[Ezt az írásomat 1993 nyarán írtam, és abban az évben, augusztusban jelent meg a Dérczy Péter szerkesztette Magyar Naplóban. Afféle kölcsönösségi kritika lett volna, cserébe ezért Dérczynek kellett volna írnia a Sinistra körzetről a Jelenkorba. Vagy én voltam lelkiismeretesebb szerző, vagy az ő kézirat-előcsalogatási képességei voltak erőteljesebbek, a párdarab mindenesetre soha nem készült el, és a Sinistra körzetről végül nem jelent meg könyvkritika vagy recenzió az akkori Jelenkorban. Ehhez az írásomhoz a mai napig az az érzés köt, hogy túl sokat késlekedtem vele, és utólag elnézve utalásait, hivatkozásait, valóban sokadik írás lett ugyanarról a nagy témáról, olyasmi a Bodor-recepcióban, amin addigra, mikor ez megjelent, néhányan tovább is léptek már. Most mégis közzéteszem itt: egyrészt a szöveg az interneten sehol másutt nem lelhető fel, nyomtatásban is csak abban a bizonyos lapszámban; másrészt élénken emlékeztet rá, mennyire más, mennyivel a Sinistra körzetéhez hasonlóbb volt az a világ, amiben annak idején íródott. Ahogy az ilyen dolgokat szokás befejezni: bármit jelentsen is ez. – csi.]

Az anyag győzelme

Mit lehet írni egy jó könyvről?

Mi lehet annak az írásnak a közelebbi műfaja, mely egy mél­tán népszerű könyvről szól, több mint egy esztendővel e könyv megjelenése után készül el, sőt a könyv második kiadásáról is hónapokkal „lemaradt” már? Milyen lehetőségek állnak az előtt az írás előtt, mely egy, a véleménynyilvánítás legelemibb és a dol­gok lényegét illetően bizonyára legfontosabb mozzanatán réges-rég túllévő (a kötet darabjaiból annak idején minden más laptársánál többet megjelentető) irodalmi lap hasábjain lát napvilágot? Mi­lyen formát lehet adni annak a korlátozott terjedelmű dolgozat­nak, amelynek írója tisztában van tárgya nagyszerűségével, kie­melkedő érdemeivel, igazat ad egy másik, a mű megismertetésében és népszerűsítésében ugyancsak élen járó folyóirat, a Holmi a könyvről egymás mellett három írást is közlő tavaly decemberi számában olvasható szerkesztői jegyzet állításának, miszerint a Sinistra körzet „nemcsak kritikai siker, hanem a kritikának is nagy sikere”, ráadásul a könyvvel foglalkozó nagyszámú, színvona­las írás a művet elemző megállapításainak döntő többségével töké­letesen egyet is ért?

Magvető, 1992
Magvető, 1992, 158 oldal, 130 Ft

Mit lehet írni mindezek után Bodor Ádám Sinistra körzet cí­mű vékonyka prózakötetéről? Ha az olvasó a fentiekben egy pilla­natra eltekint a mentségektől és az önsajnálattól, vagyis a je­len írás előtt tornyosuló nehézségeket soroló konkrétumoktól, ak­kor is könnyen beláthatja, mert régóta tudja, hogy a Sinistra körzet komoly kihívás, olyan természetű műalkotás, amely látha­tóvá válása óta mindenkor rákényszerítette a róla szóló irodal­mat, hogy a műkritika mibenlétével általánosabb értelemben is szembenézzen. Minden bizonnyal igaza van az e szembenézést legkö­vetkezetesebben végigelemző Kardos Andrásnak, mikor az 1992. szeptemberi Alföldben a könyvről közétett majdnem szabályos kri­tikájában azt állítja, hogy a Sinistra körzetről felesleges és talán nem is lehetséges szabályos kritikát írni. Kardos három, egymással laza logikai összefüggésben álló okot sorol fel állí­tása magyarázataként: a nagy mű magányban hagyásának szükségét, a „hivatásos” kritikus a nem-hivatásos kritikuséra cserélendő ol­vasatát, és az öntörvényű műalkotás saját esztétikáját, melyhez képest minden szakszerű beszéd okoskodás, vagy szerencsésebb esetben önellentmondás. Magam ugyan nem feltétlenül, néhol pedig messzemenően nem osztom Kardos András indokainak mindegyikét, mégis, kétségtelenül úgy tűnik, a Sinistra körzetről szóló, ed­dig megjelent, könyvkritikának szánt írások döntő többsége „sza­bálytalan”: mintha kisebb vagy nagyobb mértékben mind felmérték volna azt a problémát, amit saját, elsősorban a műhöz képest ér­tett pozíciójuk jelent. Ez a más-más alapról, de közösen reflek­tálódó és együtt egymást fel is erősítő hang a Sinistra körzet esetében az elégtelenség szólama. Önmagában ez még nem lenne ér­tékítélet, pusztán a tény rögzítése: léteznek olyan műalkotások, ahol a kritikának a figyelemfelhíváson és egy szűkebben vett műleíráson túl lényegében nincsen jelentősebb tere.

