A munka hősei

Volt időszak a magyar történelemben, amikor a munkát, a dolgozást, az erőfeszítést, a szerszámaival az anyag ellen harcba induló embert köztéri szobrokkal ünnepelték. Aki szerelt már össze IKEA-bútort, tudja jól, hogy harc ez valóban — ráadásul akkoriban, amikor ezek a szobrok keletkeztek, vérre ment a játék, és nem egyszerűen annyi volt a tét, hogy a Hylländ könyvespolc végül csálén fog-e állni a helyén vagy sem. Ennek a kultusznak a nagy része a szocialista országokban az ötvenes évekre esett, de példái már egy korábbi munka-alapú időszakban, az 1930-as évektől megtalálhatók Európa-szerte. Rögtön hadd mutassak két budapesti példát, mind a kettőt az 1940-es évek legelején épült Pongrác úti lakótelepről. Csúcs Ferenc Munkás című szobrán az attribútum is ott van:

És minden más is, izomzat, diadalmasság, erő. Még technikailag is hasonló a kiképzés, amilyen tíz év múlva az egész kánon lesz.

A szétterpesztett lábak közt a nyers kőtömb, a statika garanciája. És tőle pár méterre Győri Dezső Család című szobra, ahol attribútum ugyan nincs, de az ábrázolás egyértelműen a munka világához kötődik.

A felgyűrt férfiingujj, a túlhabzó harmónia,

hátulról a zsánerhez hozzátartozó illusztratív bensőségesség; erre is fogunk rövidesen ikonográfiailag tökéletesen azonos példát látni, már 1945 utánról.

Ezt a két 1945 előtti munkásszobrot a helyszín magyarázza, a két világháború közötti időszak egyik legnagyobb budapesti, a főváros bonyolításában zajló lakásépítési projektje, a Pongrác úti lakótelep, mely 800 lakásával 4000 kőbányai munkás számára épült, és ahol az ottlakók szociológiai összetétele egészen a rendszerváltásig nem nagyon módosult. Mindez mégis csak előkép ahhoz, ami 1945, és főleg 1948 után nagyjából egy évtizeden át történik a magyarországi köztereken; s a választóvonal is csekélyebb, mint amekkora lesz majd az ötvenes évek és mondjuk a hatvanas évek második fele között. De nem kell még ennyire előreszaladni: a negyvenes évek második felében járunk.

Mára különben nem maradt ezekből a szobrokból olyan sok, mint elsőre gondolhatnánk, a szocreál munkásszobrok többségét eltávolította a kollektív emlékezés (a stílusból leginkább még a sportolókat, gyermeküket tartó/szórakoztató anyákat és ülő nőket ábrázoló szobrok vészelték ezt át), sok közülük efemer anyagból készült, ezeken elvégezte munkáját az idő, Kronosz és Zeusz egyaránt. (Apát most az Idő, fiút az Időjárás isteneként értve.) Több is akad olyan, melyeknek alkotóját mára homály fedi; mintha a szobrászok is, a művészet történészei is szerettek volna elfelejtkezni erről a ma mellékvágánynak gondolt utazásról.

A körbejárható, egész alakos munkásszobrokból itt-ott azonban maradt néhány példány, következzen tehát ezekről egy esetleges, tökéletesen szubjektív és véletlenszerű körkép. Itt jelzem, hogy innen most kihagyom a Népstadion dromoszának két, a tárgyba amúgy különben igen jól illeszkedő emblematikus szoborcsoportját,

Kocsis András Mezőgazdasági brigád (1956), illetve

Olcsai Kiss Zoltán Ipari tanulók (1957) című kompozícióját; bár mindkettő teljes mértékben a munkát, a szerszámokat kezelő embert helyezi figyelmének középpontjába, a Népstadion e szoborcsoportjairól külön összefoglaló bejegyzés szól.

