Páratlanul

Elegendő ránézni a nyitóképre, hogy világos legyen, ez a szobor és róla ez a kép csak egy hajszállal, vagy úgy is lehet mondani, mindössze egy szempillával maradt le arról, hogy előző posztom, a Hátulról című gyűjtemény becses darabja legyen.

De talán nem is igaz ez így, noha tény, hogy a képet csak utólag, a Hátulról közreadása után találtam meg, de ez a szobor, Búza Barna Pestszentlőrincen, a Havanna lakótelep közelében, a Kondor Béla sétányon álló Mandolinos lánya régóta a blog tervei között szerepel, és mióta komlói eredőjét ismerem, mindig is önálló bejegyzésben szerettem volna szerepeltetni. “Komlói eredő”, ez olyan szép, hogy verssornak is beillene, de tény, hogy Búza Barna szobrának eredeti, kétalakos változatát Zenélő fiatalok címmel 1964-ben, a mecseki szénbányászat fénykorában a nevezetes Zobák-aknán állították fel.

Nemesi Árpád komlói gyűjteményéből

A bánya 1999-es bezárása és felszámolása után, 2001-ben került Komló főterére, a városháza elé,

és ott áll ma is. Nem teljesen ismeretlen a blog figyelmes olvasói előtt —

őket kettejüket használtam Mióta című faviccem illusztrálásául,

lábuk (hátulnézetből!) bekerült szoborlábgyűjteményembe, és kettejük közül a szebbik, akin én magam a faviccben elvertem a port, jóval ezt megelőzően annyiban feltétlenül elégtételt kapott, hogy 1981-ben önállóan is felállhatott Pestszenlőrincen,

a komlóinál még magasabb talapzatra, az 1964-es első, alumíniumból készült verzióhoz képest bronzból kiöntve.

Több kérdés is felvetődik — alumínium és bronz különbségét a legegyszerűbb megválaszolni, az 1950-es, 60-as években a magyarországi köztéri szobrászatban még nagy divatban volt az alumínium, ez később jól érzékelhetően alábbhagyott. Az már jóval fogasabb kérdés, hogy vajon hogyan keveredett egy ilyen tematikájú szobor ezzel a címmel éppen egy ipari területre, történetesen egy aktívan művelt szénbánya közvetlen közelébe. Lásd, most zenélhetnél, ha tanultál volna — ez aligha számított vigasztaló életvezetési tanácsnak a tárnába alámerülni készülő vagy onnan egy műszak végeztével éppen előkapaszkodó bányászok számára. De a kultúra, a művelődés, a tudás és a műveltség eszményeit minden lehetséges módon terjeszteni kell, ez az 1960-as évek első felének mindenképpen alapvető és feltétlenül megfontolandó direktívája volt; Komlón e gondolat egyik hordozója Búza Barna e narratív zsánerjelenete volt. Hogy legyen róla fogalmunk, nagyjából milyen környezetben állhatott a szobor, ahhoz a Kalandzóna című kitűnő urbex-oldal a Zobák-aknával foglalkozó bejegyzéséhez utalom itt az olvasót, de rögtön hozzá is teszem, hogy ezek a közelmúltban készült képek nekem egyáltalán nem segítenek a szobor egykori helyének akár csak hozzávetőleges meghatározásában sem. (A Nemesi Árpád komlói gyűjteményéből való, a posztban elsőként látható fekete-fehér archív kép sem segít, hiszen az erősáramú villanyvezetékek és az őket tartó vastraverzek minden máshoz hasonlóan tovatűntek mára.)

A szobrot viszont felhasználtam a komlói szoborrongálásokról ad hoc készült posztomban is, ad hoc, írom, mert a bejegyzéssel nem ez volt az eredeti szándékom, de mivel a komlói szobrok egy-két kivételtől eltekintve mind meg vannak rongálva, óhatatlanul ez lett a gyűjtőtéma.

Miután a férfi kezéből kitörték az egykori vezénylő pálcát, ami a párost “Zenélő fiatalokká” avatta, és ami Zobák-aknán még megvolt, így félreérthető mozdulatot tesz a lány felé, amit ő mintha

szemmel láthatóan

sírásra görbült szájjal,

vagy legalábbis vonakodással venne tudomásul. Ezért tulajdonítottam fogorvosi vonatkozásokat a jelenetnek, ami — miközben nagyon humoros — egyáltalán nem vicces dolog. De az kétségtelen tény, hogy

az inkább flegmának vagy lenézőnek ható férfi

jelenléte — akár zenélésről, akár szájsebészetről van szó —

nemcsak a lány, a néző számára is zavaró mozzanat. Pálca nélkül pláne az.

Ezt a gordiuszi csomót vágta át a szobor (a szebbiket fentebb már elhasználtam, jöjjön akkor ez:) jobbik felének 1981-es önálló felállítása Pestszentlőrincen.

Itt aztán nincs lacafaca, vezénylés vagy fogorvosi beavatkozás,

csak ősz van, a hangszer van, a bal combnak támasztott mandolin,

persze, némi riadalom

és legörbült száj is, de a lány mégis pár nélkül van, vagy másképp mondva, páratlanul ücsörög a helyén. És miközben — nagy-nagy szüneteket hagyva — válogattam, rakosgattam egymás mellé ennek a posztnak a képeit, észrevettem, hogy a mandolinpengető pöcök a pestszentlőrinci magányos változat két ujja között sokkal kevésbé evidens,

mint a Komlón álló

páros változaton.

Feltűnt az is, hogy a páros magáénak tudhatja a szocreál munkásábrázolás örök védjegyét,

a nadrágövet — és bár a közelmúlt magyar szobrászatának doyenjéről, a századik életévében elhunyt Búza Barnáról megjelent egy szép emlékező könyv, épp erről a szobor-kettősről nem esik benne szó.

Úgyhogy maradnak

az oldalnézetek,

a legörbülő szájak,

a hátulnézetek,

a különféle közelítések

és távolodások,

miközben Pestszentlőrincre lassa leszáll az éj,

és végül tényleg csak az a hasonlíthatatlan szempilla marad, páratlanul.

*

A két szobor a Köztérképen:

Zenélő fiatalok, Komló, 2001/1964

Mandolinos lány, Pestszentlőrinc, 1981

Ismeretlen's avatar

Szerző: csuhai

Minden. Amit csak el tudsz képzelni. Vagy amit én el tudok.

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .