Minden nyárnak van egy álma

 

Kálmán C. Györgynek

 

Minden nyárnak tagadhatatlanul van egy, ennek a mostaninak is volt, még akkor is, ha történetesen még nincs is egészen vége — se a nyárnak, se az álomnak. De talán mondhatom, hogy ennek a nyárnak ez volt a szobor-álma, az ebben a bejegyzésben következő lány.

Bonyolultabb persze ez az álom-ügy annál, mint amilyennek első látásra tűnik, hiszen nem arról van szó, hogy egyetlen konkrét szobrot keresnék ilyenkor. Illetve hát ez a helyzet alapesetben viszonylag gyakran fordul velem elő — tudom a szoborról, hogy ott van, képeken sokszor láttam, mindent tudok már róla, és egyszerre csak előttem áll. Ehhez mindig nekem kell mozdulnom, a szobor sosem tud hozzám jönni, van tehát az egész dolognak egy utazás-része is. A blog történetében a magyaróvári Diszkoszvető, Laborcz Ferenc szobra volt nekem a legemlékezetesebb ezek közül, ez a nyúlánk bronzfigura hosszú éveken át csak úgy csinált, mire végre eljutottam hozzá, és hát nemhogy csalódást nem okozott, szinte ismételhetetlen öröm volt a közelében lenni, megszeretgetni. Hasonló azért sokszor történt velem, és rendben, benne vagyok, helyezzük ezeket a megtalálásokat is az “álmok” kategóriájába, bár szerintem pontosabb fogalmazás beteljesített tervnek hívni őket.

De amiről itt beszélek, amiről a cím beszél, az másfajta álom. Nem kell különösebb matematikai tehetséggel rendelkezni ahhoz, hogy belássuk, a hatvanas-hetvenes évek szocmodern szobrászatába (ennek a blognak a legfőbb témájába) véges számú alkotás tartozik, amelyek egy idő után a számok egyszerű törvénye alapján el fognak fogyni. Nem kell kiemelkedő szociológiai tudás vagy újságolvasói kedv hozzá, hogy tisztában legyünk vele, a fennálló jobboldali kurzus, lévén egy részük politikai vagy erősen ideológiai töltetű köztéri szobor, nem különösebben szereti ezeket a szobrokat, gyakran hagyja veszni vagy tünteti el tevékenyen őket (évente féltucat illan el közülük, sokszor teljesen észrevétlenül). Ahhoz pedig különösebb esztétikai képzettség nem kell, hogy megállapíthassuk, ennek a véges számú műnek a nagyobbik része azért korhoz kötött, múlandó dolog, sok közülük tucatdarab és akad köztük jócskán talmi ócskaság (ezek általában a helyükön maradnak), amit kizárólag az érdeklődő tekintet tud felruházni említésre vagy megörökítésre érdemes tulajdonságokkal (és néha még az sem). Ebben az összefüggésben helyezkedik tehát el ez a második fajta álom: találni valami váratlant, váratlanul jót, jóformán ismeretlent, ami ebbe a halmazba tartozik, és amiről első pillantásra kiderül, ahogy a szókép olyan pontosan mondja, lerí róla, hogy ez bizony ismeretlen vagy kevés figyelemre méltatott remekmű. Ebben az értelemben 2017 nyarának Várady Sándor 1962-ben készített, 1978-ban az akkori Leninvárosban felállított Tiszaszederkényi Vénusz című műve, azóta Tiszaújvárosban Könyöklő lány címen is ismert szobra a beteljesült álma számomra. A helynevek kavargásával tisztában vagyok, de hogy a készítés és a felállítás között miért telt el ennyi idő, ha egyáltalán eltelt, nem tudom.

Várady Sándorról (1920–2000), a korszak egyik mértékadó szobrászáról nem írtam eddig önállóan a blogban, pedig a Népstadion előtt álló hármasa, a sorozatnak inkább a mohoszos, mint a sportos vonulathoz tartozó 1958-as Szuronyvívókja

sok bejegyzésemnek volt a tárgya, sokszor is fényképeztem,

az 1964-ben a debreceni Nagyerdőben, az egyetemépület előtti nagy szökőkútmedencében hatodmagával állított

Vízbe nyúló fiúról (noha az ottani hatos sor

talán legbravúrosabb darabja,

és jól láthatóan a kezdetek óta sokak fantáziáját beindította már) pedig azért nem írtam, mert 2009 nyara óta szeretnék úgy visszatérni Debrecenbe, hogy további képeket készíthessek róla.

