Ebben az évben háromszor jártam Erdélyben. A purista Erdély-fanatikusok azonnal rám fognak ripakodni, hogy Nagyvárad nem Erdély, hanem a Partium. Rendben, megadom magam, akkor Nagyvárad majd külön bejegyzésben jön. Így tehát kétszer jártam 2017-ben Erdélyben. Ez a két út messze alatta marad a kilencvenes évek első felében teljesített éves átlagomnak, eggyel kevesebb viszont, mint az utána következő két évtizedre eső erdélyi utaim száma. A számokba azonban mégsincs különösebb jelentősége belebonyolódni, ez a bejegyzés végül mégsem az utazásokról fog szólni, ahogy a címadáskor még terveztem, hanem szobrokról, és messze nem az összes szemem elé kerülő szoborról, hanem csak azokról, amelyek valamilyen módon beleesnek a blog fősodrába. De messzemenő következtetéseket nem érdemes levonni a tanulságokból: egy másik ország, egy másik sztálinizmus és másik “létező szocialista” kultúrpolitika cenzurális viszonyairól van szó, amit külön nehezít, hogy az erdélyi városok többségében magyar szobrászként köztéri megbízáshoz jutni külön kihívás. A Hargita két nagyobb városa, Csíkszereda és Székelyudvarhely e szabály alól persze némiképp kivétel, de a szabályt erősítő kivételekről már mindent tudunk, nem nagyon érdemes ezt tovább ragozni.
Amikor tavasz végén értesültem a székelyföldi út lehetőségéről, azonnal Tőrös Gábor Csíkszeredában álló nevezetes krómacél-hegesztéses szobra,
a kétalakos Jégkorongozók jutott eszembe,
hogy akkor végre élőben is láthatom ezt a képeken már oly sokszor megcsodált szobrot. Tőrös Gábor 1934-ben született Tordán, 45 éves volt, mikor a szobrot, Európa talán legelső jégkorongos szobrát felállították; utóbb nem került ki a keze alól ilyen volumenű köztéri mű.
Nem okozott csalódást a két csíkszeredai jégkorongozó, sőt.
Egyes feltételezések szerint a dinamikus jelenet, a két összecsapó játékos figurája Vákár Lajost és Czáka Istvánt ábrázolja, akik fiatal emberekként 1929 elején többedmagukkal nemcsak kezdeményezői voltak a csíkszeredai jégkorongozásnak és megalapítói a helyi klubnak, hanem hosszú éveken át, egészen az ötvenes évek második feléig játékosai is a csíkszeredai egyesületnek, illetve a román jégkorong-válogatottnak. (Vákár Lajosnak, aki visszavonulása után részt vett az igen sikeres sportklub vezetésében, a szobor mögött álló, róla elnevezett Jégpalota előterében külön domborműves emléktáblája is van.)
Ennek a fajta referencialitásnak nyilván megvolt még a jelentősége 1979-ben, amikor a szobrot a klubalapítás 50. kerek évfordulóján felavatták,
de be kell vallanom, hogy az egyénítettséget, az ábrázoltakra jellemző vonásokat én már nem nagyon látom a két arc megformálásában,
ráadásul ez olyasmi, amit a múló idő egyre haloványabb körvonalakkal fog meghagyni.
De a láthatatlan korong után
a jobb korcsolyájuk vékony élén suhanó
(az egy-egy korcsolyaél ebben a speciális esetben egyben a szobor megállását biztosító szobortalpat,
a néhány négyzetcentiméternyi támaszkodó felületet is jelenti), tehát ezen a kis felületen tovasikló,
másik lábfejüket
jellegzetesen hátralendítő
monumentális fémfigurák
abban a tekintetben viszont örökre referenciálisak fognak maradni, hogy mindig is emlékeztetnek majd magára a jégkorongozásra.
