Beadja a derekát

Mindenki ismeri a viccet a Mókus őrsről, akik átvezettek egy öreg nénit a zebrán, mostan végig se mondom, de azért a kezdőmondat erejéig mégis felidézem, hiszen olyan poszt következik, amely eredetileg nem itt szeretett volna lenni, ám a szobrokkal foglalkozó előző két bejegyzés végül ide kényszerítette, és talán látni is fogjuk, miért. Somogyi József Anya gyermekével című, 1965-ben a Rózsadomb lábánál felállított egyszerű zsánerszobráról van szó. A Frankel Leó és a Török utcák képezte, háromszög alakú, éles hegyével észak felé mutató kis teresedés déli szélén áll a szobor, a déli oldal mértani közepétől keleti irányba eltolva. Hátterét dél felől korabeli modern lakóház képezi, melynek földszintjén üvegportálos könyvtárat alakítottak ki. A szobrot magas posztamensre helyezték, hiszen a felállítás idején még mindkét oldalon sűrű villamosforgalom vette körül.

A villamosforgalom mára a múlté, csak a sínek maradtak, rajta parkoló vagy a Margit körút forgatagába csatlakozni akaró autók, a növényzet elburjánzott a szobor körül, a tere mégis izgalmas maradt, a szobornak ugyanis lényegében annyi nézete van, ahányszor rápillantunk,

vagy ahány dolgot beengedünk a képbe,

ide-oda álldigállással,

a perspektíva módosításával,

akár tágassá nyitásával.

Megint más a helyzet, ha a nézőpontot radikálisan váltjuk,

hiszen a szobor is új kontextusba kerül,

ha háttérként a Budai Irgalmasrendi Kórház a képek készítésekor igazán napsütötte nyugati főhomlokzatát kapja,

ilyen vagy olyan közelítéssel,

kivágatban.

És megint más a helyzet, ha lassan ráfordulunk a szobor legkonvencionálisabb, legklasszikusabb nézetére,

arra a pontra,

ahonnan lépésről lépésre

szemtől szembe kerülünk

az anya és a biztonságos anyaölből

éppen fölfelé kitörni készülő, egy pillanatra diadalmasan felegyenesedő kislány kettősével, és szembekerülünk a szobor tényleges hátterével, Pintér Béla és Köteles József 1958-59-ben emelt, hétszintes, háromhomlokzatos lakóépületének északra néző homlokzatával, földszinten a könyvtár üveges portáljával. A Közti tervezőinek munkáját a szakirodalom az 1956 utáni korai építőművészet egyik kiemelkedő csúcspontjának tartja, joggal. Ide tartozik, hogy bizonyos helyeken olvasható Somogyi szobrával kapcsolatban az 1958-as felállítási dátum is, ami stíluskritikai alapon éppenséggel beleférne, ám valószerűtlennek tartom, hogy a szobor egy félkész, építés alatt lévő épület előtt kapott volna helyet — egész elhelyezésének éthosza ellentmondana ennek; úgyhogy maradok a Somogyi József műlistáin gyakrabban megtalálható 1965-nél.

És ha már az időknél, pályaképnél tartunk: sokszor elhangzott már, hogy Somogyi József Lovacskázók című kompozíciója, a gyűjtemény 1955-ben a helyére került darabja kilóg a Népstadion-kert a stadion felépítése utáni években kialakított szoborparkjából. Egyfelől hat alakot szerepeltető kompozíció,

(a dromosz összes többi szoborcsoportja három alakból áll), másfelől kisebb méretű, mint a többi. A képen, ebből a szögből jól látható, hogy a 2 x 2 nyakban ülő, egymással birkózó fiú mellől szinte kilóg a nyakban tartott, az anyától a fiúk felé elszakadni kívánó leánygyermek.

Az 1965-ös szoborral az az érzésünk, mintha a Népstadion-beli csoport a kompozícióból kiváló két tagjának merészebb, radikálisabb újrafogalmazása lenne — egyébként olyasmi, aminek lesz még folytatása is az életműben.