Nem bírálat lesz tehát, ami itt következik (az általam is­mert írások közül egyedül Márton László vetett fel figyelemremél­tó és megfontolt kritikai-bíráló szempontot a Sinistra körzet mű­faji területenkívüliségével kapcsolatban, a már említett Holmi­-számban), nem is poétikai szempontú vagy a mű világképére össz­pontosító elemzés (előbbire Simon Attila Alföld-beli kistanulmá­nya, utóbbira Kardos András írása a példa, a két nézőpontot leg­koherensebben pedig Bán Zoltán András egyesítette kiváló munká­jában, a tavaly júliusi Kritikában; de a Sinistra körzetről szóló írások szinte mindegyike tartalmaz érdekes vagy izgalmas részletmegfigyeléseket és megjegyzéseket). Eleve nem lehet továb­bá az olvasásra felhívó, kedvet hozó ajánlás sem, mert ehhez most igazán késő van már. Egyébként is azt gondolom, hogy a Si­nistra körzet rendhagyó módon ezúttal nem egy viszonylag szűk ér­telmiségi csoportra, hét-nyolcszáz rendszeres, már-már hivatásos­nak számító irodalomolvasóra tartozó könyv, hanem több annál ­– bár ez törékeny állítás, mert az általam mondottak egyetlen ele­mét sem tudom bármilyen megbízható statisztikai adattal igazol­ni, hacsak az elsőt nem egészen egy évvel követve utcára kerülő második kiadást nem számítom ide.

Két Sinistra
Mint két tojás

Nyilván nem lenne tanulságok nélküli egy naplóformájú beszámoló a Sinistra körzettel kapcsolatos napok történetének fel­jegyzéseivel a Magyar Naplóban; illene hozzá az események megörö­kítésének e módja, mert ebben óhatatlanul feltárulna a könyv, il­letve a benne szereplő írások mintaszerű irodalmi „reklámja”, közhírré tétele, ennek a sornak a valóban példaértékű folyamat­szerűsége és egymásra következése: annak története, hogy hogyan lesz valami híres is, ami jó. Egy ilyen naplóformájú dolgozatban a bejegyzések között helyet kellene kapnia Esterházy Péter né­hány évvel ezelőtt írt, Bodor Ádámról szóló írásának; ott lenne a helye ugyancsak tőle jó néhány, a Bodor-novellák olvasására fel­hívó passzusnak; de szerepelnie kellene ebben a naplóban a Holmi novellapályázatán elért első helyezésnek, Orbán Ottó ajánló jegy­zetének, az író külön-különféle díjainak; helyet kapna benne az, hogy a Sinistra körzet mint ellenpélda hogyan ragadtatja a finom érzékenységű művészettörténészt, Perneczky Gézát arra a szembeál­lító, szerintem igazságtalan, de valami miatt mégiscsak elgondolkodtató megjegyzésre, miszerint „Nehéz megmondani, hogy mi a baj ezzel a magyar irodalommal, talán az, hogy annyira írják?” (Beszélő, 1992. április 18.). Olvasható lenne ebben a naplóban egy másik érzékeny műelemző, Lengyel Balázs Bodor írásművészetével, illetve annak kultuszával szembeni fenntartása, együtt persze Zirkuli Péter erre vonatkozó megjegyzéseivel; és sok apró ki­csinység mellett részletesen benne kellene lennie annak a törté­netnek, amelynek végeredménye talán csak másodlagos, mégis fon­tos: a könyv körüli, a róla szóló írásokban nyomon követhető kri­tikai és irodalmi konszenzusnak. E naplóformájú történetnek azon­ban óhatatlanul több személyes és ilyenformán nem túl érdekes vonatkozása lenne, mert például arról is szólna, a napló írója minden igyekezete ellenére végül miért is nem járt Máramarosban.

