“…de mind közül, amit te gyűjtesz…”

Vissza akkor a régi kerékvágásba, az előző, zenéről szóló poszt után újra a szobrokhoz. Előjáték jön tulajdonképpen, előjáték és bemelegítés a korsós nő már sokszor megígért, a közeljövőben bemutatandó nagy szobrászati témájához (a képek többé-kevésbé már együtt vannak, csak nézegetnem kell még őket egy darabig), és R. Kiss Lenke közkedvelt veszprémi szobra erre az előzetes szemlére a legalkalmasabb.

A legalkalmasabb amolyan előjátéknak, mert a Korsós lány nemcsak a veszprémi nőalak-szobrok sorában az egyik első, a szobrász pályáján is a legelső köztéren felállított művek közé tartozik, maga is úgyszólván előjáték volt minden ezután elkövetkezőhöz. A blogban kétszer is kifejtettem már, hogy a tanulmányait szobrász testvére, Kiss István főiskolai diplomája megszerzése után kezdő, 1964-ben férjével Rákospalotáról Veszprémbe költöző és ott családot alapító R. Kiss Lenkének a hatvanas–hetvenes évek magyar szobrászatában még ritka szerep jutott — vidéki városban élt, nem Budapesten, nőként végezte a munkáját, ám e két nagy hendikep ellenére is köztéri műveinek korpusza teljes és változatos, mind közvetlen témáit, mind közelebbi műfajait, mind munkáinak földrajzi megoszlását tekintve, és ami ennél is fontosabb, ez a köztéri oeuvre a korszak jelentős teljesítményei közé tartozik. (Eddig R. Kiss Lenke két szobráról, a tatabányai Olvasó lányokról és a mosonmagyaróvári késő Kádár-kori mitikus Forrás-szoborról írtam külön: mindkettő az ekkor vagy akkor épp érvényes korszerűség szelíd, finom megsimogatása; nem lerombolása vagy újraírása, hanem csak gyengéd megérintése, tovább billentése a fennállónak.) Ennek a gazdag életműnek, melynek értelemszerűen talán Veszprémben és különböző Veszprém megyei településeken látható ma a legbelső, legszemélyesebb  rétege, a voltaképpeni nyitánya az 1961-ben felállított Korsós lány, ezt a szobrot R. Kiss Lenke még nem veszprémi művészként jegyezte.

Gyakran ismétlődő fordulatom az is,

hogy a szobor eredetileg nem itt állt, amire rendre rákényszerülök, ha figyelembe vesszük, hogy ezeknek a jellegadóan korhoz, ideológiához kötött szobroknak, a hatvanas–hetvenes évek köztéri munkáinak az elmúlt harminc évben hányszor, hányféle módon kellett a kor és az ideológiák változékonysága miatt körtáncba kezdeniük egy-egy településen.

A Korsós lány például eredetileg pár tíz méterre innen, kint, a Városháza előtti Óváros téren, másik medencében állt az épület előtt, és a kilencvenes évek első felében, a tér első nagyobb átalakításakor került az épület melletti,

a Várhegyről lefele futó kis utca elejére. (A bejegyzés írásakor úgy hittem, hogy az elmozdítást Lugossy Mária Millenniumi emlékművének elhelyezése indokolta, de Halász István, a közreműködő tervező lentebb olvasható hozzászólásából kiderül, pontosan mi történt a szoborral.) Elkerült tehát a helyéről ez a klasszikus díszítőszobor, eredetileg tágasabb, ünnepibb teréből szűkebb, korlátozottabb, intimebb térbe — de ezzel kapcsolatban a végén majd még idekívánkozik egy megjegyzésem.

A Korsós lány, főiskolai szobrász-hallgatók kötelező zsánere

R. Kiss Lenke megfogalmazásában a felállítás idején szembetűnő egyszerűségével bizonyára belül volt a témának kijelölt szobrászati konvención,

és olyan szobor lett, amit a köz, a közönség is megszeretett. Becenevet adott neki, ma már kinyomozhatatlan módon Zsuzsi-szobor lett a közkeletű megnevezése, alighanem, ahogy ez lenni szokott, valamelyik, a szoborral könnyedén azonosítható, Zsuzsa nevű környékbeli fiatal nő lett a névadója, tanácsi ügyintéző vagy fodrászlány, hírlapárus vagy pincérnő, vagy csak egyszerű kutyasétáltató, ez immár a homályba vész, de bizonyítja a szobor egykori népszerűségét,

hiszen ilyen becenevet nem kapott sem a közelben, az óváros és a modern belváros találkozásánál álló,

modernizáló Mihály Gábor-kútszobor, az 1988-ban a helyére került Fortuna-kút (ez a nő ugyanúgy önt valamit, vizet persze, de metaforikusan a gazdagságot, a jólétet, mint várbeli társa),

és nem érte ez a megtiszteltetés, a nem hivatalos becenév R. Kiss Lenke mesterének, Mikus Sándornak az egyetemi lakótelepen nagyjából az övével egy időben elhelyezett, jóval merészebb, különben igen szép korsós nő-szobrát sem.

