rovatoknál szereplő zárójeles számokat, jól tudja, hogy a blogon ez a 100. olyan bejegyzés, amit a “Szobor” kategóriába soroltam be. Amikor mindezt írom, időnként az előnézetben ellenőrzöm, a szóban forgó kijelző még 99-et mutat, de a végén egy kattintás, és azonnal ugrani fog egyet. Kattints egyet te is, kedves olvasó, ide, és kedvedre végigpörgetheted most már mind a százat.

“Ünnep van” olvasásának folytatása

Emlékszem, régen volt

Nem véletlenül kapta címéül ez a bejegyzés az egykori legendás Kex együttes mára klasszikussá vált dalának kezdősorát, de e ponton minden párhuzamosság vagy hasonlóság véget is ér: pusztán a végtelen asszociációs mező egyetlen pillanatnyi felvillantásáról van szó. A “családról” az embernek, vagy ne is mondjam ilyen fellengzősen, nekem könnyedén jut eszembe Baksa-Soós Jánosék a mainstreambe inkább csak valami testetlen nosztalgia révén beletartozó régi slágere, a Család. És hát mindent el kell kezdeni valahogy. “Emlékszem, régen volt” olvasásának folytatása