Zene szemeinknek, avagy Férfiak a magasban

Bizonyára sokan emlékeznek a cseh Jiři Weil Mendelssohn a tetőn című szatirikus regényére. A történet szerint a bonyodalmak azzal veszik kezdetüket, hogy Prága német megszállása után ketten azt a feladatot kapják a hatóságtól, az éj leple alatt jussanak fel a prágai Rudolfinum tetejére, és távolítsák el onnan az ott látható szobrok közül a zsidó származású zeneszerző, Felix Mendelssohn-Bartholdy szobrát. A dolog elsőre (és sokadjára sem) sikerül, a szobortalpak nincsenek feliratozva, az egyre népesedő brigád nem tud megegyezésre jutni, a szobrok közül melyik lehet Mendelssohné, napról napra, az újabb és újabb nekirugaszkodáskor is dolgukvégezetlen másznak le a tetőről. De mese nincs, közkedvelt szimfóniák és versenyművek, egy nagyszabású oratórium szerzője, Mozart legnagyobb tizenkilencedik századi propagálója zsidó volt, nem maradhat az árja birodalom ilyen fontosságú közintézményének ennyire exponált pontján.

A budapesti Magyar Királyi Operaháznál, ha valakiket ilyesmire utasítottak volna, mondjuk, 1944 márciusában, az illetőknek nem gyűlt volna meg a bajuk a feladattal, több okból sem. Az épület felépítésekor, az 1884-es hivatalos felavatás előtt ugyan a budapesti operaház homlokzatán is elhelyezték tizenhat zeneszerző szobrát, de Felix Mendelssohn-Bartholdy nem volt közöttük. Balról jobbra haladva Guido d’Arezzo, Palestrina, Jacopo Peri, Orlando di Lasso, Giovanni Battista Pergolesi, Jean-Baptiste Lully, Luigi Cherubini, Gaspare Spontini, Joseph Haydn, Christoph Willibald Gluck, Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig van Beethoven, Carl Maria von Weber, Giacomo Meyerbeer, Gioachino Rossini és Richard Wagner volt az eredeti, sóskúti mészkőből készült szobrok sorrendje. Ráadásul a német megszállás idején ezek a szobrok nem voltak a helyükön. 1939 januárjában egyikük ugyanis valamilyen ok miatt az épület elé, a járdára zuhant, és ekkor az intézmény vezetése úgy döntött, a további baleseteket megelőzendő, eltávolítja a többi szobrot is. 1944 tavaszán tehát egyetlen szobor sem állt az Operaház homlokzatán. Harmadszor (bár arra semmiféle képes bizonyítékom nincs, hogy a régebbi szobrokkal is így lett volna), a ma az Operaház felső ballusztrádján ott álló szobrok mindegyike gondosan feliratozva van (a talapzatba vésett aranybetűs neveket még az élesebb szemű utcai bámulók is ki tudják olvasni), feltehető, hogy ez azelőtt is így volt, ily módon könnyű lehetett volna azonosítani őket.

Az első sorozattal tehát nem háborús pusztítás vagy az ostrom végzett, mint általában szokott az ilyen épületdíszítő szobrokkal, hanem saját anyaguk és a múló idő. Az 1960-as évek elejére érett meg a gondolat, hogy a szobrokat a homlokzaton újra állítsák fel, és ez 1965 tavaszára meg is történt, az új kor azonban, mint mindenkor, új kánont kívánt, az eredeti névsor alaposan kicserélődött, mindössze öten (Gluck, Mozart, Beethoven, Rossini és Wagner) élték túl az addigra már régen lezajlott rendszerváltást, de ők is vadonatúj változatban. Az új szobrok új anyagból kifaragása, akárcsak az 1880-as évek elején, az 1960-as évek elején is a korszak magyar szobrászatának élvonalbeli képviselőinek privilégiuma maradt (1880-ban megpályáztatták, 1960-ban kijelölték őket), és az új szobrok, akármilyen semleges díszítőszobrokról van szó, magukon viselik koruk bélyegét. Emberábrázoló alkotások, valódi, létező személyeket mutatnak be, egészen röviddel a szocreál után, a kezükben soha nem sarló vagy kalapács van, hanem — ha van — könyv, összetekert kotta vagy valamilyen más papír, ráadásul állásuk, testtartásuk igencsak redukálja jellegüket. De a szobrászati kreativitás minden hátráltató tényező ellenére mégiscsak működött, és a másodszor használt anyag időtállónak bizonyult, az épület legutóbbi felújításakor a szobrok megtisztultak, és most már majdnem hatvan év óta a helyükön vannak.

