Paripám már érzi, amit én csak tudok

Ló és lovas hatalmas téma a művészet történetében — nekem pedig ez a hatalmas téma, anélkül, hogy e helyt részletesen ismertetném, alkalmat ad rá, hogy ráforduljak végre e blog és a blog középpontjában álló korszak, az 1960-as évek egyik abszolút főszereplőjére, Somogyi Józsefre, mégpedig egyik lovasszobra, a szigetvári várban 1968-ban felállított Zrínyi Miklós kapcsán.

Ráfordulni — pontosan ez a helyénvaló ige,

hiszen Somogyi Zrínyi-szobrának,

mint minden jelentős háromdimenziós plasztikának,

minden egyes lépéssel más nézete van,

másrészt ezzel a ráfordulással

tárul fel e képek nézője előtt

a szobor tényleges elhelyezése,

háttérben a várfalakkal a szigetvári belső várnak az a pontja,

ahonnan a várkapitány

1566. szeptember 8-án, majdnem egyhónapos török ostromot, a szükséges javak megfogyatkozását és utánpótlásának teljes ellehetetlenítését követően háromszáz megmaradt katonája élén

végül önfeláldozóan kitört, és nevét örökre beírta a Dobó István és Jurisics Miklós hőstetteit tartalmazó, vékonyka, de mégis nagy könyvbe.

Még tanulságosabb, ha a ráfordulást a másik irányból végezzük,

így ugyanis jobban feltárul az a mozdulat, a fordulás és a kicsavartság,

amely ezt a lovasszobrot oly rendhagyóvá teszi.

Hiszen ami bizonyos szögekből előrenyúló, lehajtott fejű ló,

az innen nézve valójában csavart, elfordult, a szokványosból egy apróság révén kizökkentett lófej-tartás,

az egész szobor rendkívüliségének kulcsa, azzal a pillanattal ajándékozza meg a nézőt, hogy észrevegye: a szobor egyszerre képes állni az ünnepélyes történelmi hagyományosság és a sallangmentes finom modernizmus határvonalán.

Meggyőződésem különben, hogy Somogyi Józsefre, erre az okos, tájékozott és világlátott szobrászra az állatfigura megformálásánál hatottak nála valamivel idősebb kortársa, az olasz Marino Marini (1901-1980) lovasszobrai, aki a harmincas évektől kezdve két-három évtizeden át lóábrázolásaival bejárta a klasszikustól a figurális absztrakcióig tartó utat. Ízelítőül itt van ez a lóalak tőle az ezen a linken látható képen,  és ugyanabból az évből, 1948-ból egy másik, A város angyala című kisplasztikája,

ahol tökéletesen megítélhető Marini frivol extravaganciája. (Zárójelben teszem hozzá, hogy Herbert Read A modern szobrászat című, 1971-től egymás után három magyar kiadást is megért népszerű könyve ugyancsak egy előrenyúló fejű Marini-lovasszobrot, jóllehet egy szelídebb változatot szerepeltetett címlapján.) És Somogyi saját művészetében sem egészen példa nélküli a szigetvári lóábrázolás, néhány évvel korábban, 1965-ben a gellérthegyi Jubileumi Parkban felállított Nő csikóval című szobra

(melyet eredetileg ebben a bejegyzésben, a szigetvári szoborral együtt szerettem volna bemutatni, de oly sok részletszépsége van, hogy muszáj lesz külön írnom róla), ami az állatot illeti, jóformán előtanulmánya a Zrínyi-lovasszobornak.

Nézzük csak például a gellérthegyi csikó eltartott farkát

és hasonlítsuk össze Zrínyi Miklós lovának a farkával. De a két esztendő késéssel, a 402. évfordulón elhelyezett szigetvári emlékműnél nem volt elég a főalakot az állat mellé helyezni,

Zrínyit föl kellett ültetni a ló hátára,

lehetőleg úgy,

hogy lovas és ló harmóniában legyenek egymással,

az egész legyen ünnepi, alkalmi, ugyanakkor korszerű és hétköznapian kollokviális,

s eközben a fontos részletek se vesszenek el,

 a lábak,

az esetleg még szerencsét hozó dolgok

(zárójelben teszem hozzá, Szigetvár igazán jól van eleresztve herékben, a képen a főtéren álló oroszlán fantasztikus férfidísze látható,

a másikon vele szemben, a templom előtt pedig Szent Rókus kutyája a maga ékességével, de ez itt most csak mellékszál),

és hát az a példátlanul tökéletes, egyszerű modernségével korán jóval túlmutató lófej,

ami az egész kompozíció aranypontja. Hiszen Zrínyit lehetett volna historizáló, romantikus, mozgalmas csatajelenetben is ábrázolni,

mint Kisfaludi Strobl Zsigmond tette egy évvel korábban Egerben, ottani Végvári vitézeivel, és a Somogyi-filológiából az is kiderül, hogy a szoborhoz készített a végsőtől teljesen eltérő változatokat is, lásd például ezt az agyagmintát:

melyen látható, hogy a lovas a végsőhöz hasonló, a testtartással közvetített statikussága egy dinamikus, mozgó, lépő, nyugtalan lóhoz társult volna. De Somogyi József megvalósult Zrínyi-szobrának a lényege éppen ez: jószerével csupán egyetlen apró mozzanat, a ló feje emlékeztet arra a mérhetetlen drámára, ami az egész történet mögött ott áll.

Ezekkel a részletekkel együtt tökéletes az egész,

meg Somogyi egyik jellegzetes stílusjegyével, az agyagfelvitel után az öntéskor rusztikusan hagyott külső felületekkel,

és persze a mozdulat elsőre inkább statikusnak tetsző, egyúttal rendkívüli architektúrájával, a kitörés előtti várakozó feszültség egyetlen pillanatba rögzített végtelenségével.

Főmű, használhatnám ezt a helyesírásellenőrző programok és korrektorok által olyannyira gyűlölt egybeírt változatot,

ha nem az lenne a helyzet,

hogy Somogyi Józsefnek még legalább 5-6 szobrára elsüthetném nyugodtan ezt a minősítést,

elég lenne Dunaújvárosba, Hódmezővásárhelyre vagy Budapesten egy-két helyre eljutni. El is fogunk.

És a végére, lám csak, a nap is kisüt.

*

A szoborról a Köztérképen.