Bikavezető

Eszembe jutott egy sor, variáció-sorozat inkább, szaladt szinte magától, “Bálon berekedni — Tálon teregetni — Vállon veregetni”, de valami zavart benne, ezért megkérdeztem egy hozzáértő jó barátomat, ő mit gondol, szerinte miért akad meg. Azt válaszolta, szerinte azért, mert a harmadik rész első szava az előző kettőével ellentétben kettős mássalhangzós. Mivel a “Válon veregetni” (a Váli-erdő környékén, Vajda János stb.) már túlságosan elbonyolódott volna, és mivel a kiindulópont épp ez a harmadik, leghétköznapibb idiómaként létező részlet volt, hagytam a fenébe az egészet.

De gyakran van az így, hogy az ismerősség összeköt dolgokat, valami aztán mégis megzökkenti, akár meg is szünteti ezt a kötést. Itt van rögtön példaként ez a három bika, az első, Kerényi Jenőé a győri vasútállomás utasforgalmi épületének homlokzatán,

a második Markup Béla egyik mezőgazdaság-allegóriája az egykori Osztrák-Magyar (ma Magyar Nemzeti) Bank székházának díszítő relief-sorozatából,

a harmadik pedig Boldogfai Farkas Sándoré, az egykori keszthelyi vágóhíd egykori bejáratát ma még díszítő bikája:

Igaz, hogy mindhárom dombormű, egy átlagos portréreliefnél a síkból plasztikusabban kidomborodó, szoborszerű, ám mégis csak három oldalról körbejárható mű. Az is igaz, hogy mindegyik árulkodik saját koráról, a megrendelő elképzeléseiről, a művészet az elkészítés idején fennálló normáiról. A közvetlen tárgyat tekintve azonban a “bika” megjelölés talán már nem illik mind a háromra,

Kerényi Jenő oly jellegzetes vaskos nője lehet, valóban bikát vezet,

a bikaság ténye egészen egyértelműen jelezve van a legmozgalmasabb ábrázoláson, ahol a dinamikát, az élet-halál küzdelmet a helyszín, a vágóhíd külön is indokolja,

Markup engedelmesen szántó jószágai azonban inkább ökrök, mint bikák — megzökken tehát a sor, és a tinóból sem lesz soha ökör; mégsem hagyom az egészet, hiszen ami miatt belekezdtem, az megvan, itt van még,

bár a poszt arra is fel szeretné hívni a figyelmet, nem biztos, hogy sokáig — a bejárat mögötti területet kiürítették, a rajta valamikor ott álló épületeket lebontották, az egykori vágóhíd telke új funkciójára vár.

Pedig gyönyörű dolog ez,

az állat busa fejétől

a síkból jócskán kiemelkedő, szoborszerű szarvakig,

és a dombormű többi részlete is,

a bikát terelő férfi arcától

a test erőfeszítéséig,

a bika felcsapott farkától

a kötelet húzó, megfeszülő karon át

a nadrágöv már-már legendás, az ilyesfajta ábrázolásokon hagyományosan részletes kidolgozásáig

itt bizony minden a helyén van. A Bikának mennie kell, vagyis hát éppen erről van szó, maradnia.

 

*

A domborművekről a Köztérképen:

Markup Béla: Mezőgazdaság (1904)

Boldogfai Farkas Sándor: Bikavezető (1956)

Kerényi Jenő: Újjáépítés (1959)