Mindezt, amit eddig elmondtam, a Fortepanon talált Operaház-ábrázolások segítségével is végig lehet mondani, nem évszámra, de korszakra pontosan. Elsőként egy olyan perspektívát választottam, amely megegyezik a poszt egyébként 2008-ban fényképezett nyitóképével,

de léphetünk közelebb, és láthatjuk, hogy az előreugró ballusztrád korlátos oromtetőjén bal oldalról sorban ott áll Lully (Brestyánszky Béla), Cherubini, Spontini (mindkettő Stróbl Alajos), Haydn (Huszár Adolf), Gluck, Mozart (mindkettő Szász Gyula), befordulva Beethoven (Huszár Adolf), Weber, Meyerbeer (mindkettő Brestyánszky Béla), és újra, a főhomlokzattal párhuzamosan fordulva Rossini (Brestyánszky Béla), utolsóként a jobb szélen pedig Wagner (Huszár Adolf);

ugyanez a másik sarok felől bal szélen Guido d’Arezzo (Donáth Gyula), Palestrina (Kiss György), rájuk merőlegesen Jacopo Peri (Kiss György), Orlando di Lasso és Pergolesi (mindkettő Donáth Gyula) szobrával, majd az Andrássy útra néző főhomlokzaton a másik képről már ismert Lully–Cherubini–Spontini–Haydn–Gluck–Mozart-sor.

De mindez a múlté, mert következik a zeneszerző-szobrok nélküli időszak képe, 1955-ből (egyszer szívesen megtudnám, 1939. január 19-én melyikük adta föl és vetette alá magát a mélybe; találgatni nem akarok, és bármelyikükből ki tudom nézni),

hogy aztán már ebben az összefüggésben legalábbis a jelenkorunk következzen, előbb ugyanerről az oldalról,

aztán szemből, az akkori Balettintézet épületéből fényképezve,

hogy végül ezzel az esős képpel visszatérjek a poszt perspektivikus kezdeteihez, de már az új, 1965-ben állított, az eredetieknél jóval fehérebbnek ható sorozattal felszerelkezve.

A fentebbi zárójeles szobrásznevekből láthatjuk, hogy az 1880-as években az Operaházon ugyanaz a szobrászgárda, az első magyar köztéri aranygeneráció jutott munkához, amelyik nagyjából ugyanebben az időben a már felépült és megnyitott Vigadó díszítésén is szorgoskodott, Brestyánszky Béla, Donáth Gyula, Kiss György, Stróbl Alajos, Szász Gyula ott is a nyertes pályázók között szerepelt (Kiss György kivételével mindegyiküknek látható szobra a mai Vigadó homlokzatán, Kiss Györgynek a belsőben állt munkája), a korszak talán legnagyobb tehetségének számító ifjú szobrászát, Huszár Adolfot csak korai halála akadályozta meg az ottani közreműködésben, a másik szobrászsztár, Stróbl Alajos viszont itt volt feltűnően aktív, a két, a főbejárat mellett ülő magyar zeneszerző, Erkel és Liszt szobra mellett az ő munkája az egyik homlokzati allegória és a két oldalbejárat előtti teresedésben felállított két szfinx is, de róluk majd külön, hiszen néma hallgatásuk nem illene egy végtére is a zenéről szóló posztba. Nyolcvan évvel később a tizenhat, egységes szempontok szerint megkomponált álló szobron (azonos méretek, közel azonos testtartások; Mozart, Beethoven és Muszorgszkij kivételével például mindegyik figura a talapzaton túl tolja egyik lábfejét) nyolc szobrász dolgozott, testvéri megosztásban mind a nyolcan két-két zeneszerzőszobrot mintáztak meg, és a névsor (Antal Károly, Győri Dezső, Ispánki József, Marton László, Mikus Sándor, Pátzay Pál, Tar István, Várady Sándor) a kor kiemelkedő szobrászait foglalta magában. A szobrok elhelyezése balról nézve az eredetihez hasonlóan az 1960-as évekbeli második sorozattal is időrendben haladt, az akkor, ez nyilvánvaló, nemzetközi kultúrpolitikai megfontolásokból létrehozott kánon azonban mára felülíródott (ami azt jelenti, hogy a kánon mint olyan a maga természete szerint folyamatosan működött). Ma alighanem másokat állítanánk a most ott állók némelyikének a helyére, de az 1965-ös új állítás mai tudattal nézve tulajdonképpen nem hat annyira ideologikus programnak, mint ahogy az elsőre látszik, vagy ahogyan az az állítás utáni két-három évtizedben hathatott.

De haladjunk sorban. Bal oldalt leghátul Claudio Monteverdi áll,

korhű, mai szemmel kissé talán színpadias öltözete Ispánki József munkáját dicséri,

lehajtott feje

amolyan tiszteletadás saját zenetörténeti státusza előtt,

hiszen mégiscsak a műfaj, a világi opera megteremtője ő.