Az alábbiakban szándékom szerint tehát nem a Sinistra kör­zet szövegközeli analízise következik, nem is szubjektív, az ob­jektivitás látszatát fenntartani igyekvő beszámoló, hanem egy olyan elemzés, mely elsősorban a mű helyiértékét veszi szemügyre. Annak ellenére választottam ezt a kifejtésmódot, hogy jól tudom, egy ilyen jellegű elemzéshez viszont túlságosan kevés az a most már valamivel több mint egy esztendő, ami a könyv megjelenése óta eltelt. Ám úgy vélem, hogy ez a módszer is gyümölcsöző: közel visz e kilencvenes évek eleji mű természetrajzához, a belőle levonható általánosabb, a nagy egész működését megvilágító tanulságokhoz. Ne felejtsük el, hogy a hagyományosan irodalomköz­pontú magyar kultúrának a Sinistra körzet 1989 után Petri György költészetének redivivusa mellett gyakorlatilag a másik egyértel­mű és régóta (mert állandóan) várt irodalmi sikerélménye, tulaj­donképpen tökéletesen függetlenül attól, hogy a siker mibenlétét meghatároztuk-e, és ez a definíció rávetíthető-e a könyvre. A Si­nistra körzet bizonyosan nem bestseller a szónak a transzatlanti vagy akár újabb keletű magyarított értelmében; az azonban, ami vele és körülötte történt, mindenképpen reménykeltő, mert vissza­adhatja egy nem is olyan régen még virágzó kulturális „ágazat­nak” a saját magában való, kissé elvesztettnek látszott hitét. Semmiből persze nem lesz valami: ahhoz, hogy ez megtörténhetett, szükség volt egy remekműre.

*

Kiindulópontom a Sinistra körzet helyiértékének meghatározásában az a hipotézis, hogy Bodor Ádám művészetének egésze (a korai daraboktól e könyvig) nem a mostani mű körüli környezetbe, a kilencvenes évek elejére, hanem inkább a hetvenes évek második felétől a nyolcvanas évek középső harmadáig számítható irodalmi­-művészeti jelenségsorozatnak a kontextusába illeszkedik, mégpe­dig azért, mert sajátos módon erős válaszokat ad annak a korszak­nak a kérdéseire, olyan kérdésekre, amelyek innen nézve tehetők fel igazán tagoltan. Ennek a beillesztésnek – amely, elismerem, alapvetően nosztalgikus aktus, és egy minden bizonnyal nem egészen természetes módon szerveződő, mégis létező nyolcvanas évek eleji kulturális-irodalmi „aranykorra” vonatkozik – ugyanak­kor biográfiai-történeti okai is vannak, hiszen generáció és életkor tekintetében az írónak inkább itt a helye, mint a Sinistra körzet megjelenésének időszakában. Továbbá recepciótörténeti értelemben is ekkor kezdődik a pálya – ha elfogadjuk azt, hogy az Erdélyből Magyarországra két évvel első itteni kötetének (Milyen is egy hágó?, 1980) megjelenése után áttelepült író ezt megelőző munkássága különböző, itt magyarázatra nem szoruló okok miatt az itthoni irodalmi nyilvánosság számára lényegében isme­retlen volt. (Mi sem árulkodik jobban erről a fogadtatástörténe­ti ellentmondásról, mint az a különösen erdélyi magyar irodalmá­rok részéről gyakran elhangzó, Bodor kilencvenes évek eleji, már a Sinistra-novellákhoz kapcsolódó konjuktúráját rosszalló érvelés, mely szerint Bodor Ádám művészetét nem most kell felfedezni, hiszen évtizedek óta készen, egészen együtt áll…). Véleményem szerint ugyanerre a befogadástörténeti szintre lehet csak korlátozni Bán Zoltán András szóösszetételének érvényességét is, mely szóössze­tételt (a „főmű”) ő a már említett, a Sinistra körzetről szóló írásának címéül adta. Ez a könyv valóban főmű, de nem feltétle­nül a szónak az életművet minősítő értelmében (ha így értenénk, jó néhány korábban írt, de akár a Sinistra körzetbe is beilleszthető, mi több, Musztafa Mukkermannos Bodor-novelláról kellene el­felejtkeznünk; hogy csak egyet említsek, egy „kicsi Sinistrát”: A részlegről), hanem azért, mert valóban ez a könyv emeli be író­ját a szélesebb irodalmi köztudatba. (Akárhogy is nézzük és bár­mi legyen a véleményünk róla, olyan van.) Bodor Ádám itthoni színrelépése mindenesetre „érett” művekkel történik, és az évtized közepén, az 1985-ben megjelenő Az Eufrátesz Babilonnál című gyűjtemény már akkor afféle reveláció-számba megy – jólle­het, a mostaninál csöndesebb esemény.

