Között

Egy fényképekkel operáló szobros blog működésének alapfeltétele a folyamatos fényképezés. Márpedig ebben én augusztusi bulgáriai utazásom óta nagy szünetet hagytam, módszeresen és sokoldalúan mindössze négy-öt szobrot fényképeztem le 2023 második felében.

Ezek közül kettő egyelőre még titok, nem jött el az idejük, majd talán 2024-ben derül rájuk fény; egy másik közülük az MTA főépülete előtt álló Szarvas Gábor-mellszobor volt, Jankovits Gyula munkája, ezeket a képeket az előző, Alászolgája című bejegyzésben láthatta az olvasó. A harmadik amolyan edzésnek számított, mielőtt az Újbuda TV leforgatta volna a Kovács Ferenc Táncoló lányok című, 1956-ban mintázott, de csak 1963-ban felállított szobráról Dési Jánossal folytatott beszélgetésünket, előtte való nap kimentem Lágymányosra, nehogy valamilyen meglepetés érjen, mert Kovács Ferenc különleges és számomra különösen kedves szobrát akkor már évek óta nem láttam közelről — ezeket az előtte napi képeket szívesen megmutatom most, mert a közeljövőben úgysem fogom őket külön posztban felhasználni.

A szobor különlegessége

jellegzetes tükörszimmetriájában rejlik,

mind a két összekapaszkodó kislány

majdnem egészen pontosan ugyanazt a mozdulatot hajtja végre a kompozíció középpontja és tengelye körül,

csupán a copfok száma mérvadó,

az egyik lánynak lófarokba,

a másiknak két copfba van kötve a haja,

és még azt sem mondhatom, hogy a balnak vagy a jobbnak, az ember az óhatatlan körbeforgás közben észrevétlenül belegabalyodik ebbe.

De most nem erről a szoborról lesz szó (azt könnyedén megállapítottam,

azon kívül, hogy némi luxus került a szobor köré, padok, erőgépek, virágágyások és lugas, de a szobron

nem változott semmi, ez utóbbi kettő még 2014-ben fényképezett, eddig fel nem használt képem), nem az égtájakba és oldalakba belegabalyodásról, és nem is Kovács Ferencről (írás közben eszembe jutott különben, hogy Kovács Ferenc angyalföldi Olvasó lányát is lefényképeztem ősszel, és igen szép, szívmelengető balos történet kerekedett a fényképezés közben, ahol szabadság, egyenlőség és testvériség egyaránt megkapták jogaikat, de minderről majd talán egy másik posztban), hanem visszanyúlok kicsit a fényképeim között, 2021 nyarára, Nyíregyházára, és évzáróként Rátonyi József Szerelmespár című 1983-as szobrára kerítek sort. Ez nem lesz olyan bravúrdarab, mint a még főiskolás Kovács Ferenc lágymányosi mesterműve, jelentése és konnotációja, látni fogjuk, valahogy mégis túlnő önmagán.

Rátonyi József (1942–2022) neve és munkája nem ismeretlen e blog olvasói előtt, diplomáját Somogyi József, Szabó Iván és Pátzay Pál tanítványaként 1969-ben szerezte meg, végzés után maradt a főiskola tanári karában, és 2008-as nyugdíjba vonulásáig főként szoborrestaurálást tanított, emellett kéttucatnyi bronz szobra, néhány kő munkája áll köztéren, és aktívan foglalkozott éremművészettel is.

Időben is első köztéri munkái közé tartozik 1972-es, Kapolyi Antalt Szigetváron ábrázoló mellszobra, az a műfaj, amely keretein belül Rátonyi József a következő évtizedekben is aktív maradt (a Kapolyi-mellszobor a blogon annak idején a kalapos szobrok között kapott helyet),

de harmadmagával külön posztban írtam balatonlellei Horgászfiújáról (1973), aminek külön szeretem jellegzetes, Somogyi Józsefre utaló kajánságát,

abszolút külön posztban egyik bravúrdarabjáról, az azóta újpalotai Burda Modenként elhíresült, Ikrek című 1975-ös szobráról,

az 1979-es debreceni ülő Kölcsey Ferenc az ülő szobrokról szóló posztban szerepelt,

és külön nem foglalkoztam ugyan 1984-es ajkai Városépítőjével,

a szobrot jó tizenkét évvel ezelőtt lelkiismeretesen végigfényképeztem,

és igaz, azóta már áthelyezték az itteni képeken látható eredeti helyéről,

az jól látszik, hogy a városépítőknek ő abba a kategóriájába tartozik,

akik letettek már valamit az asztalra.

