Kálmán C. Györgynek

 

Minden nyárnak tagadhatatlanul van egy, ennek a mostaninak is volt, még akkor is, ha történetesen még nincs is egészen vége — se a nyárnak, se az álomnak. De talán mondhatom, hogy ennek a nyárnak ez volt a szobor-álma, az ebben a bejegyzésben következő lány.

Bonyolultabb persze ez az álom-ügy annál, mint amilyennek első látásra tűnik, hiszen nem arról van szó, hogy egyetlen konkrét szobrot keresnék ilyenkor. Illetve hát ez a helyzet alapesetben viszonylag gyakran fordul velem elő — tudom a szoborról, hogy ott van, képeken sokszor láttam, mindent tudok már róla, és egyszerre csak előttem áll. Ehhez mindig nekem kell mozdulnom, a szobor sosem tud hozzám jönni, van tehát az egész dolognak egy utazás-része is. A blog történetében a magyaróvári Diszkoszvető, Laborcz Ferenc szobra volt nekem a legemlékezetesebb ezek közül, ez a nyúlánk bronzfigura hosszú éveken át csak úgy csinált, mire végre eljutottam hozzá, és hát nemhogy csalódást nem okozott, szinte ismételhetetlen öröm volt a közelében lenni, megszeretgetni. Hasonló azért sokszor történt velem, és rendben, benne vagyok, helyezzük ezeket a megtalálásokat is az “álmok” kategóriájába, bár szerintem pontosabb fogalmazás beteljesített tervnek hívni őket.

De amiről itt beszélek, amiről a cím beszél, az másfajta álom. Nem kell különösebb matematikai tehetséggel rendelkezni ahhoz, hogy belássuk, a hatvanas-hetvenes évek szocmodern szobrászatába (ennek a blognak a legfőbb témájába) véges számú alkotás tartozik, amelyek egy idő után a számok egyszerű törvénye alapján el fognak fogyni. Nem kell kiemelkedő szociológiai tudás vagy újságolvasói kedv hozzá, hogy tisztában legyünk vele, a fennálló jobboldali kurzus, lévén egy részük politikai vagy erősen ideológiai töltetű köztéri szobor, nem különösebben szereti ezeket a szobrokat, gyakran hagyja veszni vagy tünteti el tevékenyen őket (évente féltucat illan el közülük, sokszor teljesen észrevétlenül). Ahhoz pedig különösebb esztétikai képzettség nem kell, hogy megállapíthassuk, ennek a véges számú műnek a nagyobbik része azért korhoz kötött, múlandó dolog, sok közülük tucatdarab és akad köztük jócskán talmi ócskaság (ezek általában a helyükön maradnak), amit kizárólag az érdeklődő tekintet tud felruházni említésre vagy megörökítésre érdemes tulajdonságokkal (és néha még az sem). Ebben az összefüggésben helyezkedik tehát el ez a második fajta álom: találni valami váratlant, váratlanul jót, jóformán ismeretlent, ami ebbe a halmazba tartozik, és amiről első pillantásra kiderül, ahogy a szókép olyan pontosan mondja, lerí róla, hogy ez bizony ismeretlen vagy kevés figyelemre méltatott remekmű. Ebben az értelemben 2017 nyarának Várady Sándor 1962-ben készített, 1978-ban az akkori Leninvárosban felállított Tiszaszederkényi Vénusz című műve, azóta Tiszaújvárosban Könyöklő lány címen is ismert szobra a beteljesült álma számomra. A helynevek kavargásával tisztában vagyok, de hogy a készítés és a felállítás között miért telt el ennyi idő, ha egyáltalán eltelt, nem tudom.

Várady Sándorról (1920–2000), a korszak egyik mértékadó szobrászáról nem írtam eddig önállóan a blogban, pedig a Népstadion előtt álló hármasa, a sorozatnak inkább a mohoszos, mint a sportos vonulathoz tartozó 1958-as Szuronyvívókja

01/16sok bejegyzésemnek volt a tárgya, sokszor is fényképeztem,

Boy Stretching Out to Reach the Wateraz 1964-ben a debreceni Nagyerdőben, az egyetemépület előtti nagy szökőkútmedencében hatodmagával állított

Boy Stretching Out to Reach the Water, 2nd TryVízbe nyúló fiúról (noha az ottani hatos sor

talán legbravúrosabb darabja,

Fortepan-azonosító: 24005. Urbán Tamás felvétele, 1964

és jól láthatóan a kezdetek óta sokak fantáziáját beindította már) pedig azért nem írtam, mert 2009 nyara óta szeretnék úgy visszatérni Debrecenbe, hogy további képeket készíthessek róla.

