És mozdulatlan álmodozva fekszem

Ebben a jórészt a szocmodern köztéri magyar szobrászattal foglalkozó blogban előbb vagy utóbb Tar Istvánnak (1910-1971) kell következnie. Teljesüljön be tehát az előbb-utóbbok mindenkori sorsa, és legyen ez az előbb/utóbb: most.

Tar István jóformán tökéletesen osztozott legjelentősebb nemzedéktársainak sorsában, Kerényi Jenőében vagy Laborcz Ferencében (utóbbiéban már-már fatálisan: Laborczhoz hasonlóan Tar is Újpesten született, és 1971 őszén, néhány héttel korábban ugyanúgy autóbalesetben halt meg, mint ő), mindannyian Bory Jenő tanítványai voltak a háború előtt, mindannyian eltöltöttek ösztöndíjjal valamennyi időt a Római Magyar Akadémián, a háború után, még fiatal szobrászokként, derékba kapta őket a szocreál, és az ötvenes-hatvanas évek fordulójától, közelebb már az ötvenhez, a többiekhez hasonlóan ő is rátalált saját jellegzetes stílusára. Talán kevesebb egyéniesítéssel, mint Kerényi, és talán kevesebb merészséggel, mint Laborcz — de köztéri munkáit tekintve a hatvanas évek magyar szobrászatában Tar István is az első vonalban foglal helyet. Nem volt érdektelen, amit addig csinált,

a szakszervezeti székház oldalfalára készült Építőmunkások című reliefje (1949) például egészen biztosan maradandó dolog, elsősorban takarékos monumentalizmusa miatt, annak ellenére, hogy a korszak minden stílusjegye és követelménye megtalálható rajta,

ahogy a Népstadion dromoszán elhelyezett, a sétány nem közvetlenül a sporttal foglalkozó együtteseihez hasonlóan nem túlságosan jelentős Gránátvetőkön is.

De a viszonylag szabadabb körülmények új pályát nyitottak előtte, eleinte elmozdulást a szobrászati expresszivitás felé,

mint a lágymányosi Halásznál, 1963-ból, ahol a hagyományos munkásábrázolás, a mesterséges beállítás mégiscsak új módon, a figura sajátos tömegének köszönhetően összetéveszthetetlen kifejezőerővel párosul. Egészen biztos, hogy neki köszönhetjük a legjobb budapesti lovasszobrot,

a zuglói Nezsider parkban már jóval halála után, 1979-ben felállított, életnagyságúnál kisebb, és lehet, épp emiatt megnyerő Ló és lovast (a “takarékos monumentalizmus” talán legtökéletesebb megnyilvánulását),

az egyik legjobb elhelyezésű budapesti szobrot a Gubacsi lakótelep Dunára néző szélén, a két nőalakos Táncolókat 1968-ból,

az eredetileg kútszobornak készített Barbárok harca a rómaiakkalt (1971),

melyből a Március 15. tér legutóbbi átrendezése után, a tér közepéről kicsit a Duna irányába félretolva, sima szárazföldi térplasztika lett.

Tar István persze elkötelezett művész maradt ekkor is (a szobrász céhen belül különféle hivatali pozíciókat is betöltött), ám ideologikusabb jellegű késői alkotásain is átüt valamennyi egyedi modernizmusából, ami jól látható például 1969-es tatabányai Bányász-reliefjén, mely egy felirat átszabása után boldogan maradhatott fenn huszonegynéhány évvel később mind a mai napig, és felejthette el, hogy ifjúságát Bányász mártíremlékműként tengette:

A két szoborral kapcsolatban, melyek e bejegyzés tárgyai, ilyesfajta kételyek vagy az esetleg lejárt szavatosság kérdései nem merülhettek fel. Mindkettő a klasszikus szobrászati ikonográfia megtestesülése, a hatvanas években egyenesen a kánon közepébe tartozó, elfogadott “humanista” művészet-ábrázolás. A legszembetűnőbb az bennük, ami e poszt nyitóképe után az e soroknál járó olvasó számára már magától értetődő evidencia: téma és megformálás szerint is jóformán ikeralkotások, egymásnak tükörszimmetrikus elrendezései, méretük, anyaguk egyezik, talapzatuk gyakorlatilag egyforma, ráadásul mindkettőt 1966-ban állították fel, a férfi-változatot Komlón, egy iskola előtt, a nőit Budán, a Lukács-fürdő előtti kisebb parkban.

Minden irányból érdemes megnézni,

mindenhonnan teljes a kép.

Szép geometria, és szép geometrikus elgondolás az egész.

Múzsa és lant, talán Erato — de még érdekesebbek a közeli részletek.

A fej,

az arc a hegyes orral, a konty,és persze maga a hangszer,

a lant,

alant a hegyes apró cicik,

a szoknyával takart öl,

az egész testtartás és a végtagok is mind-mind a szobor gyönyörű geometriáját szolgálják,

a támaszkodó bal könyök,

a megtámasztó jobb térd

és a hetykén kinyújtott jobb láb a lefeszített lábfejjel ugyanúgy,

mint a behajlított jobb kéz.