A bejegyzés írásának idején a Spotify-on havi hallgatottsága 283 955 főt tesz ki.

Mellette Scarlatti áll, és azonnal felvetődik a kérdés, Győri Dezső vajon az apát, Alessandrót, vagy a fiát, a Vladimir Horowitz óta leginkább billentyűs szonátáiról elhíresült Domenicót mintázta-e meg,

ha rajtam áll, inkább Alessandróra szavaznék, aki 115, többségében háromfelvonásos operát írt, de ezeknek csak úgy a harmada maradt fenn teljes egészében,

Spotify-mutatója mindenesetre 176 234 hallgató havonta, míg fia egy hónap alatt 656 824 hallgatóval bír, de erről, mentségükre legyen mondva, Győri Dezső vagy megbízói az 1960-as évek elején nem tudhattak.

Christoph Willibald Gluck következik, ez a jólfésült lovag, az Orfeusz és Euridiké örökbecsű szerzője. Győri Dezső sarokba szorított szobra nehezebben fényképezhető, mint a többieké — ő sem kottát, sem könyvet nem tart a kezében, viszont a Spotify-on 1 055 502 havi hallgatóval büszkélkedhet 2024 áprilisában, és azt se felejtsük el, hogy ő az első, aki megőrizte az eredeti felrakásban megszerzett helyét, igaz, akkor még Haydn és Mozart között, az Andrássy útra eső főhomlokzaton állt.

Gluckot most is Mozart követi, Marton László szobra, és közhely lenne minden, amit Mozartról írnék, “ön halt meg vagy az öreg?”, Lorenzo da Ponte librettójának számomra ez a kulcsmondata, és a Don Giovanni legelső helye vitathatatlan az operairodalomban, és vitathatatlan ez a hely az én különbejáratú listámon is. Aki a Don Giovannit unja, magát unja, hogy egy klasszikust költsek át.

És persze nem tisztem minden Mozart-ábrázoláson az Amadeus élvhajhászságát számon kérni, ez a Mozart-kép

a szememben azért kissé egykedvűbb a kelleténél, túl fegyelmezett, nem illik egy olyan varázslatos és diabolikus zeneszerzőhöz, mint Mozart, akinek a Spotify szerint havonta 7 049 306 hallgatója van —

könnyen elképzelhető persze, Wolfgang Istenszerette Mozart visszafogottsága annak szól, hogy a mellette álló Ludwig van Beethoven még őt is felülmúlja havi 7 553 139 Spotify-hallgatójával, egyetlen operája (mely kivívta neki a jogot, hogy Gluck és Mozart után itt harmadikként ismételjen, igaz 1884 és 1939 között épp a mostani helyével ellentétes kiszögellésben állt), a Fidelio, különösen az 1978-as, Leonard Bernstein vezényelte bécsi előadást csak a Don Giovanni tudja megelőzni, de a Fidelio ezüstérme énnálam hosszú évek óta biztos.

Marton László a lobogó hajú, maga elé meredő, legörbedő szájú zseni ábrázolásával nem kockáztatott sokat,

ez a Beethoven-kép belesimul a zeneszerző ikonográfiájába,

Marton László a megformálással nem akar ránk erőltetni valamilyen másik Beethoven-imázst, és ha a figurát kicsit derűsebbre veszi, akár még Albert Einsteinként is elsüthette volna.

Forduló jön, a főhomlokzat mostani sora, a legelején A sevillai borbély (és megannyi más opera) szerzőjével, a sorozat negyedik ismétlőjével, Rossinivel, aki az első felállításkor az utolsó előtti állásban foglalt helyet, bizonyítandó, ha az ő utolsóelőtti helyét nézzük, hogy az opera mennyire hagyományőrző-konzervatív műfaj, a közelmúlt vagy a közeljelen jóformán teljességgel kimaradt belőle már 1884-ben is.

Tar István Rossini-ábrázolásában újra megjelenik a könyv, bár abba a könyvbe biztosan nincs beleírva, hogy a zeneszerzőnek a Spotify-on 2024 tavaszán havonta 1 004 093 hallgatója van;

viszont a szobor játékos bújócskát tud játszani a neki hátat fordító Beethoven-szoborral, hogy engedjek a véletlenül kínálkozó szóviccnek, hol belül van Beethoven, hol kívül van Beethoven.

Tar István munkája a másik 19. századközepi olasz operaszerző, Gaietano Donizetti szobra is, és az ő összetekert kottájában sem szerepelhet az adat, hogy a Spotify-on havonta 449 712-en hallgatják.

