Lassan hosszúra érő életem során végül nem tudtam dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy a lét határozza-e meg a tudatot, avagy épp fordítva, a tudat a létet. Annyi tény, hogy az itt következő szobrot rengetegszer néztem és fényképeztem, mikor a közelében jártam (kisebbik fiam a szomszédos egyesületben kergette a focilabdát, és a másfél órás, néha hosszabbra nyúló edzések a nézegetésre, fényképezésre bőven adtak alkalmat), de az is tény, hogy noha jó ideje már nem látom hetente kétszer, olykor háromszor is a szobrot, nem része a létemnek, a fejemben, ha úgy tetszik, a tudatomban mégiscsak ott maradt, a képeket összegyűjtöttem róla és terveim között sorban állt, hogy végül önálló poszt szülessen a szoborról.
Ez a megszületés következik most. Czér Péter 2010 végén az angyalföldi sportcentrum újabban emelt, modern vonalú szállóépületének Lomb utcára néző falfelületére,

a mellette lévő nyilászárók vonalában egy fali konzolon harmonikusan elhelyezett

bronz szobra a lehető legegyszerűbb megoldásokkal él. Abszolút zsáner, egyáltalán nem akarja szimbolizálni az állami futballt és nem akar emléket állítani helyének (felirat sem jelzi, hogy a mögötte lévő sporttelep, átlósan szemközt a felújított nagyüzemi kultúrházzal, egykor, egészen a rendszerváltásig a Láng Gépgyár sporttelepe volt), de ha úgy akarjuk,

ez a labdát nem is a hóna alatt tartó, inkább a jobb oldalához szorító kisfiú,

aki semmit nem őriz magában a hírhedt angyalföldi vagányok vadságából,

épp ellenkezőleg, felhőtlen, derűs, mosolygós gyerek,

aki persze ettől a pályán még lehet pofátlan vagány, és így akár még emlékállításnak is felfogható.

Az egyszerűségból egyedül a tekintet csillogása lóg ki,

a két szemgolyó biztosan nem a szobor anyagából készült, de ha látvány és illúzió, akkor bizony a hatásért muszáj mindent megtenni.

De az egész mozdulat és az egész szobor az egyszerűséget sugallja, egy srác a környékről, aki épp elindul focizni vagy visszatér a fociból,

még cipője is a hétköznapi egyszerűség foglalata, semmi stopli, semmi professzionalitás,

és ez az egyszerűség, a hátteret képező fal fehérében

és a figura feketéjében is visszaköszön, figurális minimalizmusának bemutatása

megoldható a többi szín bevonása nélkül,

ha csak nem azt akarjuk megmutatni, milyen mintaszerűen nem tapad a falhoz, nem ragad önmaga közegébe, és őrzi saját önállóságát. A hátulról nézett szobrok gyűjteményébe persze bajosan lehetne beleilleszteni. (Az itt láható képek közül eredetileg mindegyik színes kép, de az egyiküket kísérletképpen szürkeárnyalatúvá változtattam, és úgy töltöttem fel, nem árulom el, melyiket.)

Egyetlen játéktér marad,

az éles napsütéssel

és a felhők derítette szűrtebb fénnyel való játék —

és Czér Péter kis focistájának bemutatásakor végül én magam is erre a kettősségre szorítkoztam.
*
A szobor a Köztérképen:
Czér Péter: Focista (2010)