Mindenesetre ez a klasszikus nézet,

amely a háttérben álló homlokzat ékben megtört üveges rizalitja miatt további játékokat enged a nézőnek,

de a szobor terét, végső elhelyezését mutató képek beszédesen igazolják, hogy 1965-ben lehetetlen volt csak úgy odab kitenni az utcára egy cukiszobrot — környezete, a saját terével való kommunikációja olyan hihetetlen műgonddal van kitalálva. Minden részlet a szobor alapötletét, a vertikálist, a függőlegesen hosszantit, a felfele kapaszkodást szolgálja. És nézzük csak végig figyelmesen a hosszú, törékeny posztamens kiépített, geometrikus terét, a meghagyott, időközben nagyra nőtt fa túloldali aszimmetriáját, amely mégis egyensúlyt teremt, a megkomponált szintbeli rétegeket, a korabeli térkövek ésszerű visszafogottságát. Ez az egyik pont, ahol a szobor rokonítható az előző bejegyzés plasztikájával, az Antal Károly-féle Kőrösi Csoma-szobor és környezete architekturális harmóniájával. Ez a harmónia itt, ennél a szobornál végképp és teljességgel átütő.

Maga a szobor a két alak távolsága miatt különben eltér a klasszikus anya-gyermek konvenciótól, magában foglal egy anatómiai abszurdot, az anya megszélesített derekát, de ez teljesen összhangban van a szobor egész kompozíciójának iróniájával, a hátranyújtott nyakakkal vagy a portrék, a két arcábrázolás karikatúraszerű eltúlzottságával:

Mert azzal is próbálkozhatunk, hogy kivesszük az egészből a derekat,

ott marad nekünk a szenvtelen nyugalommal álldogáló kislány, az őt tartó anya szenvtelen nyugalmával, kedvesen, szépen, kellemetesen,

egy igazi Somogyi József-szobor, a jellegzetes rusztikus felülettel, a modernista beütéssel: egy igazán nagy mester minden apróságában árulkodó ujjgyakorlata. Ez a tény, maga a szobrász, Somogyi József rokonítja ezt a posztot a bevezetőben említett másik bejegyzéssel. Az Anya gyermekével persze nem főmű, de azoknak a munkáknak a sorát szaporítja, amilyenek nélkül egy oeuvre-ben nem létezhetnének főművek.

És akkor hátra van még az egésznek a szórakoztató része, a játék, hogy vajon milyen hátteret képezzünk a szobornak. Legyen sziluettes, mögötte a faágak kopár girbegurbájával,

legyen ennek egy olyan változata, mely az épület egyik síkját is befoglalja,

legyen egészalakos, némi urbanisztikus utalással,

vagy legyen a tiszta fehér ég, a szobor vonásainak meghagyásával,

vagy ugyanez egy másik szögből, némiképp más kivágásban?,

esetleg valamilyen átmenet az előző két variáció között, a sziluettet ábrázolásba úsztatva, a kékes hátteret fehérré változtatva?

Vagy maradjon ugyanez az elképzelés a kettővel korábbi fás változattal kombinálva?

Vagy játsszon a szürkés műkő homlokzatfelület, balról fehér eget beengedve,

vagy ugyanez a felület jobboldalt az erkélyekkel,

esetleg kicsit többet meghagyva belőlük,

legyen pusztán a falfelület és az ágak,

talán ugyanennek a vegytiszta képnek egy közelebbi, a lábakat és a faágakat is elhagyó változata?

Legyen közelkép, érzékeltetve valamennyit az erkélyekből,

vagy legyen a bombasztikusan didaktikus, felező verzió, amely közelnézet ugyan, mégis tükrözi az egész szépséges geometriáját?

Vagy jöjjön alulról, skurcban, egy látszólagos részletkérdésre fókuszálva,

vagy alulról, skurcban csupán a főtéma?

És akkor mi legyen a kékekkel,

a fátlan kékkel,

az egyenesre igazított, geometrizáló kék-változattal,

vagy a kék háttér részleteivel,

közelhozatokkal,

nagyításokkal,

a kevesebbet mondó részletek kiemeléseivel?

Netán a kék mellett legyen megint erkélytöredék?Ez azonban már-már szociográfia, várostörténet, urbanisztika. És a szobornak nem is ötven vagy hatvan, hanem legalább háromszor ötven vagy hatvan arca van. Aki meg igazán kíváncsi, a főoldalra lapozva úgy is meg fogja nézni, végül melyiket választottam borítóképnek.

*

A szobor a Köztérképen.