Ugorjon akkor a majom a vízbe. Az első példa Szentgotthárdról való, a szobrot 1948-ban, 1848 centenáriumára állították, alkotója ismeretlen, és magán viseli az összes jegyet, amit a röviddel ez utáni korszak már anyanyelveként beszél majd.

A nőt átkaroló férfi párosa tulajdonképpen allegória, a nő előtt szétterülő búzakéve sokkal inkább szimbolikus attribútum, ugyanígy a férfi lábánál lévő fogaskerék sem pusztán munkájának végeredménye vagy az általa előállított termék. 

Legalább ennyire a tevékenységét, jelentőségét, végső soron önnön magát szimbolizáló jelkép is. Különösen érdekes a szobor elhelyezése, Szentgotthárd központi részében, háttal a városi rendőrség épületének, szemben viszont a XIX. századi klasszicista polgárházzal,

amelynek a középrizalit tetején elhelyezkedő timpanonjában ugyancsak egy allegória látható,

a gyűjtés, a bőség és a jólét allegóriája. Micsoda különbség. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy az új rendszer beköszöntével ez a szocreál szobor ide, az előző korszak vezérlő eszméjét megjelenítő allegóriával szemközt került, és egyáltalán nem véletlen az sem, hogy eltávolításának terve az elmúlt években folyamatosan napirenden van.Kétségtelen tény, hogy ebben az egyszerű párosban van valami ellenállhatatlanul heroikus, valami nehezen megfogható diadalmas kifejezés.

Egymás felé fordulnak, és mégsem egészen egymást nézik — a tekintetükben szenvtelenség ül.

A győztesek keresetlensége lehet ez, akik nincsenek tisztában vele, hogy bármikor újra vesztesek lehetnek.

A férfi kezében ott a kalapács, a nő kezében a sarló, ami egyértelműen visszarántja a mai nézőt a szobor sugalmazta hétköznapi valóságba, és tudatosítja, hogy a fogaskerék/búzakéve nem valamilyen felsőbb mindenhatótól való ajándék, hanem a munka, a dolgozás, a fáradozás, a fáradság, a tett eredménye.

A párost hátulról nézve feltűnik az ezeknél a szobroknál mindig meglévő jellegzetesség, hogy a kísérő eszköz, mely az ábrázolás egészében erős hangsúlyt nyer vagy éppenséggel a fő attribútum, egyúttal statikai-egyensúlyi célokat is szolgál. Ezek nem Giacometti-szobrok.

Maga az átkarolás kétségtelenül bensőséges, barátságos, szolidáris, elvtársias gesztus, amit külön is hangsúlyoz, hogy a félmeztelen férfi mozdulata a felöltözött nő részéről nem talál viszonzásra.

Ha a lábakat közelebbről vesszük szemügyre, láthatjuk, hogy szobor kevésbé szem előtt lévő profiljának alsó részén az eldogozatlannak ható hasábok a szobor statikai egyensúlyát biztosítják.

Innen eldolgozatlan hasáb, elölről búzakéve, fogaskerék.

A következő szobor ugyancsak 1948-ban került jelenlegi, igen reprezentatív helyére, a Szent István park északi végébe, ugyanakkor tudni kell (és ez igazolja a bevezetőben tett megjegyzést, mely szerint a munka világának már a 30-as évektől léteztek különféle köztéri ábrázolásai), hogy Borbereki Kovács Zoltán Zsákhordó című szobra 1936-ban készült, és eredetileg a Nagyvásártelepen állt.

Munkásábrázolás, ám a felállítás dátuma és az új reprezentatív hely a szobor tekintetében jelentésátalakulással járt.

A “lipótvárosi Anonymusból” erőteljes szimbólum lett,

az összehúzott tekintet, a legörbedő száj, a Marno János-i szigorúság,

az éppen pihenő, dologtalan, de erőt sugalmazó kezek,a mezítláb ácsorgó munkásember egyetlen alakba sűrítve meséli el az akkori rendszerváltás évekre elnyúló történetét. Ismétlem, úgy, hogy a szobor eredetileg nem ide készült. És nem kezdek bele abba a szólamba, hogy ha az 1948-at követő években ez az 1936-os szobor lett volna a munkásábrázolás egyik mintája, ma talán nem itt tartanánk. De itt tartunk.

