Lólépésben

Még aki nem tud sakkozni, az is tisztában van vele, hogy mit jelent a lólépés: a kiindulást beleszámítva három mező előre, a végén egy lépés jobbra vagy balra; a huszár a sakkban az útjában lévő bábukat is át tudja ugrani, ha az a bizonyos negyedik mező, ahova a ló lépni fog, szabad. Jöjjön tehát ez a londoni séta lólépésben, annál is inkább, mert lovakról fog szólni.

Mondom, lovakról. Nem a londoni köztéri szobrászat talán még a lovakénál is nagyobb népszerűségű állatáról, az oroszlánról (róla külön bejegyzés lett idővel, így Sir Edwin Landseer a Trafalgar téri Nelson-oszlopot körülölelő négy oroszlánjáról is, melyekről rövid ízelítő volt is már, ezen a helyen csak annyit árulok el, amennyit ugyanott, hogy Sir Edwin festő volt igazából, legkedvesebb témájának és több száz festménye főszereplőjének, a foltos vadászkutyának még családnevét is örökbe adta; de ismétlés a tudás anyja, és előrébb egyelőre ne szaladjunk). Annál is inkább, mert ennek az oroszlánnak a faránál már ott kukucskál a mi első lovunk, rajta az emberrel.

Igen, ő az, IV. György. 57 évesen került a trónra, 1820-tól tíz éven át uralkodott, gyenge királynak számított, amibe nyilván az is belejátszott, hogy uralkodásának kezdetére már az ópium rabja lett. Fiúutódot se hagyott hátra, egyetlen törvényes lánygyermeke még gyerekkorában elhunyt. De a király kapott lovasszobrot, ahogy I. Károly óta — Viktória királynő és a rövid ideig a trónon lévő, onnan botrányos körülmények közt távozó VIII. Edward kivételével — minden uralkodónak járt lovasszobor Londonban.

Nem is akárhol: 1830-ban, halála évében mintázott szobrát, a szobrász Francis Leggatt Chantrey (1781-1841) az építész Sir Charles Barry (1795-1860) tervezte talapzaton álló művét a Trafalgar tér St. Martin-in-the-Fields templom felé eső sarkában 1843-ban állították fel. A talapzatot azért is említem külön, mert egyike annak a négynek a Trafalgar tér mértani rendszerében, melyek közül további kettő ugyancsak történelmi figurát tart, a negyedik, a National Gallery bal szárnyára eső azonban (“the fourth plinth”) üresen maradt, s az utóbbi évtizedekben rendszeresen kortárs, nem is feltétlenül angol vagy brit műalkotások ideiglenes kiállítóhelyéül szolgál. Épp mostanában reppent fel a hír, hogy a negyedik piedesztál is hamarosan végleg benépesül. Persze hogy egy lócsontvázzal.

IV. György szobra eredetileg egyébként a Marble Arch tetejére került volna, de éppen költségkímélés volt folyamatban, melynek kezdeményezője egyébként maga az ábrázolt volt, ez az ilyen jellegű ornamentikákat is sújtotta — így aztán jól elácsorog itt a Dél-Afrika Ház előtt, most már örökre a napsütötte sávban.

Két szobor a Whitehallról leágazó utcában gyalogszerrel jön.

Elöl Spencer Compton Cavendish, Devonshire 8. grófja, államférfi, aki három jelentős politikai formációnak is az élén állt a XIX. század utolsó negyedében, a XX. első éveiben, mégsem lett belőle miniszterelnök sohasem; viszont ilyen szép egészalakos szobrot kapott 1911-ben, nem egészen három évvel a halála után, Herbert Hampton (1862-1929), a viktoriánus portrészobrász alkotását. A képen hátrébb az egyetlen alak sok-sok másik helyett áll, a Brit Hadsereg elitalakulatának számító gurkha hadtest névtelen katonája ő. A gurkhák Nepálból származnak, több mint egy évszázad óta a Brit Birodalom oldalán vesznek részt különféle háborús konfliktusokban. A szobor alapváltozata a főként első világháborús emlékműveiről elhíresült Richard Reginald Goulden (1877–1932) munkáját dicséri — a köztéri verzió Philip Jackson (1944) műve, és 1997 decemberében avatta fel II. Erzsébet a gurkha hadtest emlékére. Csak megjegyzem, hogy kalapos férfi.

Katona következik újra, és lóból nem árt meg a sok: újra lovon.

Ráadásul kékvérű hős, a XIX. századi királyok-királynők közeli rokonságában állt György herceg, Cambridge 2. grófja (1819-1904), aki 1856 és 1895 között a Brit Hadsereg vezérkari főnöke volt, és akinek szobrát az előző londoni sétából már ismert Adrian Jones (1845–1938) mintázta; 1907-ben állították fel. Három évvel e kép készítése után, 2012-ben egyébként a szoborra meztelen férfi mászott fel és letörte a katonai kalapot viselő hadvezér kardját.

A következő lovasszobor, a Douglas Haig tábornokot, Haig 1. báróját (1861-1928) ábrázoló monumentum nem ilyen későn, hanem már születésekor a rémes legendák körébe került. Alfred Frank Hardiman (1891-1949) munkáját felállításakor, 1937-ben azzal vádolták meg, hogy a ló természetellenes pózban áll, úgy hat, mintha éppen vizelne.