E képek nézőjének és a blog rendszeres olvasóinak valószínűleg nem kell elmagyaráznom,
hogy a fémhegesztéses technika következtében
létrejövő nagy,
és a varratoknak köszönhetően hangsúlyosan jelzett felületek következtében
az egész kompozíciónak,
minden sportszoborsága és kézenfekvő figuralitása ellenére,
van egyfajta határozott, modernista beütése, ami épített környezetével és önnön anyagával-színével is összhangban áll, sőt ez utóbbiakból következik is. Ráadásul ezek a felületek lazán követik a mindig is irigyelt, deltás jégkorongöltözetet, ami újabb kapocs a valóságossághoz. Mondom, nem okozott csalódást,
és még külön is hálás vagyok neki, mert biológiai szükségleteimet egy idő után játékba hozva beterelt a Vákár Lajos Műjégcsarnok vagy Jégpalota előterébe,
ahol különféle tárlókba állított klubrelikviák és a fentebb már emlegetett Vákár-féle domborműves emléktábla mellett megpillantottam az itt látható csodálatos dolgot.
Őszinte sajnálatomra ez a nagyjából ötven centis műkorcsolyázó nő azóta is azonosítatlan,
talapzata hátulján mintha a CK97 mesterjegyet olvasnám ki,
de ezzel nem jutottam messzire, mert magam sem hittem benne —
a nő hajpántja, mosolygó arckifejezése, ruhaviselete, a fűzős korcsolyacipő, a vastag kétujjas kesztyű
mind-mind nagyon valószínűtlenné teszik a 97-es évszámot, és más lenne a helyzet, ha az a 97 57 vagy 67 lenne — úgyhogy maradjunk abban, hogy a mozdulat csodaszép,
magához a kis szoborhoz hasonlóan, bár ember legyen a korcsolyatalpán, aki e kettőt, mozdulatot és szobrot ebben a speciális esetben külön tudja választani. A legnagyobb, legváratlanabb csíkszeredai szobormeglepetést mégsem ez az ismeretlen műkorcsolyázónő okozta nekem,
hanem ez a város központjában, a sétálórészen felállított szobor,
amelyre, ellentétben a Jégkorongozókkal, egyáltalán nem készültem,
és amelyről a telefonom szorgos nyomogatása után derült ki (hála neked, Köztérkép-applikáció), hogy legnagyobb meglepetésemre Millenniumi emlékmű, még 2001-ből,
egyúttal Szent István-lovasszobor is. Amúgy pedig a csíkszeredai származású, Nagyváradon élő Kövér Oszkár munkája,
aki a szoborra vonatkozó nyilatkozataiban gyakran elmondta, hogy a rövid élére állított lapos kőtömbön átfurakodó lovas figura az ezredváltás, a két idősíkon áttörés, az onnan ide átlépés szobrászati metaforája kíván lenni, azé az aktusé, amit uralkodásával, a magyar állam alapításával ezer évvel korábban István király is végbevitt.
Ennél a szobornál, huszonvalahány évvel későbbi változatban, hagyomány és újítás ugyanolyan együttese munkálkodik, mint a Jégkorongozóknál.
Figuralitásában felismerhető a belefoglalt történet, a lovon száguldó, hátralendülő király koronája, még a történelmietlenül, de ikonográfiailag indokolt módon dőlő kereszt is,
az előrehasító lófej, ironikus gyönyörűségként a király már átlógó két lábfeje is az innenső oldalon,
mindez azonban a legmodernistább felfogásban tálalva.
A csíkszeredai szobor egyúttal erőteljes emlékeztető a magyar köztéri szobrászat legszomorúbb, leggyászosabb korszakára, a 2000-2001-ben az egész Kárpát-medencét elöntő Szent István-szobordömpingre (ezt pár évvel később, akkor még nem sejtettük, Magyarország nagy emberének kedvenc írója, Wass Albert követte), de
akkor Török Richárd pannonhalmi
és Fischer György zalaegerszegi Szent István-szobra után végre legalább van egy harmadik, a XXI. századhoz húzó magyar Szent István-ábrázolás is (Wass azóta sincs, és azt gondolom, per definitionem nem is lehet; ha valaki ironikusan próbálna hozzányúlni, az egész rettenetes és nevetséges kultuszt, végső soron e kultusz eredőjét kérdőjelezné meg, a magyar köztéri szobrászat pucájában, azokéban, akik megbízásokhoz jutnak, pedig nincs ennyi vér),
Kövér Oszkáré, Csíkszeredában. (Csak zárójelben mondom itt el, hogy nekem, aki az elmúlt években oly sok postaládát, fatörzset vagy egy helyben álló embert véltem már eddig felfedezetlen szobornak, többdimenziós műalkotásnak, e szobor fényképezése közben határozott meggyőződésem volt, a tőle balra álló vöröses modern épület tűzfalán
virtigli konstruktivista fali ornamentikát látok — de ezt a feltételezésemet nem igazolta utóbb semmi; alighanem már nem használt reklámtartó vastraverzek nyomán készültem újraírni a köztéri erdélyi képzőművészet történetét.)