És bár a Zsákhordó bronzszobor (e tulajdonságával is kilóg ebből a sorozatból), a statikai merevítés a figura mögé helyezett gabonazsákkal (hátulról, támfallal) itt is jól kivehető.

A Fiumei úti egykori OTI-székház szépen felújított homlokzatán ott álló díszítőszobrok, melyeknek eredete, felállítási ideje és szerzősége erősen vitatott, ugyancsak a munka beláthatatlanul hatalmas témájához kapcsolódnak. Mind az öt (1-3-1 szimmetriában elosztott) szobor kezében ott van valamilyen jellegzetes, leginkább a kovácsmesterségre, a vasművességre, a kohászatra vagy éppen az építésre, illetve a szobrászatra utaló szerszám.

A homlokzat bal oldali mellékbejárata fölött ez az üllőre támaszkodó, előre nyújtott lábú kovácsinas,

a jobboldali mellékbejáratnál a kezében talán kalapácsot, talán krampácsot, talán mára valami végképp ismeretlen szerszámot tartó, izmos férfialak,

A sóskúti mészkőből felfalazott középpárkány tetején pedig három szobor is.

Szembetűnik, hogy a három itt látható szobor közül a középső más léptékben készült, mint a két szélső. Ennek az a magyarázata, hogy a két részletben, bal oldali szárnyával az 1910-es években, a jobb oldalival húsz évvel később épült OTI-épület középre azért kapta a felhőkarcolószerű, az 1960-as évek végén alumíniumbetont felhasználó technológiája miatt elbontott tornyát, hogy a középrész kiegyensúlyozza a két szárny asszimetriáját. Eredetileg ennek a nagytoronynak az épület tetejéből kiinduló négy sarkán állt négy monumentális szobor, a torony lebontásával azonban ezek a szobrok is lekerültek az épületről. A középső, vasat hatalmas keresztvillával fogó kohász talán ezek közül a szobrok közül való, másik két társa azonban nemcsak a méret, hanem stíluskritikai jegyek alapján megítélhetően is későbbi korból, az ötvenes évekből származik.

A téglát emelő kőműveslány

és a vésőjét az anyaghoz tartó kőfaragó aligha onnan jön,

ahonnan ez a fejfedője miatt már-már mitológiainak tetsző félmeztelen, hatalmas, erős munkásalak, a talapzatról leolvashatóan Lányi Dezső műve.

De rendben, következzen újra egy körüljárható, földön álló figura. Molnár László Távolba néző szerelő autókerékkel című szobra sem itt állt, a rákoshegyi vasútállomás előtti parkban.

Ha elárulom eredeti címét, 0 kilométerkő, akkor azonnal tudható, hol állították fel 1953-ban:

A Clark Ádám téren 1953-tól 21 éven át, Borsos Miklós non-figuratív szobrának 1974-es felállításáig ez a szobor jelölte az országos autós főutak origóját; ezután helyezték át a rákoshegyi vasútállomás elé.

Külön felhívom a figyelmet a nadrágöv kidolgozottságára (az OTI-szobrok közül a téglahordó nő pruszlikja fogható ehhez).

Az álló alak szokásos támasztéka ezúttal az autós gumikerék, mely egyúttal fő attribútuma is. És az egésztől elválaszthatatlan a hatalmas, erős munkáskéz, ezeknek a típusú szobroknak az állandó toposza.