A leszorított hátsó lábakban, melyek ellentétben állnak a peckesen lépő bal első lábbal, valóban van valami természetellenes megfeszülés. Haig özvegye az ünnepélyes avatás napján például távolmaradásával tiltakozott az ábrázolás módja ellen.

Haig alakjának megítéléséhez tartozik, hogy a háború befejezésekor győztesként, a háború megnyerőjeként ünnepelték, a történetírásban idővel azonban lábra kapott az a feltételezés, hogy gúnyneve (“a somme-i mészáros”) nem indokolatlan: nevéhez fűződik a brit történelem egyik legnagyobb vérvesztesége, egyetlen nap alatt 57.000 elveszített katona, amit úgy ért el, hogy a kellő pillanatban, noha megtehette volna, nem vonult vissza, és mintha ez a szám nagyobb súllyal esne latba, mint azok a győztes csatái, melyek az antant hatalmakat végül a végső győzelemre segítették. A furcsa ábrázolásba az utókor ezt a kétértelműséget is belelátja.

Pár méterre tőle ott e bejegyzés főhősének mindenkori élő mása; büszkén áll lovasával, a királyi testőrség díszőrével a hátán, nagyrészt saját ürülékében, kis tájékoztató táblával, hogy csak óvatosan, hiszen rúghat és haraphat is.

És ha már Whitehall és háború, íme egy modern emlékmű, amit sallangmentessége miatt egész egyszerűen nem hagyhatok ki, noha közel-távol sehol egy ló.

John W. Mills (1933) 2005 júliusában felavatott műve a II. világháború asszonyainak állít emléket. Sehol semmi fölösleg, az egyszerű piedesztálra domborműszerűen ruhadarabok vannak ráapplikálva, gazdáik mintha csak rövid időre akasztották volna szögre ezeket a félig-meddig katonai viseleteket. Máris jönnek, csak lehet, kicsit meghaltak.

A következő lovasszoborhoz a Bankhoz megyünk, ahol újra egy Wellington-lovasszobor vár minket. 1844-ben állították fel, ugyanaz a Francis Leggatt Chantrey kezdte el mintázását, akinek a Trafalgar téri IV. György-szobrot is köszönhetjük, a szobrász 1841-ben bekövetkezett halála miatt azonban tanítványa és műhelyének örököse, a jelentős portrészobrásszá lett Henry Weekes (1807-1877) fejezte be.

Waterloo hőse, Napóleon legyőzője, később vezető politikus, John Wellesley ott áll tehát, kissé háttal az angolszász pénzvilág egyik központjaként számon tartott épületnek. És ezt a lovat aztán semmilyen kritika nem érheti.

Tőle néhány méterre, de már a Királyi Tőzsde szomszédságában egy gyalogos, kalapos, látszatra olvasó civil. Nem könyvet olvas persze, hanem tervrajzot néz, James Henry Greathead ő (1844-1896), mérnök, a londoni metró egyik tervezője és építője, az általa szabadalmaztatott fúrópajzsnak köszönhetően a mélyben fekvő metróalagút-építés egyik legnagyobb előremozdítója. Szobrát James Butler (1931) mintázta meg, 1994-ben állították, a mérnök születésének 150. évfordulójára. Abszolút stílusos és a szobor hőséhez illő mű: a szobortalapzat alsó része a lyukacsos kiképzéssel ugyanis a Bank metróállomás egyik szellőzőaknájául is szolgál — Greathead így közvetlenül annak közelében állhat, amit megteremtett.

Hozzáteszem, ugyanez a technika (a szobor alsó egysége a szellőztetőrendszer kijárata) látszik a Wellington-lovasszobor talapzatánál is.

És ha már ilyen ló volt, fejezzük be egy hamisítatlan lóval, Dél-Londonban, Bermondsey-ben.

Shirley Pace 1987-ben felavatott, Jacob című lószobra azoknak az igáslovaknak állít emléket, akik a kelet-londoni tűzvészek idején részt vettek a városrész mentésében, és sokszor e Londont gyakran sújtó katasztrófáknak az áldozataivá váltak. Sehol egy ember, csak a ló.

De egynek ez is ló lesz.

*

Ezekben a londoni szoborsétákban az a jó, hogy önuralomra szoktatják az embert. A képek két utolsó londoni kinttartózkodásom során, 2004-ben és 2009-ben készültek, és miközben sorba raktam őket és megírtam hozzájuk a kísérőszöveget, tudatosult bennem, amire korábbról jól emlékeztem, hogy nagyjából nyolcszor ekkora anyagból is dolgozhattam volna, ha szisztematikusan végigfényképezem például a Trafalgar tér vagy a Whitehall lovasszobrait. De hát abból él az ember, ami épp a kezeügyében szalad szét, és az egésznek az is a szépsége, hogy korrigálásra, utólagos hozzáfényképezésre, egy sokkal jobb vagy jellegzetesebb szög megtalálásra semmilyen mód nincsen. Csak ami van, ahogy a költő mondja.