A homlokzati sorban harmadik “az orosz zene atyjának”, Mihail Glinkának a szobra, Mikus Sándor munkája, Glinka (noha manapság csak 231 302 hallgatóval rendelkezik egy hónapban a Spotify-on) komoly zenei hatást gyakorolt az utána következő orosz zeneszerzőkre, akik közül többen jóval nagyobb befolyással éltek a közönségre, mint választott mesterük, aki az opera mellett más zenei műfajokban is mintát adott közvetett tanítványainak. A Magyar Állami Operaház homlokzatán Glinka nyitja meg különben az oroszok sorát (összesen hárman lesznek, az eredeti felállásban egyetlen orosz sem volt).

Verdi következik, a mostani felrakásban az ötödik, egyben utolsó olasz vagy itáliai származású (az 1884-es sorozatban még nyolcan voltak honfitársai, ami az opera eredetét és kultuszát tekintve nem csoda, és 1965-re is öten, a legnépesebb nacionáléként maradtak), polgári ruhás viseletét és különösen kalapját jó néhányszor méltattam (süvegeltem meg) már a blogban. Pátzay Pál Verdi-szobra a legjobban sikerült ábrázolás ebben a különleges képcsarnokban, amit a budapesti Operaház elénk állít. Elhelyezésével a főhomlokzaton Verdinek szerencséje is van,

a szobornak többféle nézete létezik, mint valamelyik ficakba kényszerült sorstársának, köztük néha egészen geometrizálóak is. Giuseppe Verdi egész életében jószerével az opera műfaját művelte, abban viszont páratlan teljesítményre volt képes fiatalkori darabjaitól két öregkori remekművéig, az Otellóig és a Falstaffig. 2 383 454 darab havi Spotify-hallgatója nem tükrözi igazi nagyságát, az én képzeletbeli dobogóm harmadik helyén mindig is valamelyik Verdi-opera szerepelt, hol az Aida, hol A végzet hatalma, hol a Rigoletto, hol az imént említett, zárt bravúrária nélküli Falstaff, egészen addig,

amíg innen le nem szorította őket Richard Wagner, pontosabban a már későbbi éveimben megismert A nürnbergi mesterdalnokok — Wagnerhez biztosan érni kell, sok mindenen túl lenni, sok mindent megérni, én értem is, megértem is, “Ripeness is all”, ahogy a Lear királyban hangzik el, és ahogy a Vörösmarty fordítását nem sokkal halála előtt revideáló Szabó Lőrinc a félsort megoldotta: “A fő: megérni”, de Wagner germán mítoszaihoz így sem sikerült közel férkőznöm, vagy nekik nem hozzám. Úgy nézem, Mikus Sándor is inkább nürnbergi mesterdalnokként örökítette meg Wagnert, mintsem valamilyen tizenkilencedik századi stílben, de a teatralitás az operának, még a Wagner-operának is elválaszthatatlan lényege, vö. Bayreuth. Wagner 1 081 028 havi Spotify-hallgatója aránytalanul kevésnek tűnik, korunk persze nem feltétlenül az ötórás operákra van berendezkedve, inkább a kivonatokra és az egyébként remek zenekari részletekre,

és Wagner szobrának elhelyezése is ad alkalmat másfajta nézőpontok érvényesítésére. A főhomlokzaton áll, ő a sorozat ötödik ismétlője (több már nem lesz), és 1884-es elhelyezése az idővonal jobb szélén kicsit cáfolja is azt, amit az opera a közel kortárs iránti averziójáról fentebb állítottam. Wagner 1883-ban halt meg, egy évvel a ház ünnepélyes felavatása előtt, szobra mégis helyet kapott ebben a panteonban (ellentétben a vele egyazon évben született Verdivel, aki 1884-ben még javában élt és virult, és bár operaházi népszerűsége vagy operai-operatörténeti nagysága nyilvánvalóan nem hagyott kétségeket maga után, az illendőség úgy tartotta, élő embernek nem emelnek semmilyen köztéri szobrot).

Wagner mellett a homlokzat jobb szélén Charles Gounod áll, akit a Faust miatt általában egyműves szerzőnek tartunk,

pedig ez a kopasz, ápolt szakállú, szép férfi sok műfajban próbálkozott,

Pátzay Pál munkájaként megformált, megadóan félredöntött feje havi 885 220 Spotify-hallgatójának szólhat.

A fordulás után a másik francia, Georges Bizet következik, és ha Bizet, akkor persze hogy a Carmen, ez az opera verité, aminek ezt a vonását mégis meg szoktuk bocsátani — maga Bizet egyetlen hónapban, kapaszkodj meg, 2 238 377 Spotify-hallgatóval, egy szépen cigiző csapodár dohánygyári munkáslány és egy kiugrott katona szomorú végű románca mégiscsak valami ezek szerint,

mellette Várady Sándor másik szobra, