Emlékszem, régen volt

Nem véletlenül kapta címéül ez a bejegyzés az egykori legendás Kex együttes mára klasszikussá vált dalának kezdősorát, de e ponton minden párhuzamosság vagy hasonlóság véget is ér: pusztán a végtelen asszociációs mező egyetlen pillanatnyi felvillantásáról van szó. A “családról” az embernek, vagy ne is mondjam ilyen fellengzősen, nekem könnyedén jut eszembe Baksa-Soós Jánosék a mainstreambe inkább csak valami testetlen nosztalgia révén beletartozó régi slágere, a Család. És hát mindent el kell kezdeni valahogy. Ezt akkor kezdjük el így. Somogyi József a Bécsi út egyik kis modern házak között kialakított parkocskájában 1964-ben felállított háromalakos szobráról, a Családról lesz szó,

melynek hátsó nézete is jól mutatja,

hogy nem konvencionális beállításról van szó, látni fogjuk, a szabályos főnézeteken túl számtalan perspektívából tárul fel különféleképpen a hármas. 1964-et írunk, ötvenes éveinek közepe táján Somogyi József középső, érett korszakának első fázisában jár, a blogon már bemutatott darabok közül pár év óta áll a Madách Színház öt homlokzati díszítő-szoborcsoportja társaságában az a kettő is, amelyik az ő munkája, s a rákövetkező év, 1965 igen termékeny lesz a szobrász számára, feláll az Anya gyermekével a Rózsadomb aljában, a Leányka csikóval a Gellérthegy déli csúcsán, az egyalakos Szántó Kovács János-szobor Hódmezővásárhelyen, mely variációival, a szerepeltetett alakok megsokszorozásával egész sorozat generálója lesz az oeuvre-ön belül, 1968-ban elkészül a szigetvári Zrínyi, ez a Somogyival kortárs olasz szobrász, Marino Marini inspirációját oly gyönyörűen és egyedien tükröző lovasszobor — az 1964-es óbudai Család ennek a haladványnak tulajdonképpen kitüntetett indító darabja. De maga a közvetlen, eredetileg bibliai főtéma sem ritka, sőt inkább elcsépelt dolognak számít a XX. század egymásra következő tömegtársadalmaiban és a hozzájuk kapcsolódó köztéri plasztikai ábrázolásokban Magyarországon is. Ott van például Győri Dezső

1941-ben, a Pongrác úti lakótelepen felállított,

utólagos ismeretek birtokában eléggé művészettörténetietlenül szocreál benyomást keltő négyese,

aztán egy eredetileg nem szocreál alkatú szobrász, Pátzay Pál késői (1967-es), mégis nagyon szocreál hatású együttese, Debrecenben,

aztán a Somogyi József szobrához jellegben, felfogásban legközelebb álló Kiss István-szobor,

amely Kisst az 1960-as évek legvége óta foglalkoztatta, és amelynek a képeken látható változata egy-két másik verzió mellett végül 1975-ben került végső helyére. Csak találomra hoztam ezt a három példát (a szó szoros értelmében: ezeket találtam a merevlemezemen az elmúlt évekből) és nem a téma módszeres feldolgozásának szándékával, de talán ennyi is elég, hogy láthassuk, Somogyi József óbudai csoportja saját külön korlátozásain belül kiemelkedő dolog.

A legszembetűnőbb az egyszerű modernsége,

hogy a beállításban első látásra nincs semmi sallang,

egyenes derékkal ülő anya,

természetes kollokvialitásban, mégis valami programszerűnek ható szabályos testtartással, amire a sajátosan beállított végtagok külön is rájátszanak,

egyenesen álló apa,

közöttük, az anya bal térdén a szintén szálfaegyenesen álló kislány,

aki, oldalsó nézetből ez jól látszik,

bármelyik irányból nézzük,

kissé előrébb helyezkedik el a szülők létrehozta frontális síknál.