És hát valóban a képzőművészeti idő a kulcsa ennek a beszámolónak, mert a következő városban, ahol megfordultam, Székelyudvarhelyen nem a modernizmus, hanem az ötvenes évek szocreálja volt az, ami először felkeltette és aztán végig élénken is tartotta az érdeklődésemet.
A református templom melletti Szabadság téren, Orbán Balázs szobra előtt
1957 óta ott áll ez a négyalakos szökőkút, 2012-ben gondosan fel is újították, a négy szobor négy különböző szobrász munkája.
A Vasöntő/Kohász
Verestóy Árpád munkája,
kanala tele a folyékony anyaggal,
és soha, még csak véletlenül sem fogja a lábára loccsantani, hiszen az a végzete lenne;
aztán a Favágó,
az elmaradhatatlan turullal és légvezetékkel,
ugyancsak a református templom felé eső oldalon,
Orbán Áron szobráról
sikerült a legtöbb képet készítenem,
pedig a kút egyik legnagyobb érdeme,
hogy négy különböző szobrász keze alól kikerülő figurája abszolút kiegyenlített.
A kút túlsó felén kapott helyet a két nőalak,
Nagy György Búzakévét tartó nője
(a templom oldalhomlokzata előtt álló Orbán Balázs-szobor már a kilencvenes évek közepének fejleménye),
valamint Székely József Jenő
Bokályfestőnője,
a korondi fazekasmesterségre
emlékeztető nőalak. Látható, hogy mindegyikük olyan munkás, kétkezi tevékenységben van elmerülve, amely valamelyik településén különösen vagy általában jellemző volt a múlt század közepi Székelyföldre.
A négy szobrász közül a legtermékenyebbik, Székely József Jenő (1929–2006) visz aztán tovább minket a városban, egészen az ötvenes években felhúzott Közművelődési Palotáig, ahol a színházterem előtti foyer-ban több szobor is látható tőle.
De engem nem a három Éneklő lány nyűgözött le,
nem is a valósággal transzilván jegyben fogant
mészkő leányfej,
ez az idősebbik Szervátiusz fejszobraira olyannyira hasonlító keleties nőarc,
még csak nem is a kétezres évekig, nyolcvan éves koráig
aktív Székely
szépséges fa női torzója,
hanem nyilvánvalóan az ettől egy ajtóval balra álló egész alakos szobor.
Ez a lágy mosolyú,
tulipánt a kebléhez szorító nő
(amúgy egy 1957-es szignálású, életnagyságú patinázott gipszszobor)
legközelebbi rokona, unokatestvére vagy húga, sőt akár ikertestvére
Kiss Kovács Gyula a blogon már bemutatott 1955-ös, ma a Stefánia Palota kerti medencéjében látható Álló lányalak című szobrának,
és legközvetlenebb rokonságukért ez a közös részlet,
az abban a bejegyzésben is oly nagyon dicsért, természetesen fellibbenő szoknya szavatol.