Az egész szobor részleteiben is,

egészében is,

még a textúrájával is

Tar István takarékos monumentalitásának iskolapéldája.

Könnyedség, szenvtelenség,

lazaság, elegancia.

Múzsa mozdulatlan, álmodozva, fekve.

A komlói férfiváltozat már a címével (Szobrász és Alkotás) is érdekes kérdést vet fel. A művészettörténetből tudjuk, hogy a nagy művészetallegóriákat rendszerint női figurák testesítik meg. Így van ez például a ma Újbudán, a Villányi úton álló Klebelsberg-emlékmű bal oldali alakjával, Grantner Jenő művével, mely a szoboregyüttes háborús sérüléseinek és az emlékmű köztéri eltávolításának folyományaképpen utóbb évtizedeken át Adyligeten árválkodott.

A kicsiny női szoborfigura,

 a műalkotás, tágabban értve a művészet szimbóluma

hamisítatlan nő kezében kapott helyet. De hogy még régebbi példához folyamodjam,

XIX. századközepihez, nő testesíti meg a szobrászatot (és a festészetet is) Rafael Monti és Ludwig Schaller a budapesti Nemzeti Múzeum timpanonjában látható allegóriájában.

Lányi Dezső Kőfaragója az OTI-palota homlokzatán 1930-ból férfinak határozottan férfi, viszont nem allegória, hanem zsánerszobor-szerű egzakt ábrázolás: az alkotást, a készítést a szerszám meg a tevékenység egy pillanatra kiragadott fázisa illusztrálja, nem a készülőben lévő vagy elkészült mű.

Tar István komlói fekvő férfija középutat választ a szakrális és a profán között,

a kis figura jól kivehetően egyedi jellegzetességekkel felruházható mű,

ezt a szobrot azonban férfialak mintázza éppen vagy dédelgeti,

ráadásul szakállas férfi (ennek elemzésébe — szigor, férfiasság, korlátlan uralom, bölcsesség stb. — itt nem kezdek bele, aki szakállt akar, nézze meg ezt a képet,

és olvassa el a hozzá tartozó faviccet),

és mezítelen férfi, akinek ágyékát ugyan apró lepel fedi,

vélhetően a szobor környezetében megforduló tanulóifjúság erkölcseinek megóvása érdekében, a “kint is vagyok, bent is vagyok” kétértelműsége azonban világosan kitetszik a beállításból, a szobor nemének megválasztásából, az egész kompozícióból. De lehetséges, a furcsa műfaji kilépést, a szabály megtörését inkább kényszer szülte, és valójában a két szobor ikerdarab mivolta indokolja.

Következzék akkor a jól megérdemelt körbe-körbe, bizonyítandó a budai női változatnál már látottakat: takarékos nagyszabásúság, a geometria szolid dominanciája, miközben talán nem történik más, mint hogy “mozdulatlan álmodozva fekszem”.

Szögletesebb, darabosabb a komlói férfi mozdulata, mint a budai női változaté, ez elsősorban a test éleiben nyilvánul meg, a karokon, vállakon, combokon, de a testtartás természetes eleganciája itt is eltagadhatatlan.Itt idekívánkozik egy archív kép a Fortepan gyűjteményéből az épülőfélben lévő, a sűrű zöldet még hiányoló Komlóról:

A szobor hosszanti perspektívájában ott van a platókból lerakott lépcsősor,

a panelépületeket már fák takarják.

Ide jön a másik Fortepan-kép:

Hogy aztán a kör bezáruljon,

és fejezhessük be azzal, amit a köztük lévő 200 kilométeres távolság nélkül is jól tudunk:

egyik nincs a másik nélkül,

és viszont.

Tar Istvánra pedig, mint még oly sokakra, visszatérünk majd, nem is egyszer.

*

A szövegben említett szobrok a Köztérképen:

Tar István: Fekvő nőalak lanttal (1966, Budapest, Árpád fejedelem útja)

Tar István: Szobrász és Alkotás (1966, Komló, Alkotmány utca)

Tar István: Építőmunkások (1949, egykori MÉMOSZ-székház, Városligeti fasor-Dózsa György út sarok)

Tar István: Gránátvetők (1955, Népstadion szoborsétánya)

Tar István: Halász (1963, Lágymányosi lakótelep)

Tar István: Lovas figura (1979, Nezsider park)

Tar István: Táncolók (1968, Gubacsi lakótelep)

Tar István: Barbárok harca a rómaiakkal (1971, Március 15. tér)

Tar istván: Bányász fríz (1969, Tatabánya, Vártanúk tere)

Grantner Jenő: Klebelsberg Kunó-emlékmű (2001, Villányi út/1939, Eskü tér), illetve Művészet (1960, Adyliget)

Rafael Monti–Ludwig Schaller: A Nemzeti Múzeum timpanonjának allegorikus szobrai (1842, Pest)

Lányi Dezső: Kőfaragó (1930, OTI-palota)

A Táncolók című szoborról készült kép fekete-fehér változatban, nyomtatásban megjelent a 2000 2014. márciusi számában.