[Ezt az írásomat 1993 nyarán írtam, és abban az évben, augusztusban jelent meg a Dérczy Péter szerkesztette Magyar Naplóban. Afféle kölcsönösségi kritika lett volna, cserébe ezért Dérczynek kellett volna írnia a Sinistra körzetről a Jelenkorba. Vagy én voltam lelkiismeretesebb szerző, vagy az ő kézirat-előcsalogatási képességei voltak erőteljesebbek, a párdarab mindenesetre soha nem készült el, és a Sinistra körzetről végül nem jelent meg könyvkritika vagy recenzió az akkori Jelenkorban. Ehhez az írásomhoz a mai napig az az érzés köt, hogy túl sokat késlekedtem vele, és utólag elnézve utalásait, hivatkozásait, valóban sokadik írás lett ugyanarról a nagy témáról, olyasmi a Bodor-recepcióban, amin addigra, mikor ez megjelent, néhányan tovább is léptek már. Most mégis közzéteszem itt: egyrészt a szöveg az interneten sehol másutt nem lelhető fel, nyomtatásban is csak abban a bizonyos lapszámban; másrészt élénken emlékeztet rá, mennyire más, mennyivel a Sinistra körzetéhez hasonlóbb volt az a világ, amiben annak idején íródott. Ahogy az ilyen dolgokat szokás befejezni: bármit jelentsen is ez. – csi.]
Az anyag győzelme
Mit lehet írni egy jó könyvről?
Mi lehet annak az írásnak a közelebbi műfaja, mely egy méltán népszerű könyvről szól, több mint egy esztendővel e könyv megjelenése után készül el, sőt a könyv második kiadásáról is hónapokkal „lemaradt” már? Milyen lehetőségek állnak az előtt az írás előtt, mely egy, a véleménynyilvánítás legelemibb és a dolgok lényegét illetően bizonyára legfontosabb mozzanatán réges-rég túllévő (a kötet darabjaiból annak idején minden más laptársánál többet megjelentető) irodalmi lap hasábjain lát napvilágot? Milyen formát lehet adni annak a korlátozott terjedelmű dolgozatnak, amelynek írója tisztában van tárgya nagyszerűségével, kiemelkedő érdemeivel, igazat ad egy másik, a mű megismertetésében és népszerűsítésében ugyancsak élen járó folyóirat, a Holmi a könyvről egymás mellett három írást is közlő tavaly decemberi számában olvasható szerkesztői jegyzet állításának, miszerint a Sinistra körzet „nemcsak kritikai siker, hanem a kritikának is nagy sikere”, ráadásul a könyvvel foglalkozó nagyszámú, színvonalas írás a művet elemző megállapításainak döntő többségével tökéletesen egyet is ért?
Mit lehet írni mindezek után Bodor Ádám Sinistra körzet című vékonyka prózakötetéről? Ha az olvasó a fentiekben egy pillanatra eltekint a mentségektől és az önsajnálattól, vagyis a jelen írás előtt tornyosuló nehézségeket soroló konkrétumoktól, akkor is könnyen beláthatja, mert régóta tudja, hogy a Sinistra körzet komoly kihívás, olyan természetű műalkotás, amely láthatóvá válása óta mindenkor rákényszerítette a róla szóló irodalmat, hogy a műkritika mibenlétével általánosabb értelemben is szembenézzen. Minden bizonnyal igaza van az e szembenézést legkövetkezetesebben végigelemző Kardos Andrásnak, mikor az 1992. szeptemberi Alföldben a könyvről közétett majdnem szabályos kritikájában azt állítja, hogy a Sinistra körzetről felesleges és talán nem is lehetséges szabályos kritikát írni. Kardos három, egymással laza logikai összefüggésben álló okot sorol fel állítása magyarázataként: a nagy mű magányban hagyásának szükségét, a „hivatásos” kritikus a nem-hivatásos kritikuséra cserélendő olvasatát, és az öntörvényű műalkotás saját esztétikáját, melyhez képest minden szakszerű beszéd okoskodás, vagy szerencsésebb esetben önellentmondás. Magam ugyan nem feltétlenül, néhol pedig messzemenően nem osztom Kardos András indokainak mindegyikét, mégis, kétségtelenül úgy tűnik, a Sinistra körzetről szóló, eddig megjelent, könyvkritikának szánt írások döntő többsége „szabálytalan”: mintha kisebb vagy nagyobb mértékben mind felmérték volna azt a problémát, amit saját, elsősorban a műhöz képest értett pozíciójuk jelent. Ez a más-más alapról, de közösen reflektálódó és együtt egymást fel is erősítő hang a Sinistra körzet esetében az elégtelenség szólama. Önmagában ez még nem lenne értékítélet, pusztán a tény rögzítése: léteznek olyan műalkotások, ahol a kritikának a figyelemfelhíváson és egy szűkebben vett műleíráson túl lényegében nincsen jelentősebb tere.