De ez a filigrán, hétköznapi zsáner,
a részleteiben és egészében ott lévő hétköznapisága, ismerőssége miatt úgy tökéletes, ahogyan van. És ilyenkor mindig hozzá kell tennem: ma már úgy megcsinálhatatlan, ahogy 1957-ben ez még lehetséges volt. Mielőtt kilépnénk a kertbe, hogy szemügyre vegyük Székely József másik, könnyen felismerhető és rokonítható zsánerét, egy pillantást még muszáj vetnünk (nem zárójelben) egy unikális műre is,
mert ilyen viszont biztosan nem fog velünk lépten-nyomon szembejönni: Szervátiusz Jenő (1903–1983) Ballada című, 1969-ben készült, a Székely Dalegylet száz évét (1868-1968) megünneplő színezett fa domborművéről van szó,
amelynek zsúfolt ikonográfiájában
minden, a műről elsorolt adat és a székely népélet és a leginkább Benedek Elek meséiből ismerős székely mondavilág megannyi eleme benne van,
a kép bal alsó szélén
még maga Kodály Zoltán is, a magyar folklór a készítés idején épp eltávozott gigásza.
Egy gyors pillantás még a Balladára,
hogy aztán a Közművelődési Palota mögötti parkban ott lévő
Napozó nő felé iramodhassunk,
erre a sajnos múlékony anyagból, műkőből kiöntött,
1969-ben felállított szoborra.
Ráfordulni a nőre, igen,
ez a helyes idióma, és nem csoda, ha ismerős a blog olvasói számára,
ezzel a címmel írtam a kitűnő kisplasztikus, Záhorzik Nándor 1965-ös egri Napozó nőjéről,
de ha térdét felhúzó, átkulcsoló napozó kell, például mondhatom Tar Istvánt is, Keszthelyről, 1967-ből.
Látható, hogy Székely József ugyanazt a konvenciót valósítja meg, amit Magyarországon tevékenykedő szerencsésebb kortársai,
némileg hagyományosabb módon, kevesebb újító ambícióval, még főhősének akt-mivoltát is inkább rejtegetve; mindenesetre egy szép kompozícióban.
Fúrja a szobor oldalát,
ha nem is a kíváncsiság, de a múló idő — és ezt a rést addig lenne jó betapasztani, míg a kielégíthetetlen fekete lyuk visszavonhatatlanul be nem nyeli
ezt a saját helyén hasonlíthatatlan köztéri relikviát.
Egy hónappal később, Marosvásárhelyen modernista lettem mindenestül, ami persze csak most a blogból látszik így, mert azért épp eleget foglalkoztam régebbi Köztérképes vásárhelyi lapjaim (a most már a város újkeletű ikonjának számító, a Teleki Téka előtt sréen álló Pszeudoszféra című Bolyai-emlék, a Petőfi-szobor, a Holokauszt emlékmű, a Rákóczi-mellszobor, a Szentgyörgyi István-büszt és a Borsos Tamás-installáció) csinosítgatásával. Ezek azonban mind 1990 után, sőt inkább a 2000-es években állított szobrok, akiket közelebbről érdekelnek, a fenti hivatkozásokon elolvashatják, mit írtam róluk feltöltésükkor, még 2010-ben. Most nyáron a hatvanas évek ottani magyar absztrakt szobrászata érdekelt, és a vásárhelyi színház előtti téren két jelentős darab is ott áll ebből a korszakból, ebből a stílből. Közel laktam hozzájuk, a nap minden szakában tudtam fényképezni őket (itt teszem hozzá, akit az időjárás bonyodalmai érdekelnek, tizenegy idei erdélyi napom alatt, se június végén, se július végén nem láttam egyetlen csepp esőt sem, noha felhőt rengeteget). Mind a két szoborcsoport egy 1963-ban kiírt pályázaton legalizálta önmaga köztéri létét, mind a kettőt időben közel egymáshoz, 1963 végén, 1964-ben, az új városi tér kialakításakor állították, mind a kettőt 2010-12 során, a tér legutóbbi felújításakor restaurálták és állították újra.
Ebből a buliból tulajdonképpen Kulcsár Béla Térkompozíció című alkotása került ki rosszabbul. A térfelújítás miatt szétszerelt, őrizetlenül heverő szobor egyik elemét (jobbról a harmadikat) ellopták, és mivel Kulcsár Béla fiatalon, negyvenhét évesen meghalt 1976-ban, ezt Sánta Csaba szobrász mintázta újra, a hiányzó minták miatt fényképfelvételek alapján (jól látható, hogy a kérdéses figura patinája elüt a többiétől).
