[Az itt következő írás eredetileg 2003-ban íródott, és Frankl Aliona és Zeke Gyula A másik város című, a Kijárat Kiadó gondozásában abban az évben megjelent kötetének bemutatóján hangzott el az Írók Boltjában. Az utolsó mondat optimista várakozását a könyv végül nem teljesítette be, még a legmegbízhatóbb kortárs könyvadatbázisban, a moly.hu oldalán sem található meg. Kissé furcsa, de pár évvel ezelőtti Zeke Gyula-könyvbemutatómhoz hasonlóan az elhangzása után ezt a megnyitószöveget sem publikáltam. Ebben a bejegyzésben a szokásaimmal ellentétben nem a saját képeimmel hozakodom elő — régtől fogva az egyik antikvárium internetes oldaláról megvoltak nekem a szövegközi képek, a borító és két további kép a könyvből, és mivel a szöveg négy bekezdésből áll, a három kép ezúttal éppen kapóra jött. Aki többre is kíváncsi, a Jelenkor folyóirat archívumában, ahogy a szövegben is szó esik róla, az 1998 április és 1999 decemberi időszak számainak pdf-oldalain párosával elhelyezve sokat megtalál közülük. — Más tészta a poszt nyitóképe, a szivarra gyújtó Zeke Gyulát ábrázoló portré Oláh Gergely Máté felvétele, a kép itteni felhasználásának engedélyezését neki külön köszönöm. — csi.]
Azt mondja Zeke Gyula a Csontos Erikával folytatott s a Jelenkor 2001. szeptemberi számában közzétett interjújának a legelején, hogy, noha fontosak számára a tárgyak, nem tartja magát gyűjtőnek. “Örökölni szeretek, hogy tapinthassam is az időt, ne csak gondolkozhassak róla” — állítja fel azonnal a szelíd, de határozott ellentétpárt, hogy kiegészítésként és nyomatékkal rögtön hozzá is tegye: számára a tárgyaknak használati értéke van.
Nem tudom, teoretikusan vagy épp a gyakorlatban mennyire állja meg a helyét az összevetés, de ha a “gyűjtés” fogalmát nézzük, és elfogadjuk Zeke Gyula öndefinícióját, akkor az író e sorozatra elszegődött szerzőtársát, Frankl Alionát — vele szemben — feltétlenül gyűjtőként kell elgondolnunk. Talán őt sem szükségszerűen az eredendő ambíciói alapján, hanem amiatt, amit az elmúlt másfél évtizedben létrehozott. Eddigi fényképezőművészi életművében olyan jelentős hányadot és részt tesz ki a Budapest-téma, hogy az már önmagában is tekintélyes korpusznak, szisztematikus gyűjteménynek tekinthető, és aki ennek létrehozására képes volt, azt biztosan vezérli valamely magasabb szenvedély. De hadd tágítsam tovább a Zeke Gyula által megkezdett kört, és hadd mondjam el, hogy nem tudom, vajon a fényképeket tekinthetjük-e tárgyaknak, azt sem tudom továbbá, hogy a képeknek úgy általában van-e, lehet-e használati értékük, mindenesetre A másik város című széria két nagy egysége, a képek és a mellettük olvasható szövegek sorozata tulajdonképpen mégis e különösen érthető “használati érték” révén szervesül és lesz egymástól elválaszthatatlanná.
Nyilvánvaló persze, és ez a kötetnyitó Előképből kiderül, s az egyes szövegekből is sokszor, hogy a két sor bizonyos hierarchia szerint viszonyul egymáshoz, a képek itt mindig megelőzték a szövegeket, s a szövegek — ezek a szikár, néha nagyon rövidre fogott tárcanovellák, karcolatok, portrék, miniesszék — valójában mindig egy-egy kép értelmezései, kifejtései, afféle magyarázatok A., Aliona számára. Magyarázatok A. számára, és, mivel mindez előttünk zajlik, magyarázatok mindannyiunk számára, egy-egy kéziratoldalon arról, hogy mit látott Aliona, és mit látott abban, amit Aliona látott, Zeke Gyula. Nem gondolom, hogy az ő gesztusából kirekedne az a folyamat, amit az interjúban a “gondolkozhassak” kategóriájával ír le — éppenséggel nem reked ki, és ha szövegeit egymás után, a képeket kihagyva olvasnánk végig (ami persze mostantól hálistennek végképp lehetetlen), alighanem pontosan ugyanúgy szert tehetnénk egy kicsiny, talán közvetlen témájának, Aliona gyakori képrészleteinek, -kivágatainak köszönhetően töredékes, teljesnek bizonnyal nem tekinthető Budapest-enciklopédiára, mint ahogyan Zeke Gyula legelső szépirodalmi munkái óta mindannyiszor bekövetkezik, lezajlik valami ilyesmi. Vagy szert tehetnek egy módszertanra, hogy milyen módokon lehet megismerni valamely helyet, ahol élünk vagy járunk-kelünk. A másik város szövegeinek az igazi érdekessége számomra most mégis az, hogy a reflexióban ezúttal mindig nagyobb hangsúly esik arra a taktilitásra, a tapinthatásnak, a kitapintásnak, a visszakeresésnek, a megtudásnak, az ismeretszerzésnek ezen a viszonylag gyenge érzékszerven bekövetkező megvalósulására, a kíváncsiság kielégülésére, amire a fenti idézetben utaltam, s amit az író más dolgokban, a tárgyakhoz való viszonyában például, maga is előbbrevalónak tart. Aliona képeinek magyarázatai úgy nyerik el a személyességüket, hogy mindvégig evidenciában tartják te és én, én és mi, te és mi, mi és ők szigorú határait, miközben amit magyaráznak, értelmeznek, ami után kíváncsiskodnak, az kép és szöveg együttesében közös művé, a “mi” munkájává olvad egybe.
Talán sokan tudják önök közül, hogy mindannak a jelentős része, ami a könyvben most benne van, annak idején, 1998 áprilisától 1999 decemberéig a Jelenkor egymás után következő számaiban látott napvilágot, két-két darabonként, folytatásosan, akár egy klasszikus Dickens-regény, a “lapzárta” technikai jellegű terminusát egyszer-kétszer, a “folyóirat” inkább közkeletű kifejezését folyamatosan élesebb és életközelibb megvilágításba helyezve. A lap akkori szerkesztőjeként ma is erre a közös munkálkodásra gondolok elsősorban, ha A másik város az eszembe jut, alapvetően időbeli és jobbára nosztalgikus a hozzá való viszonyom, de nagyon örülök neki, hogy annyi idő után átváltozott a sorozat a folyóirat hasábjaira zárt élete, és a Kijárat Kiadó jóvoltából ezután könyvként, kézbefogható és a polcról bármikor levehető, tapintható tárgyként is birtokolhatom. Befejezésül pedig semmi mást nem kell tennem, mint hogy emlékeztessek rá: A másik város is olyan könyv, amelynek használati értéke legelsősorban használóinak, leendő olvasóinak figyelmén keresztül fogja elnyerni valóságos jelentőségét.