Nem bírálat lesz tehát, ami itt következik (az általam ismert írások közül egyedül Márton László vetett fel figyelemreméltó és megfontolt kritikai-bíráló szempontot a Sinistra körzet műfaji területenkívüliségével kapcsolatban, a már említett Holmi-számban), nem is poétikai szempontú vagy a mű világképére összpontosító elemzés (előbbire Simon Attila Alföld-beli kistanulmánya, utóbbira Kardos András írása a példa, a két nézőpontot legkoherensebben pedig Bán Zoltán András egyesítette kiváló munkájában, a tavaly júliusi Kritikában; de a Sinistra körzetről szóló írások szinte mindegyike tartalmaz érdekes vagy izgalmas részletmegfigyeléseket és megjegyzéseket). Eleve nem lehet továbbá az olvasásra felhívó, kedvet hozó ajánlás sem, mert ehhez most igazán késő van már. Egyébként is azt gondolom, hogy a Sinistra körzet rendhagyó módon ezúttal nem egy viszonylag szűk értelmiségi csoportra, hét-nyolcszáz rendszeres, már-már hivatásosnak számító irodalomolvasóra tartozó könyv, hanem több annál – bár ez törékeny állítás, mert az általam mondottak egyetlen elemét sem tudom bármilyen megbízható statisztikai adattal igazolni, hacsak az elsőt nem egészen egy évvel követve utcára kerülő második kiadást nem számítom ide.
Nyilván nem lenne tanulságok nélküli egy naplóformájú beszámoló a Sinistra körzettel kapcsolatos napok történetének feljegyzéseivel a Magyar Naplóban; illene hozzá az események megörökítésének e módja, mert ebben óhatatlanul feltárulna a könyv, illetve a benne szereplő írások mintaszerű irodalmi „reklámja”, közhírré tétele, ennek a sornak a valóban példaértékű folyamatszerűsége és egymásra következése: annak története, hogy hogyan lesz valami híres is, ami jó. Egy ilyen naplóformájú dolgozatban a bejegyzések között helyet kellene kapnia Esterházy Péter néhány évvel ezelőtt írt, Bodor Ádámról szóló írásának; ott lenne a helye ugyancsak tőle jó néhány, a Bodor-novellák olvasására felhívó passzusnak; de szerepelnie kellene ebben a naplóban a Holmi novellapályázatán elért első helyezésnek, Orbán Ottó ajánló jegyzetének, az író külön-különféle díjainak; helyet kapna benne az, hogy a Sinistra körzet mint ellenpélda hogyan ragadtatja a finom érzékenységű művészettörténészt, Perneczky Gézát arra a szembeállító, szerintem igazságtalan, de valami miatt mégiscsak elgondolkodtató megjegyzésre, miszerint „Nehéz megmondani, hogy mi a baj ezzel a magyar irodalommal, talán az, hogy annyira írják?” (Beszélő, 1992. április 18.). Olvasható lenne ebben a naplóban egy másik érzékeny műelemző, Lengyel Balázs Bodor írásművészetével, illetve annak kultuszával szembeni fenntartása, együtt persze Zirkuli Péter erre vonatkozó megjegyzéseivel; és sok apró kicsinység mellett részletesen benne kellene lennie annak a történetnek, amelynek végeredménye talán csak másodlagos, mégis fontos: a könyv körüli, a róla szóló írásokban nyomon követhető kritikai és irodalmi konszenzusnak. E naplóformájú történetnek azonban óhatatlanul több személyes és ilyenformán nem túl érdekes vonatkozása lenne, mert például arról is szólna, a napló írója minden igyekezete ellenére végül miért is nem járt Máramarosban.