Látszólag nem dolgozik, a távolba néz, keres vagy vár valamit, esetleg a fejét vakarja vagy a homlokába igazítja sapkáját ez a cervantesi értelemben az örök fogadókba kényszerült figura. Bizony, a kemény fizikai munkát végző emberek közt is akad olyan, akinél ez a látszólagos semmittevés valójában igen komoly tevékenység, erőfeszítés, munka (mutatis mutandis mint mikor író vagy kritikus olyan könyvet olvas, amit nem ő írt és nem is szándékozik írni róla) — az autószerelők bizony szinte mind ilyen emberek. De tüdőgyógyászra mindig sokkal többet kell várni. A szobor pedig, hála egykori jó sorának, szépen dokumentált, méltóképpen megőrzött, új helyén is jól elhelyezett zsánerszobor maradt, még akkor is, ha az idő, az eltelt 60 év fölötte sem múlt el nyomtalanul.

Szakál Ernő 1950-ben állított szobrának is van köze az autókhoz, a közlekedéshez, még akkor is, ha ez a mellékelt képeken nem feltétlenül látszik.

Az oszlopra támaszkodó, jobb kezével az elmaradhatatlan búzakévét simogató férfi a soproni belváros egyik legforgalmasabb útvonalán, a Várkerület mellett foglalja el a helyét.

Igen szépen rendben tartott, gondosan ápolt szobor, még akkor is, ha talapzatából kövek forognak ki — kicsit ellentmondásban saját műemléki környezetével. Dehát a dolgok úgy jók, ha sokfélék.

És a szobor statikáját meg a nadrágöv kidolgozottságát tekintve is pontosan illeszkedik kortársai sorába. Ezekhez pluszként járulnak a göndörödő hajfürtök, a könyök redői, az alkarokon kidagadó vénák.

Az egykori kis bányásztelepülésen, Mogyorósbányán a falu központjában, a Béke Művelődési Ház előtti parkocskában kapott helyet ez a bányász-szobor.

Alkotójáról és pontos felállítási évéről semmit sem tudunk, azt viszont igen, hogy a településen tanbánya működött, a faluban élő családok fő jövedelmi forrását pedig hosszú éveken át a környékbeli bányák jelentették.

Nem csoda tehát, hogy a szobor különösebb restaurátori beavatkozás nélkül is jó állapotban maradt ránk, elhelyezése pedig valósággal méltóságos: a parkból kifelé fordítva a falu házaira, a létét megteremtő közösségre néz.

A tekintet mosolytalan, komor, a kezek a szerszámon, maga a szerszám attribútum, ahogyan végső soron a fejfedő, a bányászsisak vagy a lábbeli, a gumicsizma is az.

A szerszám, a gépesített vájárkalapács azt üzeni nekünk, hogy akiknek ez dolguk, mindent bevetettek a napi harcban, amivel energiánk, látásunk, gépeink működése és hőérzetünk biztosítva van. A modernizmus ott a spájzban.

És a szépen rendben tartott szobor után egy ellenpélda — ez a magányos kőműves a népligeti Építők pálya bejáratánál áll. Műkő anyaga (mely az apróra darált kavicsokból kevert beton eufemisztikus megfelelője) romlásnak indult,

a szobor folytonossági hiányai szembetűnőek,

arca a felismerhetetlenségig torzult már, s mintha egy ízben valaki a fejtől is szerette volna megszabadítani a testet, amit másvalaki azután megakadályozott.

Pedig az elrendezés, a testtartás klasszikus, a támaszték (a felrakott kőfal) semmi kívánnivalót nem hagy maga után, ha a statikai kitámasztás mesterkéltségének–természetességének a skáláját nézzük, talán az összes itt látható szobor közül ez kapja a legjobb érdemjegyet.

Szépen, arányosan, jobb lábfej egy téglán, láb a térdnél kissé beroggyantva.

És megvan a támaszkodó tenyér, a lehajló ujjak is (az ujjaknak már nem mindegyike van meg).

És megvan a fő attribútum, a mesterség címerének számító vakolókanál is.

Tulajdonképpen ez lett volna az a pont, ahol eredeti elképzelésem szerint befejeztem volna, valami olyasmivel, hogy a harc áldozatokkal is jár, odaveszett hősökkel, de a véletlen a segítségemre sietett. A Váci úton, az egykori Hajógyár főépülete előtt ugyanis rátaláltam erre a két csodára.