Ez nem sikerül, hol ez jön közbe, hol az, idén júliusban viszont egy földrajzi tévedésemnek köszönhetően elvetődtem a magyar Alföld egy másik településére, Tiszaújvárosba, leánykori nevén Leninvárosba, még leánykoribb nevén Tiszaszederkénybe. Tiszaújvároshoz jó tíz évvel ezelőtti nyári biciklis emlékek kötnek, akkor nem tudtam megfogalmazni, most nyáron már jobban átláttam, miért töltöttek el megnyugtató felgondolásokkal az alföldi szikes pusztaságban 1955-től mesterségesen felépített szocialista iparváros a mai napig megmaradt szellős terei; a város szobrai közül pedig jó néhány külön posztot érdemel majd,

így például Makrisz Agamemnon Fésülködő nője (1986) (noha nincs fésű a kezében) intimitás és monumentalitás ezeken az oldalakon már sokszor megénekelt, evidens foglalata;

aztán Kiss István Generációk című kompozíciója (1955-ből, a város egyik első, ma már nem eredeti helyén álló világi köztéri alkotásaként — a jelző itt nem a szakrálistól, hanem a vörös csillagos politikai-ideologikustól különít el), mely inkább előképe

Nyírő Gyula a blogon már bemutatott komlói Tornászokjának,

míg Englert Judit Táncoló kislányokja (1983) inkább utóképe

például Kovács Ferenc húsz évvel korábbi hasonló zsánerű újbudai

vagy Somogyi Árpád Miskolcon álló 1968-as, összekapaszkodó fiúkat ábrázoló szobrának.

De a város szobrokkal elsőként benépesített részén, a hőerőműnél álló Prométheusz (Segesdi Györgytől, 1962-ből)

vagy tőle kicsivel arrébb Ungvári Lajos Napozó nője (1967) is kelthet asszociációkat, ahogy idővel fog is.

Most azonban még nem tartunk itt, a gazdagnak ígérkező őszi idény bevezetésénél, az idei nyár álmánál tartunk. Első látásra szinte semmi különös,

hátsó lábfejein megtámaszkodó,

előrekönyöklő,

két tenyerével vagy inkább az ujjai hegyével a fejét támasztó életnagyságú lány,

a testtartásnak köszönhetően szép kerek formák,

villanyvilágította fák Jajcéban, ami arra vonatkozik, hogy a vakum nem bírta tovább, váratlanul elsült, de meghagytam itt a képet, amit profi sohasem tenne,

harmónia,

rend,

a testhelyzetben

és az arckifejezésben megnyilvánuló

különleges pókhálós nyugalom vagy egykedvűség, akár még unalom is. Elgondolkodó fiatal lány a késő kamaszkoromból, nálam idősebb valamivel, és persze szakállas egyetemista barátja van, a fiú zsebéből Kant lóg ki meg Hegel, és a lány neki minden poénján nevet vagy legalább elmosolyodik, lapos regény az egész, abszolút vesztett ügy,

semmi különös. Ezt a semmi különös-t azonban csak a mindentudó elbeszélő szokásos furfangjával írtam le immár másodszor, ahogy az eddigi képsor is a mindentudás vértjével lett összeválogatva. Ha ugyanis tágabbra nyitom ezt a szemből fényképezett portrét,

és megmutatom ebből a szögből az egészet,

közelítek hozzá,

és kicsit arrébb lépve

változtatok rajta,

közelebb hozom,

máris feltárul a szobor, a beállítás egyetlen nagy, mindent meghatározó trouvaille-ja.

Nemhogy semmi különös, éppenséggel egészen rendkívüli:

a lány felsőteste nem térdeplő combjain pihen,

hanem derekánál nagyjából 45 fokkal elfordítva,

összezárt combjaitól távolabb, jobbra fordul, és így támasztja le a könyökét.

Ez a megoldás azután,

hátrafelé kerülve a szoboralakot,

gyönyörűségesnél

gyönyörűségesebb

nézeteket produkál,

a figurális formát

jóformán az absztrakció felé tolva el.

De hát ugyan mi értelme okoskodni figuralitásról és absztrakcióról,

amikor az idea teljesen azonos

saját magával

és saját valóságával,

a mű pedig egyszerre

számolja fel önmaga anyagszerűségét,

miközben minden egyes apró mozzanatában

folyamatosan utal

éppígylétére? Az égvilágon semmi.

Így lesz a Tiszaszederkényi Vénusz

lényegében az eltelt időt kiiktatva egyetlen pillanat alatt

Könyöklő lány —

és viszont. És persze a vége felé újra komolyra fordítva a szót, a különleges lányakt hatásához feltétlenül hozzátartozik, hogy szemmagasság fölött,

egy majdnem két méter magas, neki kifaragott mészkő posztamensen áll. A földön, térdmagasságban, ha lefele kéne néznünk rá, ugyanez a szobor közönségesen hatna; így viszont a lehető legfenségesebb, legarányosabb, korát tökéletesen tükröző és szerethető, mi több, imádható műalkotás.

*

A szobor a Köztérképen.