A börtön szaga elején látható 1954-es arckép
A Balla Zsófiával folytatott beszégetéskönyv, A börtön szaga elején látható 1954-es arckép

Visszatérve a kiinduláshoz: a Sinistra körzet felől az em­lített időszak két lényeges ambíciója érdemel alaposabb figyel­met. Az egyik a regény műfajának kitüntetettsége nemcsak a pró­zán, hanem az irodalom egészén belül (lásd kisprózát és regényt egyaránt jegyző írók saját szépprózai munkájukat kommentáló kora­beli megjegyzéseit, a Regény és kritika című gyűjteményt, számta­lan erre a problémára vonatkozó elemzést, vagy Spiró György Az Ikszek fülszövegében olvasható, ilyen értelemben valóban emble­matikus jelentőségű megjegyzését: „Olyan művet /ti. regényt/ szerettem volna írni, amely alatt beszakad az asztal”). Az idő­szak másik lényeges ambíciója az a vágy és az a várakozás, mely a telt, reális, mégis teremtett, tehát műalkotásként működő, a „mit” és „hogyan” kettőséből az előbbit jogaiba visszaállító, de az utóbbit is megtartó világ létrehozására irányult (ebben az összefüggésben emlékezetes az a generációsnak tekinthető panasz, mely a történelem mint téma elveszítéséről, illetve korlátozott­ságáról szól; ide sorolom a több mű kapcsán is elemzett nagyapa–a­pa–fiú kapcsolatot az újabb prózában; de itt említeném a törté­nelmet – pontosabban annak egy jól meghatározott szakaszát – nem metaforizáló vagy parabolizáló, hanem arról nagyon is konkrétan beszélő Emlékiratok könyvét mint egy szakaszt lezáró-szintetizáló nagy művet is).

