Tiszaújváros nekem az ígéret földje, nagyon úgy fest. Mióta tavaly nyáron, a Várady Sándor lányszobráról szóló bejegyzésemben megígértem további szobrokat a városból, Ungvári Lajos Napozó nője után ez a most következő Makrisz-szobor, a Fésülködő nő már a második beteljesülő tiszaújvárosi ígéretem lesz. De talán nem kötök az olvasó orrára súlyos műhelytitkot, ha bevallom, hogy ez az első látásra hagyományos, figyelmesebben nézve azonban egyre határozottabban modernizálónak tűnő figurális szobor

itt a blogon némi késedelmet szenvedett volna, ha idén tavasszal nem fényképezem le Makrisz Agamemnon egyik korai munkáját Szegeden,

az 1958-ban felállított Fonónőket, amelynek a jobb szélen látható, guggoló nőalakja

azonnal eszembe juttatta a tiszaújvárosi féltérdre ereszkedő Fésülködő nőt. Érv már volt — erre a testtartásra itt a blogban is, biztosan sokan emlékeznek a józsefvárosi díszkútra, Makrisz a pályája utolsó szakaszában felállított kompozíciójára, melynek legelső tervei az 1970-es évek közepéről valók,

ahonnan nemcsak a testtartás, hanem a hajfonat is ismerős lehet,

rögtön egyszerre három megvalósulásban is. Nem akarom a dolgokat túlbonyolítani, ráadásul a Makrisz-filológia meglehetősen bizonytalan. Legteljesebb életmű-katalógusa, a róla szóló monográfia függelékében megjelent lista, Pogány Ö. Gábor munkája az 1970-es évek közepén zárul, a könyv egyidejűleg jelent meg 1979-ben Athénben és a budapesti Corvina Kiadónál (az életmű nem zárult le, távolról sem volt “kész”, noha úgy hat, hogy a Görögországba hazatelepült szobrász pályaképe új szakasszal, új vonásokkal, addig nem ismert elképzelésekkel a későbbiekben már nem bővült, a katalógus több, idővel köztéren felállított Makrisz-művet még “a művész tulajdonában álló” darabnak tekint), közelebbi adatai közül (évszámokról, anyagokról stb.) sokról kiderült utóbb, hogy pontatlanok vagy tévesek. Másik forrásomnak a Köztérkép adatbázisát szoktam tekinteni, ez gyakran megbízhatóbb ismerettár, Makrisz esetében az 1979-es évet követő idők fejleményeit feldolgozó, kutatásait önmagába építő, helytörténeti adatokat is hasznosító gyűjtés. Mindenesetre az említett életmű-katalógus szerint 1971-ben Makrisz műtermében elkészült egy 160 cm-es Fésülködő című szobor. Aztán a Köztérkép tanúsága szerint 1972-ből Makrisznak Debrecenben is van egy hasonló beállítású, de kisebb méretű és kerekebbre modernizált fésülködő nője (csak félig-meddig köztéren), továbbá 1979-ben Marcaliból a tiszaújvárosihoz betű szerint hasonlatos, de nem rézlemezhegesztéses, hanem bronzöntéses technikával készült szobra. Mindezeket tekintetbe véve megállapíthatjuk, hogy Makrisz életművét végigkísérte ez a nem egészen páratlan, de azért világi köztéri szobrokban nem is olyan gyakran visszaköszönő testhelyzet.

És ha már itt tartunk, a féltérdre ereszkedésnek azonnal meg is mutatom a legszebb klasszikus példáját,

Horváth Géza 1928 óta a Városligetben álló, kilencven év után épp mostanság, a Liget megszüntetése miatt veszélyeztetetté váló, de a 2011-es képeken legutóbbi felújítása után látható,

az Ifjúság kútja címet viselő aktját,

de ne, ha vasat!,

[denerúzs!, olyat sem!]

— ami felszólításként viszont már annyira kifinomult és kevesek által érthető poén,

hogy kénytelen vagyok rögtön idetenni egy igazi klasszikus figurális vasszobrot is, a Vatikáni Múzeumból közismert márvány Belvederei Apolló a budapesti Múzeumkertben álló, a bejegyzés írásának pillanatában a kert felújítása miatt ugyancsak nem látható vas másolatát.

De a sokszoros zárójeleket bezárva és visszatérve az eredeti gondolatmenethez: a kérdés az, vajon mi vezette Makriszt ehhez a jellegzetes megformáláshoz oly gyakran, mi volt az oka annak, hogy a huszonöt Magyarországon töltött év után, 1975-ben a görögországi politikai helyzet változásával a repatriálás, a szülőhazájába való visszatérés esélyét megélő, és ezt a hazatérést a következő bő másfél évtizedben azután fokozatosan meg is valósító művész utolsó magyarországi köztéren felállított művében, a Kálvária téri díszkútban ugyancsak ehhez a testtartáshoz, a letérdeléshez, a leguggoláshoz nyúlt vissza?

Az 1986-ban Tiszaújvárosban elhelyezett Fésülködő nő korrekt díszítőszobor,

igen nagyvonalú,

szellős és rendhagyó elhelyezéssel,

sose feledjük a korábbi tiszaújvárosi bejegyzések fényében, még a leninvárosi lakótelep egyik szándékosan erre a célra kialakított,

klasszikus panelházak közötti, lépcsősre alakított nyílt terén,

az alak mozdulata a nekem a fényképezéskor adódó legelső nézettől fogva nyilvánvaló,

jobb térdét a földre eresztő, bal lábával guggolva egyensúlyozó,

mindkét kezével egyformán a feje mögött a hajával babráló,

legörnyedő női akt,

bármilyen szögből és irányból nézve

egyszerű, sallangmentes, anatómiailag a pontosságra törekvő, de tulajdonképpen szemérmesen zárt beállítás,

amelynek a figuralitáson belüli

különös absztrakciója

a középső szembenézetből

lépésről lépésre

hátrafelé mozdulva tárul fel,

és a hátrafelé fordulásunknak lehet ugyan célja, az absztrakció mértékének meghatározásában mégsem feltétlenül szükségszerű nézőpont ez a bizonyos szabályos hátsó nézet.