Az alábbiakban szándékom szerint tehát nem a Sinistra körzet szövegközeli analízise következik, nem is szubjektív, az objektivitás látszatát fenntartani igyekvő beszámoló, hanem egy olyan elemzés, mely elsősorban a mű helyiértékét veszi szemügyre. Annak ellenére választottam ezt a kifejtésmódot, hogy jól tudom, egy ilyen jellegű elemzéshez viszont túlságosan kevés az a most már valamivel több mint egy esztendő, ami a könyv megjelenése óta eltelt. Ám úgy vélem, hogy ez a módszer is gyümölcsöző: közel visz e kilencvenes évek eleji mű természetrajzához, a belőle levonható általánosabb, a nagy egész működését megvilágító tanulságokhoz. Ne felejtsük el, hogy a hagyományosan irodalomközpontú magyar kultúrának a Sinistra körzet 1989 után Petri György költészetének redivivusa mellett gyakorlatilag a másik egyértelmű és régóta (mert állandóan) várt irodalmi sikerélménye, tulajdonképpen tökéletesen függetlenül attól, hogy a siker mibenlétét meghatároztuk-e, és ez a definíció rávetíthető-e a könyvre. A Sinistra körzet bizonyosan nem bestseller a szónak a transzatlanti vagy akár újabb keletű magyarított értelmében; az azonban, ami vele és körülötte történt, mindenképpen reménykeltő, mert visszaadhatja egy nem is olyan régen még virágzó kulturális „ágazatnak” a saját magában való, kissé elvesztettnek látszott hitét. Semmiből persze nem lesz valami: ahhoz, hogy ez megtörténhetett, szükség volt egy remekműre.
*
Kiindulópontom a Sinistra körzet helyiértékének meghatározásában az a hipotézis, hogy Bodor Ádám művészetének egésze (a korai daraboktól e könyvig) nem a mostani mű körüli környezetbe, a kilencvenes évek elejére, hanem inkább a hetvenes évek második felétől a nyolcvanas évek középső harmadáig számítható irodalmi-művészeti jelenségsorozatnak a kontextusába illeszkedik, mégpedig azért, mert sajátos módon erős válaszokat ad annak a korszaknak a kérdéseire, olyan kérdésekre, amelyek innen nézve tehetők fel igazán tagoltan. Ennek a beillesztésnek – amely, elismerem, alapvetően nosztalgikus aktus, és egy minden bizonnyal nem egészen természetes módon szerveződő, mégis létező nyolcvanas évek eleji kulturális-irodalmi „aranykorra” vonatkozik – ugyanakkor biográfiai-történeti okai is vannak, hiszen generáció és életkor tekintetében az írónak inkább itt a helye, mint a Sinistra körzet megjelenésének időszakában. Továbbá recepciótörténeti értelemben is ekkor kezdődik a pálya – ha elfogadjuk azt, hogy az Erdélyből Magyarországra két évvel első itteni kötetének (Milyen is egy hágó?, 1980) megjelenése után áttelepült író ezt megelőző munkássága különböző, itt magyarázatra nem szoruló okok miatt az itthoni irodalmi nyilvánosság számára