Napba nézve

Ígértem korábban, hogy Tar Istvánra még visszatérek. Nem erre a szoborra gondoltam, ami itt következik, de a nyár forgandó szerencséje ezt sodorta elém, hivatalos címe szerint Éneklők, 1967-ben készült, és ma Keszthelyen, a Pannon Egyetem Georgikon Karának egyik kollégiumi épülete előtt áll. Aki látta már a címlapképet, és emlékszik énektanára intésére, esetleg maga is énektanár, jól tudja persze, hogy ülve nem lehet énekelni. Száz méterre a Balaton partjától eszünkbe juthat még a Napozók címváltozat, de ahhoz még énektanárra sincs szükségünk, hogy tudjuk: felöltözve nem lehet napozni. Úgyhogy kezdjük ezúttal fordítva, a részletekkel, hogy a jól ismert viccet átköltve, ne kelljen befejezni ordítva.

Két fiatal nő, egyikük hátratámaszkodva,

másikuk maga alá húzott lábbal,

átkulcsolt térddel,

a kezek, a lábak a szokásos,

a korra jellemző, a részletezést mellőző lekerekítéssel, elnagyoltsággal.

Ugyanakkor a megformálásban mégis marad valamilyen anatómiai pontosság,

a hátratámaszkodó nő karizmaiban,

a felfelé nyúló nyak mintázásában,

ugyanígy a másik testtartásában,

a felemelt fejben,

az átkulcsoló karok

és a kéz kialakításában is megvan ez a félúton levés a pontosság és az elnagyoltság között.

Amikor tehát belekezdek kedvenc foglalatosságomba,

abba, hogy egy szoborcsoportból kifényképezzem,

a fényképkeret használatával elszeparáljam a különálló alakokat,

illetve amikor rájövök, hogy ez értelmesen itt

mégsem egészen megy,

mert ez a két alak elválaszthatatlan egymástól,

még mindig egy gondos, pontos, szelíden modern, ha a művészettörténeti korszak tipológiájával akarok élni, szocmodern zsánerszobrot látok a Napozókban,

korának gyermekét.

Úgyhogy amikor újra elkezdek játszani a közelítéssel,

látom már a lábát átkulcsoló női alakban

a szépséges geometriát,

a karok és a mellkas meg a térdek képezte téglalapot,

amit megnézek más szögből is,

de még mindig elvon a természetellenesen kinyújtott nyak,

és persze az arc,

a hegyes orral,

mindkettőn órákig lehet időzni,

itt is az orr,

afféle ikrek.

Egymás között,

szinte ugyanúgy.

És akkor hirtelen a két alak túlnő önmagán, egyszerre csak beugrik Tar István zsenialitása.

Hát persze: a talapzat.

A Tarnál szokásos negyven centiméteres vastagságú kőlap meg van törve, két eleme nagyjából negyvenöt fokkal el van fordítva egymástól,

ez kölcsönzi a két figurának

a hasonlítatlan bensőségességet,

az alakok közelségének, együttlétének gyönyörű intimitását.

Elválaszthatatlanságuk és különállásuk is azonnal új értelmet nyer, amint észrevesszük az elfordított talapzatot.

Fantasztikus, lenyűgöző dolog, és olyan egyszerű, mint napba nézni, vagy csak simán ülni és énekelni.

Pár nappal később még visszabicikliztem, hogy délelőtti napsütésben is lefényképezzem, de hiába volt vasárnap, a szobor háta mögött még több autó állt, mint első alkalommal, így csak színeket, árnyalatokat köszönhetek a második útnak.

És Tar Istvánról még ezután is lesz szó.

*

A szoborról a Köztérképen.