Ám az R. Kiss Lenke-szobor felállítása óta elhussant most már majdnem hatvan év,

és éppen az idő világított rá, hogy a szobor, ha nem is nagyon radikálisan, mégiscsak túllép az egykor normának tekintett konvención — azzal a meghagyással persze, amit ilyenkor mindig hozzáteszek: ma nevetséges lenne megformálásával foglalkozni.

Lényegében minden figurális szobornál a legdöntőbb kérdés, hogy egy folyamatban lévő mozdulatsorból az adott figura melyik momentumot metszi ki, mozgásának melyik pillanatában rögzül örökre végső, ezután már moccanatlan alakjában.

Ez a kimetszés/rögzítés, a kellő pillanat megragadása a Korsós lányt illetően, mai szemmel nézve, kifejezetten remekül, mintaszerűen sikerült.

Legszembetűnőbb a szobor sima, jóformán érintésre termett textúrája. De a szoboralak újszerűségének kulcsa a testtartásból következő, az ismerősséggel, a ráismeréssel operáló, nem akrobatikus egyensúlyi helyzet,

a jobbra kiforduló felsőtest és a plasztika bármelyik nézetéből egyformán érvényesülő gúla formája,  amit a fej, a keskeny vállak, a kiszélesedő törzs és a kinyújtott bal láb szavatol,

meg az inkább légies, mint kapaszkodó lábfejek.

További kulcs a szobor összetéveszthetetlenségéhez a lány hangsúlyozott figyelme,

az összpontosító tekintet,

amivel tevékenységét,

a vízöntést

kíséri.

Mert ha nem a február közepi napsütésben, hanem nyáridőben fényképezem a szobrot,

ebből a korsóból víz csobog — nem is csobog, széles sávban zubog a bazaltkockákból csigaszerűen kiképzett medencébe.

Mindenesetre a szobor “egyetlen pillanatában” több van benne, mint egyetlen pillanat, a figura valósággal meséli saját jelenetsorát, kinetikus akcióját,

amihez hozzájárul még egy apróság. A mell feletti egyenes dekoltázsnál, a térd feletti szoknyahossznál csak egy-egy halvány akcentussal,

az egymástól elváló térdeknél szobrászatilag is erőteljesebben jelezve van, hogy a kútfigura nem aktszobor,

ugyanakkor a has a felsőtest elfordulásából következő kitüremkedése és a köldök anatómiai szabatossággal megrajzolt bemélyedése azt a benyomást kelti, mintha a szobor mégiscsak ruhátlan lenne.

De nem meztelen a szobor, ez a típusú kétértelműség a korszak sok nőszobrában benne van. És ahogy a lány bal oldala felé, az élesen sütő téli nap irányába fordulok,

hogy megmutassam eddig nem látott nézetét is,

fény derül arra is, amit 1996-os új elhelyezésének intimitásáról fentebb mondtam.

Ha ugyanis erről az oldalról nézzük a szobrot,

láthatjuk, hogy a szemben lévő fehér falon kovácsoltvas díszek vannak elhelyezve,

2007-ben ide függesztették az eredetileg 1944-ben emelt, az 1960-as években elbontott

veszprémi országzászló kerítésének néhány fennmaradt darabját. Ez a képekről is jól kivehető, a valóságban még kényszeredettebb közelség köztéri értelemben

olyan ostobán dilettáns megoldás, amivel sem az országzászló emléke, sem R. Kiss Lenke kútszobra nem járt jól. A szobor és az emléktöredék agyonnyomják egymást.

Pedig Ottlik Géza időben figyelmeztetett, csak nem könnyű érteni vagy könnyű félreérteni az Iskola a határon gyerekek szájába adott kiszólását: “Ereklye? Pif!” Úgyhogy nézzük azt, amit látni érdemes, a többit pedig fedje homály; vagy ne nézzük — amitől még ott van, csak egyszer már nem lesz majd hova nézni.

*

A szoborról a Köztérképen.