A Sinistra-kötet Egy regény fejezetei alcíme, a tizenöt da­rab egymásra rímelései, a közös vagy rendre visszatérő szereplők, a tér-, idő- és témakezelés az egész szövegen végigvitt egyenletessége, illetve az ettől való eltérés sokatmondóan hagy­ja nyitva a műfaj kérdését. Egyfelől sejtetni engedi a nagyfor­ma, a regény megteremtésére irányuló szándékot – egy olyan író részéről, aki a korábbiakban kizárólag rövidebb terjedelmű novel­lákat írt és a kisformát művelte. A Sinistra körzet végső formá­ja az anyag győzedelmeskedésén túl nyilvánvalóan alkati kérdés is; az utána néhány hónappal megjelenő retrospektív válogatás, a Vissza a fülesbagolyhoz kapcsán találóan írja Mekis D. János, hogy Bodor egész eddigi, a Sinistrát is magába foglaló életműve mintha előkészület, felkészülés lenne egy nagyobb, még megírandó műhöz (Kritika, 1993. július. Itt említem meg, és zárójelen be­lül teszem, hogy tudomásom szerint e művészetet, némiképp magya­rázatra szoruló módon, hozzá méltóan sohasem kommentálták egyne­műsége felől, noha lényegét tekintve egy korán kialakuló, feltű­nően egynemű beszédmódról van szó, amelyen belül tulajdonképpen csak kisszámú variáció, elhanyagolható poétikai különbségek léteznek.) Egy virtuális regény megteremtésének szándékához tarto­zik továbbá az is, hogy az eredeti folyóiratközlések a végső, kö­tetbeli változatokhoz képest sok helyen módosultak az egységesí­tés és a nagyformából kiiktatandó logikátlanságok érdekében – er­re a szempontra néhány locus összevetésével Hajdu Gergely hívta fel a figyelmet tavaly nyáron, a Nappali ház Knoll Galéria-beli matinéján. A változtatásokat – akárcsak az első, eredeti címek kicserélését – ő egyértelműen hanyatlásként, az eredeti szövegré­szek gyengébb variánsaiként értékelte.

Jég előtt
Jég előtt

Másfelől azonban a műfaji nyitvahagyásnak – amelynek része az is, hogy narratív értelemben, például az elbeszélő váltogatá­sa miatt, a Sinistra körzet nem lett egységes –, a „regénynél kevesebb, novellafüzérnél több” állapotnak köszönhetően a Bodor Ádám írásművészetére kizárólagosan jellemző „klasszikus” novella is felismerhetően megmaradt a Sinistrában. A tizenöt egymás mel­lé helyezett darab mindegyike eredetileg is „lezáratlan”, kihagyásos-elhallgatásos elbeszélői technikát alkalmazó
novella, ame­lyek a kötetben nem egészítik ki, építik tovább vagy árnyalják egymást a hagyományos értelemben. Eredeti jellegüknek megfele­lően így egy nagyobb, lényegében inkább csak szétszórt mozzana­tokból kikövetkeztethető hagyományos cselekményívet teremtenek meg, amelynek rekonstruálásában gyakran csak spekulációkra hagyatkozhatunk; vagyis az egész is ugyanúgy kihagyásos-elliptikus lesz, mint amilyenek a részek voltak. Ezen túl azonban mégis van egy olyan összefüggés, amely bizonyos következetességen alapul, és ugyancsak a részek és az egész összetartozásának eredménye. A Sinistra körzet elemzői közül többen foglalkoztak az egyes novel­lák a valóságos időt felbontó, az idősíkokat felkeverő jellegé­vel, ami az egész Sinistra körzetet is jellemzi. A tizenöt elbe­szélés egymásutánja azonban létrehoz egy időbeli rendet: érzé­kelteti például az évszakok múlását, a természet változását, és a szereplők színreléptetésének (megjelenésüknek-eltűnésüknek), az egyetlen mindvégig színen lévő, és gyakran (el)beszélő szerep­lő, Andrej Bodor foglalkozásainak változása a könyvben megteremt egy nagyon lazán nyomon követhető, erős kihagyásokkal, megszakí­tásokkal tűzdelt teleológiát, ami a múló idő nyomon követ(het)é­sére jár konzekvenciákkal. A regényforma és a novellaforma – a beteljesületlen szándék és a szöveg végső formája, vagy inkább a folyóirat-publikációk után feltételezett regény-szerűség, illetve a befejezett, „egységes” műben megtalálható szabályos novellák ­– feszültsége között mindenesetre sajátosan korjelző együttállás van, ami a következőt állítja: ismét módosult a műfaji kánon, amelynek középpontjában most nem feltétlenül a regény áll. A Sinistra körzet a műfaj elbizonytalanításával ezt a módosulást ­egészen biztosan nem programszerűen, de a helyiértékek viszonyát tekintve mégis érzékletesen – leképezi.