De ennél szerencsétlenebb dolog, hogy a tíz alak közül négy (balról az első három és az a bizonyos ellopott szobor) az újraállításkor 180 fokot fordult eredeti állásához képest. A Fortepanon látható archív képpel összehasonlítva
ez jól látható,
a három másodperccel későbbi, felhőárnyékolta képen is.
Van a szoborról még egy archív kép a Fortepanon,
ebből az lesz világos, hogy a kompozíció a tér középvonalához valamivel közelebb került,
és tényleg kár az elfordulásért,
mert az egész csoport ezzel veszített
a figurák között a különféle felosztások (kettesek, négyesek, egyedül maradók) révén folyó kommunikációból.
De rendben van az egész, mert amellett, hogy kisrészt őrzi figuralitását, felismerhetőségét, nagyrészt modern, absztrakt szobor, továbbá funkcionálisan, tematikailag
tökéletesen kiszolgálja azokat az igényeket, amiket ez a speciális köztér, a színház előtt kiképzett agóra vagy piazza támaszt. Jobban, mintha itt egy színészszobor vagy egy író figurális ábrázolása állna.
Ugyanez elmondható a tér másik felén álló csoportról is,
amely valójában négy,
egymással összetartozó,
de egymástól valamennyire elkülönülő szobor is, Zagyva László Zene, Tánc, Költészet, Ünnep címet viselő sorozata. Az 1945-ben született Zagyva nem volt még harminc éves, mikor a pályázatot elnyerte, a nyolcvanas években aztán Nyíregyházára települt, és boldogult valamelyest, a városban (és 1990 után Erdélyben is) áll néhány szép köztéri munkája.
Az egyes darabok önmagukért beszélnek,
de a Fortepan gyűjteményében hozzájuk is van egy közös kép, és az egykori ferences templom magányosan maradt tornyából nagyjából kikövetkeztethető, hogy minek kellett eltűnnie a mai szemmel nézve különben áramvonalas Színház tér kialakításához. De az emelkedőre (vagy ereszkedőre) telepített sorozatnak ehhez nincsen köze,
négy darabja harsogó modernségével, vaskos Henry Moore-szerű torzó-mivoltával büszkén hirdeti önmaga 1970-es évekbeli megszületésének jogosultságát. Össze is tartoznak,
más nézetekből kellőképpen külön is válnak. De elfogytak a szavaim, lám, már ismétlem magam, jöjjenek tehát egyenként, alulról nekiindulva maguk a szobrok.
A Zene,
a Tánc,
a Költészet,
az Ünnep,
aki utólag a közönségtől még arcot is kapott —
és nem tudom, említettem-e már, hogy irdatlanul megnyugtató dolog nálunk hatalmasabb szobrok közelében álldogálni, nézni őket addig, amíg el nem unják? Ha nem mondtam még, akkor most mondom.
*
A szobrok a Köztérképen:
- Tőrös Gábor: Jégkorongozók (Csíkszereda, 1979)
- Kövér Oszkár: Millenniumi emlékmű (Csíkszereda, 2001)
- Központi szökőkút (Székelyudvarhely, 1957; Verestóy Árpád: Kohász — Orbán Áron: Favágó — Nagy György: Búzakévét tartó nő — Székely József: Bokályfestőnő)
- Székely József: Napozó nő (Székelyudvarhely, 1969)
- Kulcsár Béla: Térkompozíció (Marosvásárhely, 1974)
- Zagyva László: Zene, Tánc, Költészet, Ünnep (Marosvásárhely, 1973)
A műlapok kísérőszövegén és hivatkozásain túl haszonnal nézegettem ezt a két linket:
- Néhány csíkszeredai szobor 360 fokos panorámaképes bejárása.
- A Kulcsár Béla-féle Térkompozíció fordulatairól.
Csak a képre emlékezem 