Remélem, megbocsájtja nekem az olvasó a cím keresettségét, ugyanakkor kárpótolja majd, hogy az Arany Jánostól kölcsönzött és visszafele ferdített sorral éppen a költő megélte és megörökítette kora öregkori férfidepresszió ellentettjét fogja jutalmul kapni: két, erőtől duzzadó, az élettől még sokra számító és sokat váró, félmeztelen, kőből készült nőt.
Címke: körbe-körbe
Lássuk, kit szeret a legjobban
A címben a népszerű gyermekdal harmadik sorát idézem, és abban bízom, hogy az olvasónak rögtön, ahogy meglátja, beugrik majd az első sor. De az első sort címként nem használhattam, mert nem egy kislányka van, hanem az első szobornál három, a másodikon meg öt, nem is feltétlenül kislánykák ők, akik itt következnek, és ugyan valóban körben állnak, de nem benne a közepében, hanem maguk képezik azt a bizonyos kört.
Arany János 200
1817. március 2-án született Arany János, ma ünnepeljük születésének kétszázadik évfordulóját. “Arany János 200” olvasásának folytatása
Vékony lány, vastag lány
A “Balaton kapuja” koncepcióról többször is írtam már a blogon, arról, hogy egy-egy tóparti település miképpen formált vagy formálhatott jogot erre a címre — legrészletesebben éppen a balatonfüredi kapuról, Pásztor János még 1941-ben felállított révész-halász párosáról. Abban a bejegyzésben nem említettem, hogy Füreden még egy tér van, amely erre a címre igényt tarthat, mégpedig a móló legvége, ahol 1961 óta ott áll Borsos Miklós Balatoni szél című, magas posztamensre állított, lebegő kendőt tartó vékony lányaktábrázolása.
Immár a kínnak vége
Úgy illendő, ha két évvel ezelőtt beszámoltam Vilt Tibor pécsi Prométheusz-szobrának sanyarú állapotáról, akkor most számoljak be arról is, hogy a szobrot az egyetemi klinikai kórház, ahogy a pécsiek nevezik, a 400 ágyas rekonstrukciójának befejezése után tavaly újra a helyére állították; és úgy illendő, hogy a címet ugyanabból a Tóth Árpád-versből vegyem, mint amelyikből annak a két évvel ezelőtti bejegyzésnek a címét. “Immár a kínnak vége” olvasásának folytatása
Emlékszem, régen volt
Nem véletlenül kapta címéül ez a bejegyzés az egykori legendás Kex együttes mára klasszikussá vált dalának kezdősorát, de e ponton minden párhuzamosság vagy hasonlóság véget is ér: pusztán a végtelen asszociációs mező egyetlen pillanatnyi felvillantásáról van szó. A “családról” az embernek, vagy ne is mondjam ilyen fellengzősen, nekem könnyedén jut eszembe Baksa-Soós Jánosék a mainstreambe inkább csak valami testetlen nosztalgia révén beletartozó régi slágere, a Család. És hát mindent el kell kezdeni valahogy. Na de hadd lássam, hogyan folytatod
“Lásd, itt leülhetnél…”
Semmi más nem kapcsolja az itt következő szobrot, Tar István Budapesti lányát az előzőhöz, kizárólag a proxemika, a közös tér, és persze a közös alkalom — a Budapesti lány is az 1965-re kialakított Jubileumi park fő attrakciójának, a Gellérthegy fennsíkján és déli lejtőjén kiképzett teraszos kert középső platója díszének számított. ““Lásd, itt leülhetnél…”” olvasásának folytatása
Gondoltam, hogy gondoltad
Eleinte arra gondoltam, hogy Rózsa Péter korai zalaegerszegi szobrát, az 1966-ban felállított Gondolkodót, mely ma egy sokféle vállalkozásnak, többek között autóvezetést oktató iskolának helyet adó irodaépület előtt áll (nincs különösebb zalaegerszegi helyismeretem, de nem lepődnék meg, ha ez az irodaház egykor a helyi MSZMP székháza lett volna, vidéki városokban azok váltak idővel hasonló multifunkcionális irodatelevényekké), a hátterében látható ablaküvegre ragasztott KRESZ-táblák miatt valamelyik faviccem hősévé avatom, de aztán meggondoltam magam. “Gondoltam, hogy gondoltad” olvasásának folytatása
A tenyeremen hordozlak
A blog történetében már számtalan alkalommal faggattak hevesen, illetve nem, talán úgy sokkal pontosabb ez a megfogalmazás: soha a kutya sem kérdezte még meg, hogy vajon ennek a hatvanas-hetvenes évek köztéri szobrászatával foglalkozó blognak hol vannak az innenső, hozzánk közelebb eső határai. Pedig van válasz a kérdésre. “A tenyeremen hordozlak” olvasásának folytatása
Elengedlek, te meg elesel
Vagy nem. Mert hogy a figurális szobrászatnak éppen az a lényege, hogy csak egyetlen pillanatot tud megmutatni egy mozdulatsorból, az előzőekre vagy az azt követőkre a néző legfeljebb következtet, asszociál, konfabulál, kitalációkba bocsátkozik velük kapcsolatban — az itt következő három szobornak pedig éppen az összekapaszkodás a hangsúlyos mozzanata, két kéz és kar eltéphetetlennek ható, a testtartás beállítását ellensúlyozó, valóban egyetlen pillanatra korlátozódó összefonódása. tovább
Csak a képre emlékezem 