Rátonyi József 1985-ben Békásmegyeren felállított Halas díszkútját a már fentebb említett halas posztban részleteztem (ez a kompozíció rugaszkodott el leginkább Rátonyi a valóságosságot előtérbe helyező szobrászati felfogásától), és ebbe az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepi termékeny sorba tartozik a Nyíregyházán 1983-ban a szobrász közreműködésével felállított Szerelmespár is.

Van jelentősége a felállítás évének, és még a szobrászi közreműködés tényének is, hiszen 1983-ban a szobor gondos körültekintéssel parkos-fás zöld környezetbe került, a 2010-es évek közepén azonban a szobor köré az európai szabványoknak megfelelő, modern és bizonyára vonzó játszóteret telepítettek (hol vagy már, életveszélyes mókuskerék vagy négy méter magas fémrakéta), és ezzel elveszítette terének a tárgyához szorosan tartozó intimitását.

Nem lehet többé úgy látni, hogy ne zavarjon bele valamilyen városi látványelem, pedig világos és látszólag pofonegyszerű a szobor narratívája:

kőből felrakott hasábon fiatal mezítlábas fiú ül, az ő ölében fiatal mezítlábas lány, és egymást gyengéden átölelve csókolóznak. Márpedig a csók

intim, személyes dolog, nem nyíltszíni városi látványosság.

Persze, ha engedünk a bennünk óhatatlanul ott lakozó voyeur-nek,

és figyelmesen körbejárjuk a szobrot,

egyszerre csak észrevesszük,

hogy ez a két fiatal teremtés

valójában mégsem csókolózik,

a két figura

a várhatóval vagy kalkulálhatóval ellentétben

a lehunyt szemű egymáshoz simulás közben

csupán összeérinti az arcát,

szájuk nem érintkezik, “között” vannak, legegyszerűbb jelentésadással két csók között, átvittebben a szerelmesek örökkön köztes állapotában. A cím igaz tehát, “Szerelmespár”, Rátonyi József nyíregyházi zsánerszobra ily módon nem a magyar szobrászat klasszikus csókszobrai közé illeszkedik,

mint amilyen például a Rodin-tanítvány Ligeti Miklós (1871–1944)

a római Magyar Akadémiának otthont adó Falconieri-palota

díszudvarán látható Csókolózó puttók című szobra (Auguste Rodin alighanem a csókszobor koronázatlan királya),

valahonnan a múlt század elejéről, az előző század legvégéről

(szorosan ide tartozik,

hogy Ligeti a témát idővel

nem ilyen neohellenisztikus absztrakcióval,

felnőtt kontextusban is,

saját korában igen merésznek számító módon is feldolgozta, vagy csak a puttók cseperedtek fel — bár ha ők felnőnek, inkább valami olyasmik lesznek,

mint Cupido és Psyché a dán szobrász, Lauritz Prior 1865-ös szobrán),

nos, a nyíregyházi Rátonyi-szobor a maga egyszerű, figurális keresetlenségével, látszólagos szobrászati eszköztelenségével a köztes állapotot,

az első és az utolsó csók közötti szenvedély boldogságát érzékelteti. És annál felhőtlenebb ez a nyíregyházi lány és fiú, mondhatnám úgy is, annál jobb nekik, minél kevésbé van tudomásuk arról, időben az első vagy pedig az utolsó csókhoz esnek-e közelebb. Mert ha az ember valamit először csinál, azt szinte mindig, menet közben tudja; ha valamit utoljára, arról legtöbbször csak utólag, és — jaj — néha úgy sem értesül.

*

Rátonyi József szobráról a Köztérképen, néhány, még nem játszóteres képpel.