Az is jól látható,

hogy címével ellentétben a figura nem fésülködik,

kezében nincsen semmi erre alkalmas szerszám, fésű vagy hajkefe,

inkább csak a hajat igazgató mozdulat van,

ezt viszont nem csupán a tényleges gesztus, hanem az egész test beszéde meséli a nézőnek végig.

Van aztán egy külön fejezet,

a lány

hangsúlyozottan kifejezésteli tekintete,

amelynek furcsa diszharmóniája

ellentétben van

a szobor egész megformálásának

egyensúlyi rendjével, túl nagy szó itt a “harmóniájával”, de legyen ez, harmóniájával —

és van, amit a távolabbi vagy közelnézeti képekből

a blogom tüneményes olvasói az ezelőtt már kifejtettek alapján

pontosan megítélhetnek,

hogy a lemezhegesztéses eljárással készült szobor

szabályos, kitapintható varratsorai

anatómiailag is szabályosan tagolják a szobortest különféle felületeit. (“Különféle”, írom, és ez a két közelkép éppen az ölet mutatja — de vigasztaljon, hogy a többi kép tényleg a különfélét.)

A szegedi textilgyári Fonónők más tészta,

más tésztából is készült, alumíniumból,

más kor elvárásai szerint,

a munka,

a termelés

egyetlen gyári jelenetre alapozott illusztratív apoteózisaként.

A szegedi szobor legközvetlenebb rokona Makrisz pályáján

a Népstadion dromoszába az 1950-es évek közepén elkészült, ugyancsak alumínium Éneklők,

mely az itt látható másik tizenhét szoboregyüttes nagy többségéhez hasonlóan

a három szerepeltetett figura

legideálisabb tematikus 2–1 elosztásával kísérletező kompozíció (azoknál a sportszobroknál, ahol mondjuk két versenyző van és egy edző vagy egy bíró, ez azért kisebb kunszt, mint az Éneklőkhöz hasonló társalgási daraboknál),

egyetlen hangsúlyos testmozdulattal,

a hangszerébe belefújó fiatal férfi testének enyhe, de nem köznapian ismerős megdöntésével, ami viszont mégsem olyan radikális dolog, mint a szegedi fonólány guggolása,

a gondosan kidolgozott arckifejezések

aprólékos és mégis plakátszerű pszichologizmusával,

a tárgyi attribútumok,

kézbe szorított kendő,

lábfejek-lábujjak,

lábbelik,

lapokból összerakott énekfüzet elölről

és hátulról,

meg a társas együttlét

különféleképpen variált

módozatainak

részletezésével operáló

szocreál zsánerkép. Ám ha ezt a minősítést erre a Népstadion-beli és a szegedi szoborra értve is komolyan vesszük, márpedig nyugodtan vehetjük úgy,

akkor a jobb oldalon

guggoló lány testtartása

még feltűnőbb,

és ez a szépen megrajzolt,

a fonógyári munka napi mechanizmusaihoz képest eltúlzottan metaforikus mozdulat

még inkább kilóg a korszak követelte kánonból.

Még akkor is, ha az egyik attribútum, a földre esett orsó megvan még,

míg a másikat, a két fonónőt eredetileg összekötő drótot az idők során

vandálok lelopták az egyébként is pusztulásnak indult környezetben álló szoborról, bár a Fortepan jóvoltából van kép a szobor eredeti állapotáról

Hunyady József felvétele, 1964. Fortepan-azonosító: 129579

— sőt mindettől, hogy ezek oly reálisan ott vannak/nincsenek ott, még hangsúlyozottabban is kilóg.

De nem akarom tovább csűrni-csavarni,

hogy miért a térdelő-guggoló testtartás

a szegedi fonónőknél

és a tiszaújvárosi

fésülködő lánynál. A magyarázat valahonnan Makrisz nevelkedéséből és eszméléséből, régről, egy másik világból hozott kommunista meggyőződéséből meg az ehhez szorosan hozzátartozó ateizmusából és anyagelvűségéből jön, csupa olyasmiből, ami az 1989 utáni Magyarországon hamar nemkívánatossá lett. Aktív, gyakorló szobrászként számára mégiscsak ez a beállítás volt a végső pont, ameddig a transzcendentális megjelenítésében el tudott menni, ez a testtartás volt az, ahol a művészetében feltétlenül szükséges szakrálist érzékeltetni tudta anélkül, hogy ez szembetűnően a kor megkövetelte profán keretein kívülre merészkedett volna. Makrisz nagy számú térdelő, guggoló nőalakja nem külön bejáratú stílustörténeti  vagy előre megfontolt szobrászattechnológiai ismétlődés tehát, hanem ennek a személyes kísérletnek az explicit kifejezése, és ez a víziója vagy ideálja a rákövetkező húsz–negyven–hatvan év eltelte után is érvényes maradt. Nem akarom ezen a helyen eldönteni, hogy a hagyományos figurális köztéri  szobrászatban ez nagy dolog-e — ráhagyom inkább a választ az idáig eljutó olvasóra.

*

A szövegben elemzett két guggoló/térdre ereszkedő Makrisz-szoborról a Köztérképen:

Fésülködő nő (Tiszaújváros, 1986)

Fonónők (Szeged, 1958)

És a harmadikról ugyanott:

Éneklő fiatalok (Népstadion, 1953)

 

Reklámok