Új s új lovat

Az 1980-as évek közepén a hetvenedik éve körül és pályája végefelé járó Somogyi József olyan feladatot kapott, amilyenhez nagyon hasonló felkérésben 1968-ban, ötvenegy-két évesen, pályafutása középső szakaszában egyszer már részesült: a szigetvári Zrínyi Miklós-lovasszobor után bő másfél évtizeddel megbízták, készítsen monumentális lovas portrét II. Rákóczi Ferencről — ugyancsak reprezentatív történelmi környezetbe, a viszonylagos épségben fennmaradt sárospataki vár udvarába.

Az elkészült szobrot 1986-ban állították fel a sárospataki vár egykori angolkertjében,

szemből nézve hátterében ma a Rákóczi György rekonstruált ágyúöntő műhelyét bemutató, 2014-ben átadott modern pavilonépület látható,

nyugat felől nézve pedig a sárospataki vár belső várának Perényi-szárnya képez neki kulisszát.

Akármelyik irányból nézzük a téglalap alakú betonposztamensen álló nyúlánk, magas szobrot,

fényképezhetjük rendhagyó szögből, alulról, akár az egyik,

akár a másik oldalról,

közelíthetjük sziluettesen,

vagy sziluettesen alulról,

vagy idetehetjük a sziluettes háromlábas képet (nem lóg ki a negyedik lóláb),

és megörökíthetjük teljesen hagyományos módon, leginkább a valószerű ábrázolást fogjuk a Rákóczi-lovasszoborban érzékelni, és nem olyasféle modernista kinyilatkoztatást, mint amilyen az 1968-as szigetvári Zrínyi volt,

a felsőtestével kifelé forduló lovassal, az olasz Marino Marini lóábrázolásaira emlékeztető előrenyújtott, szintén kiforduló, nagyra tátott szájú lófejjel.

Mondhatjuk persze, hogy nemcsak a hatvanas, illetve a nyolcvanas évek, 68 és 86 szellemének különbözőségéről vagy az öregkor megbocsátó szelídüléséről van itt szó, hanem arról is, hogy hős és hely viszonya gyökeresen eltér a két szobor esetében: a Zrínyi lüktetése, dinamizmusa, expresszivitása, pontosabban az a magátólértetődőség, ahogyan a kitörés előtti pillanatot egyetlen statikus mozdulatban rögzíti, egyszerűen abból a tényből következik, hogy a várkapitány a szobor fikciója szerint valóban közvetlenül az őt megörökítő plasztikai pillanatkép után lelte tragikus halálát, míg a Rákócziból áradó nyugalmas klasszikusság elsősorban abból az életrajzi tényből ered, hogy Sárospatak nem számított különösebben hektikus színhelynek Rákóczi Ferenc életében. Patak egyike volt azoknak a felsőmagyarországi várkastélyoknak, melyek könnyűszerrel rendelkezésére álltak (a Vallomásokban, ha Rákóczi “Sárosról” beszél, amit mindig is kedves, kollokviális, szívet melengető megszólításnak éreztem, nem Sárospatakot érti, hanem az Eperjes közelében fekvő nagysárosi birtokát). A lovasszobor a fiatal Rákóczit ábrázolja, vélhetően azt az ifjút, aki nagykorúságának elérése után, 1694-ben feleségével rövidebb időre Sárospatakra vonult vissza.

Nem is annyira az arc,

melynek kialakításában ezúttal nyoma nincs a Somogyira olyannyira jellemző karikizáló jellegnek,

vagy a Rákóczi-ikonográfiában Mányoki Ádám óta

úgyszólván kötelező hosszú hajzuhatag,

hanem inkább a jobb kézben tartott lőfegyver emlékeztet erre,

amelyik egyáltalán nem a csatába induló hadvezér attribútuma (Rákóczi nem volt hadvezér, modern fogalmak szerint inkább számítható államférfinak, egy felkelést/függetlenségi háborút/szabadságharcot irányító politikusnak), hanem inkább a magát a vadászatban szívesen gyakorló nemesifjú mindennapos eszköze.