lényegében ismeretlen volt. (Mi sem árulkodik jobban erről a fogadtatástörténeti ellentmondásról, mint az a különösen erdélyi magyar irodalmárok részéről gyakran elhangzó, Bodor kilencvenes évek eleji, már a Sinistra-novellákhoz kapcsolódó konjuktúráját rosszalló érvelés, mely szerint Bodor Ádám művészetét nem most kell felfedezni, hiszen évtizedek óta készen, egészen együtt áll…). Véleményem szerint ugyanerre a befogadástörténeti szintre lehet csak korlátozni Bán Zoltán András szóösszetételének érvényességét is, mely szóösszetételt (a „főmű”) ő a már említett, a Sinistra körzetről szóló írásának címéül adta. Ez a könyv valóban főmű, de nem feltétlenül a szónak az életművet minősítő értelmében (ha így értenénk, jó néhány korábban írt, de akár a Sinistra körzetbe is beilleszthető, mi több, Musztafa Mukkermannos Bodor-novelláról kellene elfelejtkeznünk; hogy csak egyet említsek, egy „kicsi Sinistrát”: A részlegről), hanem azért, mert valóban ez a könyv emeli be íróját a szélesebb irodalmi köztudatba. (Akárhogy is nézzük és bármi legyen a véleményünk róla, olyan van.) Bodor Ádám itthoni színrelépése mindenesetre „érett” művekkel történik, és az évtized közepén, az 1985-ben megjelenő Az Eufrátesz Babilonnál című gyűjtemény már akkor afféle reveláció-számba megy – jóllehet, a mostaninál csöndesebb esemény.
Visszatérve a kiinduláshoz: a Sinistra körzet felől az említett időszak két lényeges ambíciója érdemel alaposabb figyelmet. Az egyik a regény műfajának kitüntetettsége nemcsak a prózán, hanem az irodalom egészén belül (lásd kisprózát és regényt egyaránt jegyző írók saját szépprózai munkájukat kommentáló korabeli megjegyzéseit, a Regény és kritika című gyűjteményt, számtalan erre a problémára vonatkozó elemzést, vagy Spiró György Az Ikszek fülszövegében olvasható, ilyen értelemben valóban emblematikus jelentőségű megjegyzését: „Olyan művet /ti. regényt/ szerettem volna írni, amely alatt beszakad az asztal”). Az időszak másik lényeges ambíciója az a vágy és az a várakozás, mely a telt, reális, mégis teremtett, tehát műalkotásként működő, a „mit” és „hogyan” kettőséből az előbbit jogaiba visszaállító, de az utóbbit is megtartó világ létrehozására irányult (ebben az összefüggésben emlékezetes az a generációsnak tekinthető panasz, mely a történelem mint téma elveszítéséről, illetve korlátozottságáról szól; ide sorolom a több mű kapcsán is elemzett nagyapa–apa–fiú kapcsolatot az újabb prózában; de itt említeném a történelmet – pontosabban annak egy jól meghatározott szakaszát – nem metaforizáló vagy parabolizáló, hanem arról nagyon is konkrétan beszélő Emlékiratok könyvét mint egy szakaszt lezáró-szintetizáló nagy művet is).
A Sinistra-kötet Egy regény fejezetei alcíme, a tizenöt darab egymásra rímelései, a közös vagy rendre visszatérő szereplők, a tér-, idő- és témakezelés az egész szövegen végigvitt egyenletessége, illetve az ettől való eltérés sokatmondóan hagyja nyitva a műfaj kérdését. Egyfelől sejtetni engedi a nagyforma, a regény megteremtésére irányuló szándékot – egy olyan író részéről, aki a korábbiakban kizárólag rövidebb terjedelmű novellákat írt és a kisformát művelte. A Sinistra körzet végső formája az anyag győzedelmeskedésén túl nyilvánvalóan alkati kérdés is; az utána néhány hónappal megjelenő retrospektív válogatás, a Vissza a fülesbagolyhoz kapcsán találóan írja Mekis D. János, hogy Bodor egész eddigi, a Sinistrát is magába foglaló életműve mintha előkészület, felkészülés lenne egy nagyobb, még megírandó műhöz (Kritika, 1993. július. Itt említem meg, és zárójelen belül teszem, hogy tudomásom szerint e művészetet, némiképp magyarázatra szoruló módon, hozzá méltóan sohasem kommentálták egyneműsége felől, noha lényegét tekintve egy korán kialakuló, feltűnően egynemű beszédmódról van szó, amelyen belül tulajdonképpen csak kisszámú variáció, elhanyagolható poétikai különbségek léteznek.) Egy virtuális regény megteremtésének szándékához tartozik továbbá az is, hogy az eredeti folyóiratközlések a végső, kötetbeli változatokhoz képest sok helyen módosultak az egységesítés és a nagyformából kiiktatandó logikátlanságok érdekében – erre a szempontra néhány locus összevetésével Hajdu Gergely hívta fel a figyelmet tavaly nyáron, a Nappali ház Knoll Galéria-beli matinéján. A változtatásokat – akárcsak az első, eredeti címek kicserélését – ő egyértelműen hanyatlásként, az eredeti szövegrészek gyengébb variánsaiként értékelte.
Másfelől azonban a műfaji nyitvahagyásnak – amelynek része az is, hogy narratív értelemben, például az elbeszélő váltogatása miatt, a Sinistra körzet nem lett egységes –, a „regénynél kevesebb, novellafüzérnél több” állapotnak köszönhetően a Bodor Ádám írásművészetére kizárólagosan jellemző „klasszikus” novella is felismerhetően megmaradt a Sinistrában. A tizenöt egymás mellé helyezett darab mindegyike eredetileg is „lezáratlan”, kihagyásos-elhallgatásos elbeszélői technikát alkalmazó
novella, amelyek a kötetben nem egészítik ki, építik tovább vagy árnyalják egymást a hagyományos értelemben. Eredeti jellegüknek megfelelően így egy nagyobb, lényegében inkább csak szétszórt mozzanatokból kikövetkeztethető hagyományos cselekményívet teremtenek meg, amelynek rekonstruálásában gyakran csak spekulációkra hagyatkozhatunk; vagyis az egész is ugyanúgy kihagyásos-elliptikus lesz, mint amilyenek a részek voltak. Ezen túl azonban mégis van egy olyan összefüggés, amely bizonyos következetességen alapul, és ugyancsak a részek és az egész összetartozásának eredménye. A Sinistra körzet elemzői közül többen foglalkoztak az egyes novellák a valóságos időt felbontó, az idősíkokat felkeverő jellegével, ami az egész Sinistra körzetet is jellemzi. A tizenöt elbeszélés egymásutánja azonban létrehoz egy időbeli rendet: érzékelteti például az évszakok múlását, a természet változását, és a szereplők színreléptetésének (megjelenésüknek-eltűnésüknek), az egyetlen mindvégig színen lévő, és gyakran (el)beszélő szereplő, Andrej Bodor foglalkozásainak változása a könyvben megteremt egy nagyon lazán nyomon követhető, erős kihagyásokkal, megszakításokkal tűzdelt teleológiát, ami a múló idő nyomon követ(het)ésére jár konzekvenciákkal. A regényforma és a novellaforma – a beteljesületlen szándék és a szöveg végső formája, vagy inkább a folyóirat-publikációk után feltételezett regény-szerűség, illetve a befejezett, „egységes” műben megtalálható szabályos novellák – feszültsége között mindenesetre sajátosan korjelző együttállás van, ami a következőt állítja: ismét módosult a műfaji kánon, amelynek középpontjában most nem feltétlenül a regény áll. A Sinistra körzet a műfaj elbizonytalanításával ezt a módosulást egészen biztosan nem programszerűen, de a helyiértékek viszonyát tekintve mégis érzékletesen – leképezi.
