Hát idáig is eljutottunk. Az itt következő poszt olyan szobrokat fog összegyűjteni és legalább egyetlen kép erejéig bemutatni, amelyeknek főalakjai vagy mellékalakjai ülnek, ücsörögnek, valamilyen ülőalkalmatosságon foglalnak helyet. Hogy kedves költőm szavaival éljek, hatalmas nagy téma ez, még talán a Titanic pusztulásánál is nagyobb. Nem fogom zokon venni, ha az alább említett példáimra az olvasó kapásból kivételt vagy ellenpéldát sorol — az ülő szobrok tenger, amit nem lehet kimerni, és az állításaimat úgy próbálom védeni, hogy a szövegben legtöbbször előforduló szó az “általában” határozószó lesz.
“Ülve-főve” olvasásának folytatásaCímke: Pécs
Repríz
Varga Miklós szépséges kőbányai lányszobrának régebbi fényképeit egy korábbi, a Borsos Miklós alaktipológiáját tárgyaló bejegyzésemben felhasználtam már, napfényes, késő őszi, sárguló avaros felvételeket. Pár évvel később, a szobor közelébe tulajdonképpen véletlenül keveredve, aprólékosan újra végigfényképeztem, a környékén álló többi szobrot, melyek közül nem is egy a választott korszakom szempontjából fontos, a blogban már többször szóba hozott mű, akkor figyelmen kívül hagytam, és csak erre a szoborra összpontosítottam. Vegyük úgy, hogy ha a könyvek esetében áll a mondás, hogy az igazi olvasás az újraolvasás, akkor egy szoborblog esetében az igazi fényképezés az újrafényképezés.
“Repríz” olvasásának folytatásaNincsen helyem így, élők közt
Ez a poszt eredetileg április 11-re készült volna, de megírásában megakadályoztak különféle dolgok. A lendületem, amire márciusban látványosan szert tettem, április első hetében megtört. tovább olvasom, mert kíváncsi vagyok, mi történt
Mindennapi tenyerünket
Nem akartam igazságtalan lenni a Medgyessy Ferenc nyomdokaiban járó magyar népi szobrászat Andrássy Kurta János és Somogyi Árpád melletti legjelentősebb mesterével, Szabó Ivánnal (1913–1998). bővebben
Kicsiben
Miközben adósságaim a blogot illetően az égbe hágnak, az igazat megvallva, nem vagyok egészen elégedett a WordPress reklámhatékonyságával, vagy pontosabban azzal a sablonnal, amit a szolgáltatáson belül használok. Nem a látogatottsággal nem vagyok kibékülve, hanem azzal, hogy a mostani sablon túlságosan statikusnak mutatja a blogomat, csak az az érdekes neki, ami vadonatúj benne, mindent, ami régebbi vagy régi, feledékeny jóbarát, tapintatlan szerelmes módjára a messzeségbe tol. Igazán elszánt blogolvasónak kell lennie annak, percekig görgetnie, linkekre rákattintania, a keresőt, a naptárat vagy a címkefelhőt használnia itt jobboldalt, aki a két-három évvel ezelőtti bejegyzésekre vagy legalább az egész blog súlypontjaira kíváncsi. “Kicsiben” olvasásának folytatása
Vékony lány, vastag lány
A “Balaton kapuja” koncepcióról többször is írtam már a blogon, arról, hogy egy-egy tóparti település miképpen formált vagy formálhatott jogot erre a címre — legrészletesebben éppen a balatonfüredi kapuról, Pásztor János még 1941-ben felállított révész-halász párosáról. Abban a bejegyzésben nem említettem, hogy Füreden még egy tér van, amely erre a címre igényt tarthat, mégpedig a móló legvége, ahol 1961 óta ott áll Borsos Miklós Balatoni szél című, magas posztamensre állított, lebegő kendőt tartó vékony lányaktábrázolása.
A tüneményes Makrisz
Az 1913-ban a görögországi Patraszban született, nyolcvanévesen Athénban elhunyt Makrisz Agamemnon szobrai egy-két képpel már többször is szerepeltek ezen a helyen, ami nem véletlen, hiszen Makrisz kétségtelenül hasonlíthatatlan zsenije volt a hatvanas-hetvenes évek magyar köztéri szobrászatának. Részletesebb pályaképet azonban az éppen ezt a korszakot a fő témájának tekintő blogomba nem írtam róla eddig. Vártam az alkalmakra, hogy Makrisz hatalmas formátumú szobrászatát minél körültekintőbben mutathassam be; ehhez pedig nem elég egy mű vagy kettő. “A tüneményes Makrisz” olvasásának folytatása
Lejaklózottan
Antal Károlyra, az 1909-ben született és 1994-ben elhunyt szobrászra igazán nem vonatkozik az, amivel oly sok bejegyzést kezdtem az elmúlt hónapokban. Őt bizony kortársai kifejezetten nagy becsben tartották. Pályája töretlenül indult, elvégezte az Iparművészeti Iskolát és a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, felnevelő mesterei, a pályán őt elindító legelső kollégái közé tartozott Mátrai Lajos György, Szentgyörgyi István és Ohmann Béla. 1934-35-ben ösztöndíjjal Rómában tartózkodott, hazatérte után a Százados úti művésztelep lakója lett. “Lejaklózottan” olvasásának folytatása
Csak ő meg én, és ő meg ő
Az 1925-ben Ózdon született, az általában éltes korú szobrászokhoz képest nagyon fiatalon, 59 éves korában Szentendrén elhunyt Kucs Béla talán nem tartozott a hatvanas-hetvenes évek nagy újítói közé; köztéri szobrai az ötvenes évektől kezdve többnyire szabatosan megformált zsánerdaraboknak számítottak, és ezt a vonásukat, a megbízható szabatosságot mindvégig megtartották. Egyszerű megfogalmazású ülő/fekvő/térdelő nőfigurái, klasszikusabb munkás- vagy bányászábrázolásai szép számmal láthatók szerte az országban. “Csak ő meg én, és ő meg ő” olvasásának folytatása
Egy csepp vizet könnyebb háborgó tóba ejtened
Kerényi Jenő munkásságában az anya-gyermeke párosok mellett talán a leggyakoribb zsáner a fekvő nőalak; nemcsak kisplasztikai munkáiban, megrendelésre készült monumentális köztéri alkotásaiban is sokszor visszafordult ehhez a pályája legelején fölbukkant, kedves témájához.
“Egy csepp vizet könnyebb háborgó tóba ejtened” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 