Az egésznek, Somogyinál sokadszor láthatjuk, megvan a geometriai eltervezettsége, jól kivehetők a szoboregyüttesben a szabályos mértani idomok,

és ott van persze Somogyi minden egyes jellegzetes stílusjegye,

a szándékosan nyersen hagyott felület,

a karikizáló arcok,

a kor “modern” nője

(nézzük csak meg ezt a visszafogott lófarkat közelebbről is),

a szokásos nagylábujjas vietnami strandpapucs-effektus,

egyáltalán az 1960-as évek magyar köztéri szobrászatában örök dilemmának számító kérdés, meztelenség és felöltözöttség problémájának kiáltó nyitvahagyása, hiszen a kislányon van ugyan valamiféle pendely,

a férfialak

e tekintetben már jóval kérdésesebb,

a nőalaknál meg aligha lehet

a magyarországi köztéri szobrászatban gyönyörűségesebb példát találni

a kitárulkozó mezítelenségre.

Az egészben engem azonban jobban érdekelt most két dolog,

először is a kezek kötése,

a térdén egyensúlyozott gyereket a kislány bal sípcsontját fogó anyai kéz, a beállítás legkeresettebb és mégis valahogy nagyon eredeti megoldása (bár a technikát a való életben semelyik kisgyermekes szülőnek nem ajánlom),

a jobb kezükkel összefogódzkodó apa és kislány,

a kislány szabadon álló, oldalra kinyújtott,

biztonságért folyamodó bal keze,

és persze a szülők egymás felé nyúló,

az egész kört végül bezáró,

talán éppen csak finoman érintkező

bal keze. Hiszen ezek a fogások, érintkezések teszik a szobrot rendkívülivé,

vagy legalábbis bonyolultabb dologgá, mint amilyen a korai kisméretű agyagminta volt, amelyből sikerült kiiktatni az ülő anya redundáns ülőalkalmatosságát, és az anyai érintéssel

megoldani a kislány teljes bevonását ebbe az említett körbe. (Az archív képen az is jól látszik, hogy a gyerek eredetileg kisfiú volt, és hogy mindhárom figura meztelen.)

A másik dolog,

ami ezúttal a szokásosnál jobban foglalkoztatott,

a fentebb karikírozónak nevezett arcok,

elsősorban a szülők

fáradt,

megviselt,

komor tekintete,

de ez az észrevétel

vonatkozik a kislány arckifejezésére is,

amely távolról sem látszik vidámnak vagy felhőtlennek, inkább úgy mondanám, szülei nézésében osztozik. Ennek magyarázatához tudni kell, hogy a szoborral szembeni, a villamossínekkel átellenben lévő oldalon terült el az óbudai téglagyár, a budapesti zsidóság 1944-45-ös meghurcoltatásának és szenvedésének utolsó előtti (sokak számára legutolsó) színhelye. A szoborral szemben ma iskolaépület áll, tőle kicsit jobbra, ugyancsak a téglagyár helyén bevásárlóközpont — semmi nem emlékeztet a gyűjtőtábor egykori létezésére. 1964-ben, a szobor elhelyezésekor mindez azonban még emberöltőn belüli, élő emlék volt. Meggyőződésem, hogy az ebbe a figurativitásához és korához képest kiemelkedően modern szoborba foglalt erős, elsőre talán nehezen érthető, de szembetűnően átütő érzelmi töltet ennek az emléknek szól, és ennek az emlékezésnek a legplasztikusabb foglalata. Egyszerű zsánerszobor, sokat mondóan belefoglalva a magyar történelem egyik legszörnyűbb drámája. A Család. “…mikor még együtt volt” — ez egyébként a második sor kezdete a legelején idézett Kex-számból.

És a végén legyen itt a megszokott körbe-körbe, hiszen egyáltalán nem baj, ha legalább ezen a képernyőn minél többször látjuk Somogyi József remek kis szobrát.

A túlsó oldal: hallgatás.

*

A szobor a Köztérképen.

A képekkel bemutatott többi szobor ugyanott:

Győri Dezső: Család (1941, Budapest, Pongrác út)

Pátzay Pál: Debreceni család (1967, Debrecen, Piac utca)

Kiss István: Sejt (1975, Budapest, Zuglói Házasságkötő Terem)

*

A címadó Kex-szám a youtube-on.