A Sinistra körzet – címének megfelelően – sötét, baljóslatú világról hoz hírt, ám ez a híradás nem pontosan megfogható szociológiai értelemben történik: ennek az egész, a mienkétől eltérő törvények szerint működő világnak a térbeli-időbeli elhelyezését rejtélyes következetlenség, anakronisztikus tárgyak és megnevezések jelenléte, valami állandóan jelenlévő összeilleszthetetlenség teszi lehetetlenné, miközben minden nagyon is ismerős, valóságos és ráismerésszerűen egyszerű vagy magától értetődő. A ráismerésszerűség, a magátólértetődőség és e világ legalább félig-meddig követhető konkrétumai (például a könyv lapjain feltűnő, különböző nemzetiségű, de a névadással e kérdésben is homályban hagyott szereplők) a Sinistra körzetet, illetve darabjait egy modern kelet-európai mítosz töredékeiként tüntetik fel. Az elmosódó és a nagyon pontosan ábrázolt között meghúzódó ellentmondás egyébként nemcsak a szüzsében van meg, hanem Bodornak (de melyiknek: Andrejnek vagy Ádámnak?) a tárgyhoz való viszonyában is: a megteremtett „szinisztroid” világ egyáltalán nem tragizálóan kommentálódik – sőt szövegszerűen egyáltalán nem is kommentálják azt; egyszerűen vannak benne, kimondatlanul is pusztán tudomásul veszik. A Sinistra körzetből hiányzik az önreflexió, amelynek tíz-tizenkét éve komoly, termékeny és mostanáig is ható kultusza van a magyar prózában, helye azonban nem marad üresen: kitölti az a szenvtelenség, az az impassibilité, mely nemcsak a bemutatott világnak a sejthetően elválaszthatatlan sajátja, hanem a dolog természetéből adódóan a szerzőnek a leírt világhoz való viszonyában is tettenérhető. A könyvben „valóságos” anyagának felfejtését tekintve – ismételten nehézséget okoz az előbb más összefüggésben már emlegetett időkezelés.
Bonyolítja a helyzetet, hogy a reálisra utaló, egészen aprólékosan kidolgozott részletek egyúttal szigorúan nyelvi természetű, kisebb és nagyobb részeket egyaránt átfogó struktúrák. Szakszerű vagy legalábbis a dologban nagyobb jártasságot mutató nyelvi-nyelvészeti elemzés nyilván fel tudná a szövegben tárni a reális, létező nyelvi fordulatokat, illetve ezek pontos eredetét. De a nyelvi természetű struktúra mást is jelent. A Sinistra körzet minden egyes önálló nyelvi egységében, a mondataiban, a látszólag reflexív-meditatív, illetve cselekményes-narratív részletekben és a dialógusokban is mindig történik valami. Alighanem ez a hihetetlen intenzitású mesélés, vagy pontosabb fogalmazással: történés-központúság (amelyhez nem kapcsolódik semmiféle nyelvi transzformáció, és paradox módon nem is a szövegben benne rejlő történetelemek látványos megsokszorozódásához vezet) a Sinistra körzet egyik legvonzóbb tulajdonsága. Ismétlem: nem cselekményességre gondolok, hanem arra a tényre, hogy a kötet írásainak legvalóságosabb ideje a mondatainak az egymásutánja. Bodor Ádám mondat-alapú történetmondásában nincsen felesleg, és nincsen redundancia, mert itt is az anyag győz: olyan sűrűségben találja magát a könyv olvasója, amelyben a bárminek való megfeleltetés elenyészően mellékes kérdés, és amely egyértelmű érv a telt világ létrehozása mellett. Sinistra-körzetek persze vannak és a Sinistra körzet is van; de ezt írják, valaki írja, csinálja, dolgozik rajta, kitartással és évek óta folyamatosan – ettől irodalom, és ettől olyan nagyszerű, hogy van.
Csuhai István: Az anyag győzelme. Bodor Ádám: Sinistra körzet. Magyar Napló, 1993. aug. 6. (16. sz.) 32-34. o.
Csak a képre emlékezem 
Egy gondolat a(z) “Az anyag győzelme. Bodor Ádám: Sinistra körzet” című bejegyzésnél