A lépcsős főbejárat mellett, bal oldalon Pándi Kiss János Hajógyári munkása,

vele szemben, a bejárat jobb oldalán, szimmetrikusan elhelyezve Fekete Géza Hajóműszerésze, mindkét szobor közel három méteres magassággal, a bal oldali 1953-ból, a másik két évvel későbbről.

Pándi Kiss szobrán lefegyverző a nadrágöv megmunkálása, és azt hiszem, művészettörténetileg is kiemelkedő jelentőségű a majd másfél méteres hajócsavar. Giacomettinek ez biztosan nem jutott volna az eszébe.

Fekete Géza szobrán a hősön Sztálin-tunika van, így a nadrágöv nem látható, de a veszteségért kárpótol minket a felhajtás nélküli nadrág hallatlanul elegáns esése, a sípcsont alatt megroggyanó s aztán a cipőre simuló nadrágél.

Mese nincs, két igazi kemény férfi,

egy fiatal, tányérsapkás szerelő,

és egy idősebb, de nem öreg, legfeljebb tekintélyes ember, szaki, eltűnt már ez a szó is, mérőeszközzel a bal felső zubbonyzsebben. Ha mérni tudsz, Y-t X-szel összehasonlítani, félig már értelmiségi vagy (ami persze a kornak megfelelő minimálprogram, mert Arisztotelészt azért olvasni kell),

nem pusztán a testi erőd a hatalom,

hanem az is, hogy ezt a nyers izomerőt el tudod fedni a fürkész tekintetek elől.

A Hajógyár már rég megszűnt, egykori főépülete irodaházzá alakult, ezzel egyidőben maguk a szobrok is megcsinosodtak, szépültek, visszafiatalodtak. A környezetükben lévő ipari terület átadta a helyét a szolgáltatásnak, egyik fajta munka a másik fajta munkának: pár lépésre a Duna Plaza, szemben BMW-szalon.

És a szobrok mégis méltósággal őrzik a helyüket, letekintenek az előttük zúgó kétszer három sávos forgalomra, anakronisztikus létezésük nem önmaguk jelenlétét vonja kétségbe, hanem a múló idő hatalmasságát bizonyítja.A forgalom meg felnéz rájuk — vagy tudomást sem vesz róluk.És hát a gyönyörű részletek, először is a már említett hajócsavar:

Ennél a két szobornál pedig különösen a kezek:

a bal bal,

a bal jobb, még a vasárnap délelőtti körömvágás is érzékelhető,a jobb jobb, és körmök, ujjperecek, ujjak. Erő.

A jobb bal.

Ezekhez muszáj visszatérni.

Az ötvenes évek legvége után Magyarországon ilyesmit többé nem csináltak. Maradtak munkásábrázolások bőven a hatvanas, hetvenes, még a nyolcvanas években is, akadtak köztük minuciózusan realisták, erősen ideologikusak, akár heroikusak is, de ez így együtt még egyszer nem jött össze — a kor tovatűnt, és ezek a szobrok részben a múlt, részben a nosztalgia fogságában rekedtek. A nosztalgia természeténél fogva valamilyen mértékben persze mindig feledékenység. A folytatásról majd máskor, másik bejegyzésben, ha el nem felejtem.

*

A bemutatott szobrok a Köztérképen:

Szentgotthárdi 1848-1948-as centenáriumi emlékmű

Borbereki Kovács Zoltán: Zsákhordó

OTI-palota, Kovácslegény

OTI-palota, Kalapácsos munkás

OTI-palota, Téglahordó nő

OTI-palota, Kőfaragó

OTI-palota, Öntőmunkás

Mogyorósbányai bányász

Molnár László: 0 km szobor

Szakál Ernő: Munkás

Id. Fekete Géza: Hajóműszerész

Pándi Kiss János: Hajógyári munkás