Ez nem sikerül, hol ez jön közbe, hol az, idén júliusban viszont egy földrajzi tévedésemnek köszönhetően elvetődtem a magyar Alföld egy másik településére, Tiszaújvárosba, leánykori nevén Leninvárosba, még leánykoribb nevén Tiszaszederkénybe. Tiszaújvároshoz jó tíz évvel ezelőtti nyári biciklis emlékek kötnek, akkor nem tudtam megfogalmazni, most nyáron már jobban átláttam, miért töltöttek el megnyugtató felgondolásokkal az alföldi szikes pusztaságban 1955-től mesterségesen felépített szocialista iparváros a mai napig megmaradt szellős terei; a város szobrai közül pedig jó néhány külön posztot érdemel majd,

így például Makrisz Agamemnon Fésülködő nője (1986) (noha nincs fésű a kezében) intimitás és monumentalitás ezeken az oldalakon már sokszor megénekelt, evidens foglalata;

aztán Kiss István Generációk című kompozíciója (1955-ből, a város egyik első, ma már nem eredeti helyén álló világi köztéri alkotásaként — a jelző itt nem a szakrálistól, hanem a vörös csillagos politikai-ideologikustól különít el), mely inkább előképe

Nyírő Gyula a blogon már bemutatott komlói Tornászokjának,

míg Englert Judit Táncoló kislányokja (1983) inkább utóképe

például Kovács Ferenc húsz évvel korábbi hasonló zsánerű újbudai

vagy Somogyi Árpád Miskolcon álló 1968-as, összekapaszkodó fiúkat ábrázoló szobrának.

De a város szobrokkal elsőként benépesített részén, a hőerőműnél álló Prométheusz (Segesdi Györgytől, 1962-ből)

vagy tőle kicsivel arrébb Ungvári Lajos Napozó nője (1967) is kelthet asszociációkat, ahogy idővel fog is.

Most azonban még nem tartunk itt, a gazdagnak ígérkező őszi idény bevezetésénél, az idei nyár álmánál tartunk. Első látásra szinte semmi különös,

hátsó lábfejein megtámaszkodó,

előrekönyöklő,

két tenyerével vagy inkább az ujjai hegyével a fejét támasztó életnagyságú lány,

a testtartásnak köszönhetően szép kerek formák,

villanyvilágította fák Jajcéban, ami arra vonatkozik, hogy a vakum nem bírta tovább, váratlanul elsült, de meghagytam itt a képet, amit profi sohasem tenne,

harmónia,

rend,

a testhelyzetben

és az arckifejezésben megnyilvánuló

különleges pókhálós nyugalom vagy egykedvűség, akár még unalom is. Elgondolkodó fiatal lány a késő kamaszkoromból, nálam idősebb valamivel, és persze szakállas egyetemista barátja van, a fiú zsebéből Kant lóg ki meg Hegel, és a lány neki minden poénján nevet vagy legalább elmosolyodik, lapos regény az egész, abszolút vesztett ügy,

semmi különös. Ezt a semmi különös-t azonban csak a mindentudó elbeszélő szokásos furfangjával írtam le immár másodszor, ahogy az eddigi képsor is a mindentudás vértjével lett összeválogatva. Ha ugyanis tágabbra nyitom ezt a szemből fényképezett portrét,

és megmutatom ebből a szögből az egészet,

közelítek hozzá,

és kicsit arrébb lépve

változtatok rajta,

közelebb hozom,

máris feltárul a szobor, a beállítás egyetlen nagy, mindent meghatározó trouvaille-ja.

Nemhogy semmi különös, éppenséggel egészen rendkívüli:

a lány felsőteste nem térdeplő combjain pihen,

hanem derekánál nagyjából 45 fokkal elfordítva,

összezárt combjaitól távolabb, jobbra fordul, és így támasztja le a könyökét.

Ez a megoldás azután,

hátrafelé kerülve a szoboralakot,

gyönyörűségesnél

gyönyörűségesebb

nézeteket produkál,

a figurális formát

jóformán az absztrakció felé tolva el.

De hát ugyan mi értelme okoskodni figuralitásról és absztrakcióról,

amikor az idea teljesen azonos

saját magával

és saját valóságával,

a mű pedig egyszerre

számolja fel önmaga anyagszerűségét,

miközben minden egyes apró mozzanatában

folyamatosan utal

éppígylétére? Az égvilágon semmi.

Így lesz a Tiszaszederkényi Vénusz

lényegében az eltelt időt kiiktatva egyetlen pillanat alatt

Könyöklő lány

és viszont. És persze a vége felé újra komolyra fordítva a szót, a különleges lányakt hatásához feltétlenül hozzátartozik, hogy szemmagasság fölött,

egy majdnem két méter magas, neki kifaragott mészkő posztamensen áll. A földön, térdmagasságban, ha lefele kéne néznünk rá, ugyanez a szobor közönségesen hatna; így viszont a lehető legfenségesebb, legarányosabb, korát tökéletesen tükröző és szerethető, mi több, imádható műalkotás.

*

A szobor a Köztérképen.

*

A szövegben képpel említett többi szobor ugyanott:

 

 

Reklámok

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s