A Sinistra körzet – címének megfelelően – sötét, baljóslatú világról hoz hírt, ám ez a híradás nem pontosan megfogha­tó szociológiai értelemben történik: ennek az egész, a mienkétől eltérő törvények szerint működő világnak a térbeli-időbeli elhe­lyezését rejtélyes következetlenség, anakronisztikus tárgyak és megnevezések jelenléte, valami állandóan jelenlévő összeilleszt­hetetlenség teszi lehetetlenné, miközben minden nagyon is isme­rős, valóságos és ráismerésszerűen egyszerű vagy magától értető­dő. A ráismerésszerűség, a magátólértetődőség és e világ lega­lább félig-meddig követhető konkrétumai (például a könyv lapjain feltűnő, különböző nemzetiségű, de a névadással e kérdésben is homályban hagyott szereplők) a Sinistra körzetet, illetve darab­jait egy modern kelet-európai mítosz töredékeiként tüntetik fel. Az elmosódó és a nagyon pontosan ábrázolt között meghúzódó el­lentmondás egyébként nemcsak a szüzsében van meg, hanem Bodor­nak (de melyiknek: Andrejnek vagy Ádámnak?) a tárgyhoz való vi­szonyában is: a megteremtett „szinisztroid” világ egyáltalán nem tragizálóan kommentálódik – sőt szövegszerűen egyáltalán nem is kommentálják azt; egyszerűen vannak benne, kimondatlanul is pusz­tán tudomásul veszik. A Sinistra körzetből hiányzik az önrefle­xió, amelynek tíz-tizenkét éve komoly, termékeny és mostanáig is ható kultusza van a magyar prózában, helye azonban nem marad üresen: kitölti az a szenvtelenség, az az impassibili­té, mely nemcsak a bemutatott világnak a sejthetően elválasztha­tatlan sajátja, hanem a dolog természetéből adódóan a szerzőnek a leírt világhoz való viszonyában is tettenérhető. A könyvben „valóságos” anyagának felfejtését tekintve – ismételten nehézsé­get okoz az előbb más összefüggésben már emlegetett időkezelés.

Csaszi raboti
ЧАСЫ РАБОТЫ

Bonyolítja a helyzetet, hogy a reálisra utaló, egészen ap­rólékosan kidolgozott részletek egyúttal szigorúan nyelvi termé­szetű, kisebb és nagyobb részeket egyaránt átfogó struktúrák. Szakszerű vagy legalábbis a dologban nagyobb jártasságot mutató nyelvi-nyelvészeti elemzés nyilván fel tudná a szövegben tárni a reális, létező nyelvi fordulatokat, illetve ezek pontos erede­tét. De a nyelvi természetű struktúra mást is jelent. A Sinistra körzet minden egyes önálló nyelvi egységében, a mondataiban, a látszólag reflexív-meditatív, illetve cselekményes-narratív rész­letekben és a dialógusokban is ­mindig történik valami. Alighanem ez a hihetetlen intenzitású mesélés, vagy pontosabb fogalma­zással: történés-központúság (amelyhez nem kapcsolódik semmiféle nyelvi transzformáció, és paradox módon nem is a szövegben benne rejlő történetelemek látványos megsokszorozódásához vezet) a Si­nistra körzet egyik legvonzóbb tulajdonsága. Ismétlem: nem cse­lekményességre gondolok, hanem arra a tényre, hogy a kötet írá­sainak legvalóságosabb ideje a mondatainak az egymásutánja. Bodor Ádám mondat-alapú történetmondásában nincsen felesleg, és nincsen redundancia, mert itt is az anyag győz: olyan sűrűségben találja magát a könyv olvasója, amelyben a bárminek való megfe­leltetés elenyészően mellékes kérdés, és amely egyértelmű érv a telt világ létrehozása mellett. Sinistra-körzetek persze vannak és a Sinistra körzet is van; de ezt írják, valaki írja, csinálja, dolgozik rajta, kitartással és évek óta folyamatosan – ettől irodalom, és ettől olyan nagyszerű, hogy van.

Csuhai István: Az anyag győzelme. Bodor Ádám: Sinistra körzet. Magyar Napló, 1993. aug. 6. (16. sz.) 32-34. o.

Advertisements

Az anyag győzelme. Bodor Ádám: Sinistra körzet” bejegyzéshez egy hozzászólás

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s