És amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt

Kedves szegedi tanárom mondta egyszer nevetve, miután jelentőségteljesen végignézett egyetemi csoportunkon: ha az embernek huszonnégy éves koráig nem jut eszébe semmi, akkor már nem is fog. A megjegyzést nem nekünk címezte, sőt meg is adta az esélyt: a határvonalat a mi akkori életkorunknál egy-két évvel későbbre igazította. Inkább valamilyen tudománytörténeti bon mot volt ez, és később úgy hangzott: ha egy tudósnak huszonnégy éves kora előtt eszébe jut valami, akkor egész életében abból az ötletéből fog élni. Elégedetten ültem, miközben hallgattam ezt, a tudományos karrier perspektívája villant fel előttem egy pillanatra. Megnyugtató és egyszerre riasztó volt ez számomra. Huszonhárom évesen úgy hittem, nekem jutott már eszembe valami huszonnégy éves korom előtt, és ha nem is fényesen, ha nem is tudósként, egy darabig valóban éltem belőle. De hogy csak egy, egyetlenegy gondolat kísér most már életem végéig, ez elkeseredéssel töltött el. Úgyhogy harminc évvel később ki kellett találnom egy másikat. Ezt fogom alkalmazni ebben a bejegyzésben, és finoman szólva sem lesz teljesen újdonság, hiszen pedzegettem vagy variáltam már sokszor ezekben a szobros írásokban. A kulcsszavai a figurativitás, a geometria, az absztrakció. Itthon vagyunk.

Somogyi József Leányka csikóval című szobra, melyről a Kiss István Budapest-domborműfalát bemutató posztban megemlékeztem már, és ott az 1965-ben megnyitott Jubileumi Park koronájának neveztem, e három fogalomnak szintézise valamiképpen. A Gellérthegy fennsíkján álló szoborról ott egy archív képet is közreadtam a FSZEK helytörténeti gyűjteményéből,

a Fortepan oldalon pedig azóta feltűnt két korabeli kép is a szoborról,

egy közeli felvétel (a kép jobb szélén, hátul

jól látszik az az akkor még hófehér mészkőhasáb is, mely a Jubileumi Park megépítésének állít emléket),

továbbá egy panorámakép a hegy egész fölső síkjáról, a jellegzetes hatszögletű esőbeállók felől fényképezve (mindkettő Lencse Zoltán fotója). A hintától balra, a háttérben Segesdi György Szélkakasa,

mely 2014 kora telén megroggyantan ugyan, de állt még —

azóta kakasavesztett vasoszlop; a fekete-fehér kép jobb szélén, az oszloptól is jobbra, hátul pedig ott áll e posztnak a voltaképpeni tárgya, a Leányka csikóval.

Nyilvánvaló, hogy azzal kezdjük, megpróbáljuk utánozni az első fekete-fehér kép szögét, ahol a szobor előtti medence szélén egy csősz és egy napszemüveges díszrendőr/egy rosszul öltözött magyar katonatiszt és maffiózó benyomást keltő szovjet vezérkari főnök nézegeti a művet vagy inkább medencéjét, a háttérben pedig felsejlik a Szabadság-szobor.

De ezzel nem megyünk sokra, legfeljebb ahhoz a felismeréshez jutunk, hogy a fák felnőnek, a természet érvényesíti jogait, az ember pedig leegyszerűsít, a szépséges kútszoborból utóbb zsánerszobrot fabrikál (a szobor hányatott történetéről, rongálásairól és pótlásáról a lent megadott köztérképes linken lehet részletesebben tájékozódni).

Akkor már egyszerűbb az archív közelképet rekonstruálni, ennyire viszont most még ne szaladjunk előre.

Két alak,

a Somogyi Józseftől megszokott, karikatúraszerűen elrajzolt női portré,

a szokásos erős felsőtest

a darázsderékkal,

igazi fejedelmi alkat

az újra kiszélesedő csípővel, amit a kép másik szereplője, a csikó elülső része takar ki szemből.

És a kissé mogorva arckifejezés ellenére határozottan bensőséges kézmozdulat, gesztus, a bal kéz

cirógatja az állat hátát,

a jobb is mintha simogatásra lendülne,

vagy maga a csikó hajtja simogatásra a fejét,

mindenesetre ensemble, összjáték folyik a két test viszonyát tekintve,

egymás felé dőlő összesimulás.

A kétalakos kompozíció csikófigurája sem akármi,

egy gyönyörű lófej,

a test többi része és részlete

a merev, egyenesen tartott lábakkal, a feszült testtartással,

a hosszú nyakkal,

a jellegzetesen konyuló lófarokkal

mind-mind előtanulmány-számba mennek Somogyi József ezutáni lovasszobraihoz, a szigetvári Zrínyihez (1968) vagy a sárospataki Rákóczihoz (1986).

Ott van még a szobor talpául szolgáló, az összhatás törékenységéhez hozzájáruló vékony, ezúttal elnyúló téglalap alakú bronzlap,

és ott az örök Somogyi-emberalak-védjegy, a cipőtlen láb két lábujja közötti rés.

Minden apró részlet,

textúra és struktúra,

még a sziluett elkészítéséhez a téli viszonyok között déltájt alacsony állásával hozzájáruló nap is benne van, hogy ezt az egyszerű zsánerszobrot remekműnek és egyúttal alkotója életmű-katalógusának lássuk.

És van itt még valami,

ahogy egyenesbe kerülünk és szembefordulunk a szoborral,

és végignézzük újra vonzó valóságosságát,

egyszerre csak felfedezzük a belefoglalt geometriai ötletet.

A szobor valójában két nagy mértani idomból,

egy nagy négyzetből (ezt a talapzat, a ló hátfele, háta és a nő külső lába képezi), és a négyzet bal oldalán elhelyezett egyenlő szárú háromszögből áll (ami a női alak simogató-végigmérő mozdulatának, vállainak és fejtartásának az eredménye),

akár elölről, akár szabályosan hátulról nézzük.

Pontosan az a mozzanat ez, amiről Kiss Kovács Gyula Véradója, az abban megmutakozó geometria kapcsán is beszéltem: a valóság eloldása valamilyen doktrinérebb forma vagy elv alkalmazásával az absztraktabb, a kötetlenebb felé — olyasmi egyébként, amivel Kiss Kovács később nem élt. Somogyi József igen, legfontosabb szobrai, az oeuvre fősodrába tartozó darabok ezt megelőzően és ezután is (a hetvenes évek végéig intenzíven) igénybe vették, hasznosították a mértant, ezt az alapvetően megkötő tudáshalmazt — paradox módon a megformálás és az ábrázolás szabadító gesztusaként.

Ennyire egyszerű ez: egy négyzet és egy háromszög. Figurativitás, mértan, absztrakció. A leánykában a hatvanas évek modern nőtípusát látjuk innentől, a csikót pedig megértjük, miért nem normál termetű ló ő. Tanulj, csikó, ló lesz belőled. Somogyi József a lehető legkézenfekvőbb megoldás mellett döntött, és szobrára, ezt a legőszintébben gondolom, ötven év alatt egyetlen porszem sem hullott.

És amikor öreg leszek, és iszonyú tapasztalt, ki fogok találni még valamit, megígérem.

*

A szobor lapja a Köztérképen.

A címhez felhasznált dal a Youtube-on.