*

A szövegben képpel említett többi szobor ugyanott:

• Várady Sándor: Szuronyvívók (Népstadion, 1958)
• Várady Sándor: Vízbe nyúló fiú (Debrecen, Nagyerdő, 1964)
• Makrisz Agamemnon: Fésülködő nő (Tiszaújváros, 1986)
• Kiss István: Generációk (Tiszaújváros, 1955/1968)
• Nyírő Gyula: Tornászok (Komló, 1966)
• Englert Judit: Táncoló kislányok (Tiszaújváros, 1983)
• Kovács Ferenc: Táncoló kislányok (Budapest, 1963)
• Somogyi Árpád: Két fiú (Miskolc, 1968)
• Segesdi György: Prométheusz (1962)
• Ungvári Lajos: Napozó nő (1967)

 

*

Néhány hónappal a poszt közreadása után, véletlenül bukkantam rá a kísérőszöveg egyik poénjának az eredetére. Annak a résznek a Paul Auster Hand to Mouth című, 1996-ban megjelent, fiatalkori írói hányattatásaival számot vető önéletrajzából származó passzus az ősképe, és mivel sohasem rejtettem véka alá, hogy legjelentősebb gondolataim általában más könyvekből származtak, ezen a helyen idézem a londoni évem alatt angolul olvasott jelenetet:

Once or twice, I was accompanied on my rambles by a twenty-six-year-old nurse from Toronto. Her name was Pat Gray, and she had checked into the bed-and-breakfast the same evening I had. I fell desperately in love with her, but it was a hopeless infatuation, a lost cause from the start. Not only was I too young for her, and not only was I too shy to declare my feelings, but she was in love with someone else — an Irishman, of course, which explained why she’d come to Dublin in the first place. One night, I recall, she came home from a date with her beloved at around hal-past twelve. I was still up at that hour, scribbling away at my novel, and when she saw light coming through the crack under my door, she knocked and asked to come in. I was already in bed, working with a notebook propped against my knees, and she burst in laughing, her cheeks flushed with drink, bubbling over with excitement. Before I could say anything, she threw her arms around my neck and kissed me, and I thought: Miracle of miracles, my dream has come true. But alas, it was only a false alarm. I didn’t even have a chance to kiss her back before she was drawing away from me and explaining that her Irishman had proposed to her that night and that she was the happiest girl in the world. It was impossible not to feel glad for her. This straightforward, pretty young woman, with her short hair and innocent eyes and earnest Canadian voice, had chosen me as the person to share the news with. I did my best to congratulate her, to hide my disappointment after that brief, wholly implausible rush of expectation, but the kiss had undone me, had absolutely melted my bones, and it was all I could do not to commit a serious blunder. If I managed to control myself, it was only by turning myself into a block of wood. No doubt a block of wood has good manners, but it’s hardly a fitting companion for a celebration.

(Paul Auster, Hand to Mouth. The Chronicle of Early Failures. Faber & Faber, 1997. pp. 21–2)

Ugyanez Pék Zoltán fordításában:

Egyszer-kétszer egy huszonhat éves torontói ápolónő is elkísért a kóborlásaimra. Pat Graynek hívták, ugyanazon az estén jelentkezett be a szállodába, mint én. Őrülten beleszerettem, de reménytelen helyzet volt, kezdettől veszett ügy. Nemcsak hogy túl fiatal voltam hozzá, nemcsak hogy túl félénk voltam bevallani az érzéseimet, de ráadásul ő már másba volt szerelmes — persze egy írbe, ezért is jött Dublinba. Emlékszem, egyik éjjel fél egy körül jött meg a randevúról a kedvesével. Még fent voltam, a regényemet írtam, ő pedig látta az ajtóm alatt kiszűrődő fényt, és bekopogott. Már ágyban voltam, a térdemen notesz, ő meg elnevette magát, az arca kipirosodott az italtól, szinte kicsordult belőle az izgatottság. Mielőtt egy szót szólhattam volna, átkarolta a nyakamat, és megcsókolt, a fejemen meg átfutott: Csodák csodája, valóra válnak az álmaim. Sajnos hamis riasztás volt. Még vissza se tudtam csókolni, már elhúzódott és elárulta, hogy az ír barátja megkérte a kezét, és ő a legboldogabb nő a világon. Nem tudtam nem vele örülni. Ez az őszinte, csinos fiatal nő, a rövid hajával, ártatlan szemével és buzgó kanadai hangjával éppen velem osztotta meg a nagy hírt. Igyekeztem gratulálni neki, elrejteni a csalódottságomat a kurta, teljességgel valószínűtlen reményroham után, de a csóktól szétestem, megolvadtak a csontjaim, épp hogy sikerült nem elkövetnem egy komoly hibát. Csak úgy tudtam megőrizni az önuralmamat, hogy fadarabbá váltam. Egy fadarabnak kifogástalan ugyan a modora, de aligha megfelelő partner az ünnepléshez.

(Máról holnapra. A korai kudarcok krónikája. Európa, 2009. 24–25. o. Pék Zoltán fordítása)