Bábos kettő pont nulla

2017 februárjában, Tóth Ila dunaújvárosi Bábozójának akkori blogbeli sikerén felbuzdulva egy téli napon kimentem Óbudára, a Filatorigát környékére, és megkerestem a másik köztéren álló nevezetes bábos szobrot, Nagy Sándor ténylegesen is Bábjátékos címen elnevezett mészkő szobrát. A téli képeimmel elégedetlen voltam, úgyhogy pár héttel később, már a májusi zöldellésben megismételtem utamat a szoborhoz.

De csalódás ért, hiába csináltam meg újra jóformán első kattintásra

majdhogynem ugyanazt a beállítású képet a szoborról (ezek szerint legfőbb, legkínálkozóbb nézetéről), valahogy másodszor sem kelt igazán életre.

A télre fogtam a dolgot,

a jól ismert budapesti latyakra,

amivé a frissen leesett ropogós, szűz fehér hó

a mi idióta éghajlatunkon a második napra lesz

(és aminek különben egy ismeretlen közreműködő segítségével a nap legsikerültebb képét is köszönhetem),

de őszintén szólva,

ezeken a szoborképeken

a tavasz sem segített igazán.

Kétségtelen, hogy a szobrász mozgástere a főtémából, a bábozásból adódóan korlátozott,

egy egyenesen álló figura egy kisebb alakot

emel a feje,

a képzeletbeli paraván fölé,

történetesen itt

egy önmagánál idősebb szereplőt,

egy fejkendős,

önmagánál feltétlenül vidámabb,

somolygó öregasszonyt – úgy néz ki, a színészet a bábszínházban is az önazonosság nullfoka. Én végül az anyagot,

a mészkövet hibáztattam fényképeim elégtelenségéért — az 1980-ban felállított mészkő szobor anyagát kikezdte az idő, és összességében elmarad az egy pont egyes bábos változattól,

Tóth Ila dunaújvárosi bronz bábos szobrától.

De hogy mégse ezzel a bejegyzés főszereplője számára elmarasztaló megjegyzéssel érjen véget ez a poszt, elárulom, hogy az óbudai bábos szobornál még jobban érdekelt a két fényképezés idején még élő szobrász, Nagy Sándor (1923–2017) személye. Nem tartozott korszaka felkapott nagyágyúi közé, kevés szobra áll köztéren, azok nagy része is Ibrányban, a szülőfalujával, Bujjal szomszédos településen látható. De Nagy Sándor Gádor Magda (1924–2022) férje volt 1952 óta, és Gádor Magda egy időben jól menő köztéri szobrásznak számított, igen jó pedigrével (édesapja, Gádor István a modern magyar kerámiaművészet megalapozója volt), némelyik darabja időtállónak vagy korszaka fontos tanújának bizonyult, egyik-másik köztéri szobra a legkedvesebb műveim közé tartozik,

például a végre maradéktalanul felújított Feneketlen-tavi Ülő fiú, 1961-ből,

vagy az 1966-os szarvasi Galambot etető lány. De mindezeken kívül engem mindig is érdekelt az ún. “Szobotka-jelenség”, az a házastársi viszony, ahol a feleség látszólag jóval, jóval többre vitte, mint ugyanabban a szakmában, ugyanazon a területen, ugyanazon fedél alatt ténykedő férje. Óbudára tehát annak idején engem ez a kíváncsiság is terelt, noha ott végezetül fals választ kaptam az alapkérdésemre. De pár évvel később Vácon, egy újonnan kialakított szoborparkban jó néhány Nagy Sándor-szoborral találkoztam (ő egész pályafutása alatt kővel dolgozott, sosem fordult az öntött szobrok felé). Legyen ebből a néhány ott, véletlenszerűen készített képből a szobrász Nagy Sándor igaza,

a mészkő apoteózisa,

különös tekintettel

a közelebbi

szoborportrékra.

A fejkendőkről és a kucsmákról pedig egyszer majd máskor.

*

A szoborról a Köztérképen:

Nagy Sándor: Bábjátékos (1980)

Ismeretlen's avatar

Szerző: csuhai

Minden. Amit csak el tudsz képzelni. Vagy amit én el tudok.

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .