És amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt

Kedves szegedi tanárom mondta egyszer nevetve, miután jelentőségteljesen végignézett egyetemi csoportunkon: ha az embernek huszonnégy éves koráig nem jut eszébe semmi, akkor már nem is fog. A megjegyzést nem nekünk címezte, sőt meg is adta az esélyt: a határvonalat a mi akkori életkorunknál egy-két évvel későbbre igazította. Inkább valamilyen tudománytörténeti bon mot volt ez, és később úgy hangzott: ha egy tudósnak huszonnégy éves kora előtt eszébe jut valami, akkor egész életében abból az ötletéből fog élni. “És amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt” olvasásának folytatása

Elengedlek, te meg elesel

Vagy nem. Mert hogy a figurális szobrászatnak éppen az a lényege, hogy csak egyetlen pillanatot tud megmutatni egy mozdulatsorból, az előzőekre vagy az azt követőkre a néző legfeljebb következtet, asszociál, konfabulál, kitalációkba bocsátkozik velük kapcsolatban — az itt következő három szobornak pedig éppen az összekapaszkodás a hangsúlyos mozzanata, két kéz és kar eltéphetetlennek ható, a testtartás beállítását ellensúlyozó, valóban egyetlen pillanatra korlátozódó összefonódása. tovább

A tüneményes Makrisz

Az 1913-ban a görögországi Patraszban született, nyolcvanévesen Athénban elhunyt Makrisz Agamemnon szobrai egy-két képpel már többször is szerepeltek ezen a helyen, ami nem véletlen, hiszen Makrisz kétségtelenül hasonlíthatatlan zsenije volt a hatvanas-hetvenes évek magyar köztéri szobrászatának. Részletesebb pályaképet azonban az éppen ezt a korszakot a fő témájának tekintő blogomba nem írtam róla eddig. Vártam az alkalmakra, hogy Makrisz hatalmas formátumú szobrászatát minél körültekintőbben mutathassam be; ehhez pedig nem elég egy mű vagy kettő. “A tüneményes Makrisz” olvasásának folytatása

Beadja a derekát

Mindenki ismeri a viccet a Mókus őrsről, akik átvezettek egy öreg nénit a zebrán, mostan végig se mondom, de azért a kezdőmondat erejéig mégis felidézem, hiszen olyan poszt következik, amely eredetileg nem itt szeretett volna lenni, ám a szobrokkal foglalkozó előző két bejegyzés végül ide kényszerítette, és talán látni is fogjuk, miért. “Beadja a derekát” olvasásának folytatása

Gyökérzete pedig jól viseli a hirtelen rátörő nedvességet

Három szobor következik, egyfelől születési idejük, a hatvanas évek sorolta őket egymás mellé. Metky Ödön Lány galambbal című szobrát 1961-ben állították fel Balatonlellén, Konyorcsik János Vízbe lépő nőjét 1965-ben Újpesten, Brém Ferenc Követ ejtő fiúját a hetvenes évek közepén Tatabányán, de a szobor alapzatába vésett évszám jól látható, 1966, ez is ebben a korban fogant tehát. “Gyökérzete pedig jól viseli a hirtelen rátörő nedvességet” olvasásának folytatása

Nézz a szemembe, úgy meséld csendesen

Kiss István két szobra következik, az egyik mészkőből készült, Kaposvár belvárosában állították 1963-ban, az ottani szakszervezeti székház előtti terecskén, a másikat majdnem két évtizeddel később, 1982-ben, igen reprezentatív helyen, az angyalföldi pártbizottság székháza előtt a Váci út elején, és hegesztett krómacél az anyaga.

_nyitó

“Nézz a szemembe, úgy meséld csendesen” olvasásának folytatása

Sötétség délben

Három sípoló, táncoló, egy méternél nem magasabb alak a Városligeti fasor egyik épületének homlokzatán. Valamikor négyen lehettek, de ma már csak három táncol és furulázik közülük, kettő a kiugró rizalit párkányának két szélén, egy jobb oldalt, a homlokzat sarkán. A negyedik faun és megalkotójuk kiléte tovatűnt valahol a történelem útvesztőiben. “Sötétség délben” olvasásának folytatása

És mozdulatlan álmodozva fekszem

nyitóEbben a jórészt a szocmodern köztéri magyar szobrászattal foglalkozó blogban előbb vagy utóbb Tar Istvánnak (1910-1971) kell következnie. Teljesüljön be tehát az előbb-utóbbok mindenkori sorsa, és legyen ez az előbb/utóbb: most. tovább