És persze van itt minden, ami lóval kapcsolatos,

sarkantyúk

minden mennyiségben,

könnyű terítőnyereg,

lófej,

lófar,

lófarok,

még egyik legkedvesebb török jövevényszavunk, az eredetileg ‘karó’ jelentésű lofat is. És mindenütt az agyagfelrakás után a bronzba öntéskor is rusztikusan hagyott felület, Somogyi József egyik örök védjegye. De ne vesszünk el a részletekben, hiszen tudjuk jól, nemcsak egy kép, egy szobor is sokkal érdekesebb, ha még figyelmesebben nézzük.

És ha kicsit tényleg jobban elmerülünk

a szobor teljes nézetében,

hirtelen fel kell tűnnie egy furcsaságnak,

valaminek,

ami leginkább a szabályos oldalnézetből látható.

A szobor hátsó részében, pontosabban a ló a lovas mögötti túlsó harmadában még nincs semmi meglepő,

a hátsó traktus hellyel-közzel az állatnak ugyanaz a lábtartása, mint a szigetvári kompozíción.

Ám a ló testtartása,

egészen pontosan a ló törzse és a nyaka által bezárt, mértanilag szabályos derékszög már jelent valamit — a ló nyakának síkja egyértelműen folytatódik a mellső lábak egyenesében, ott van továbbá a lovas szálfaegyenes testtartásában és persze a kézben függőlegesen tartott fegyverben is. Az életműben ez a ló-testtartás ráadásul nem előzmények nélküli.

Jól látható, hogy ezen a köztéren végül soha fel nem állított női lovasszobor-változaton, évtizedekkel korábban Somogyi már kikísérletezte a ló igen jellegzetes egyenes állását.

Úgyhogy azonnal a merevlemezemhez folyamodtam, hogy próbát tegyek néhány budai lovasszoborral, olyanokkal, ahol a ló mind a négy lába érinti a talajt. Görgey Artúr egyik lovasszobrán (a fenti, ifj. Vastagh György által 1935-ben készített eredeti szobron, és a lenti, Marton László által az eredetiről készült képek és a fennmaradt kisminta alapján mintázott 1998-as változaton)

sincs meg ez a szabályos mértani sík.

Nincs meg a szintén Vastagh készítette Hadik András lovasszobron sem, ahol a ló felemeli a fejét,

és nincs az abszolút klasszikus, a legenda szerint minden apró részletében igen nagy műgonddal kimunkált Stróbl Alajos-féle Szent István-lovasszobron, ezen a nagyon statikus ábrázoláson sem.

A másik budavári ikon, Savoyai Jenő lovasszobra, Róna József munkája az összehasonlításnál nem jön szóba,

mert a ló itt éppen megtorpan és leszegi a fejét,

Pátzay Pál Sportlovasa pedig azért nem, mert ugyan mind a négy lába a földön van a jószágnak, a ló nem áll, hanem éppen poroszkál.

A szembetűnően figurális és az elsőre észrevehetetlen geometrikus

összjátékában ott van tehát az az apró beütés, stich,

amitől ez a Somogyi-szobor is végül minden látszólagos hagyománytisztelete, simulékonysága ellenére olyan rendhagyó és összetéveszthetetlen, olyan egyedien modern lesz. Új s új lovat, mondja a költő, és tenném hozzá szívem szerint én a másik költő szavait: százat, ezret, ezeret.

*

A sárospataki szobor a Köztérképen.

A szövegben képpel említett többi szobor ugyanott:

• Marton László: Görgey Artúr lovasszobra (Fehérvári-rondella, 1998)
• Pátzay Pál: Sportlovas (Germanus Gyula park, 1979 — a Népstadion metrómegállóhoz készült szobor előzőleg a Duna-korzón, az Eötvös téren állt 1954-től)
• Róna József: Savoyai Jenő lovasszobra (Várterasz/Magyar Nemzeti Galéria főbejárata, 1899)
• Somogyi József: Zrínyi Miklós (Szigetvár, 1968)
• Stróbl Alajos: Szent István lovasszobra (Halászbástya/Szentháromság tér, 1906)
• ifj. Vastagh György: Görgey Artúr lovasszobra (Anjou-bástya, 1935)
• ifj Vastagh György: Hadik András lovasszobra (Úri utca/Szentháromság utca, 1936/37)