A vén fószer ölelgeti itt a csajt, egész nap löki neki a dumát, magyaráz, mutogat, az meg lelkesedik mindenért, csügg az ajkán, úgy tud ámulni, annyira odafigyel, mintha most hallaná először. Elvannak jól, nekünk meg beleszakad a nyakunk. Legalább a gyereket kitehetnék a csónakból, hadd szaladgáljon kicsit az oszlopok között.
Vagy ahogyan kedvenc fiatalkori filmünkben, a Jules és Jimben olyan káprázatosan mondották: “le chapeau”. Nem is filmrészletet ajánlok a youtube-ról (mindenkit arra biztatok, keresse meg a jelenetet, nem árulom el, hol van, szerezze meg, kérje kölcsön, töltse le, nézze végig az egészet), hanem ezt a gyönyörű mai hommage-t; ezt látva azonnal érteni fogjuk, miről is van szó.
A kalapról. “A kalap” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 