2017 februárjában, Tóth Ila dunaújvárosi Bábozójának akkori blogbeli sikerén felbuzdulva egy téli napon kimentem Óbudára, a Filatorigát környékére, és megkerestem a másik köztéren álló nevezetes bábos szobrot, Nagy Sándor ténylegesen is Bábjátékos címen elnevezett mészkő szobrát. A téli képeimmel elégedetlen voltam, úgyhogy pár héttel később, már a májusi zöldellésben megismételtem utamat a szoborhoz.
De csalódás ért, hiába csináltam meg újra jóformán első kattintásra
majdhogynem ugyanazt a beállítású képet a szoborról (ezek szerint legfőbb, legkínálkozóbb nézetéről), valahogy másodszor sem kelt igazán életre.
A télre fogtam a dolgot,
a jól ismert budapesti latyakra,
amivé a frissen leesett ropogós, szűz fehér hó
a mi idióta éghajlatunkon a második napra lesz
(és aminek különben egy ismeretlen közreműködő segítségével a nap legsikerültebb képét is köszönhetem),
de őszintén szólva,
ezeken a szoborképeken
a tavasz sem segített igazán.
Kétségtelen, hogy a szobrász mozgástere a főtémából, a bábozásból adódóan korlátozott,
egy egyenesen álló figura egy kisebb alakot
emel a feje,
a képzeletbeli paraván fölé,
történetesen itt
egy önmagánál idősebb szereplőt,
egy fejkendős,
önmagánál feltétlenül vidámabb
somolygó öregasszonyt – úgy néz ki, a színészet a bábszínházban is az önazonosság nullfoka. Én végül az anyagot,
a mészkövet hibáztattam fényképeim elégtelenségéért — az 1980-ban felállított mészkő szobor anyagát kikezdte az idő, és ősszességében elmarad az egy pont egyes bábos szobortól,
Tóth Ila dunaújvárosi bronz bábos szobrától.
De hogy mégse ezzel a bejegyzés főszereplője számára elmarasztaló megjegyzéssel érjen véget ez a poszt, elárulom, hogy az óbudai bábos szobornál még jobban érdekelt a szobrász, Nagy Sándor (1923–2017) személye. Nem tartozott korszaka felkapott nagyágyúi közé, kevés szobra áll köztéren, azok többsége is Ibrányban, a szülőfalujával, Bujjal szomszédos településen látható. De Nagy Sándor Gádor Magda (1924–2022) férje volt 1952 óta, és Gádor Magda egy időben jól menő közéri szobrásznak számított, némelyik darabja időtállónak vagy korszaka fontos tanújának, engem pedig mindig is érdekelt az ún. “Szobotka-jelenség”, az a házas viszony, ahol a feleség látszólag jóval jóval többre vitte, mint ugyanabban a szakmában, ugyanazon a területen ténykedő férje. Óbudára tehát annak idején ez az érdeklődés is vezérelt, noha ott végezetül fals választ kaptam. De pár évvel később Vácon, egy újonnan kialakított szoborparkban jó néhány Nagy Sándor-szoborral találkoztam (ő egész pályafutása alatt kővel dolgozott, sosem fordult az öntött szobrok felé). Legyen ez a néhány ott, véletlenszerűen készített kép a szobrász Nagy Sándor igaza,
a mészkő apoteózisa,
különös tekintettel
a közelebbi
szoborportrékra.
A fejkendőkről és a kucsmákról pedig majd máskor lesz szó.
*
A szoborról a Köztérképen:
Nagy Sándor: Bábjátékos (1980)
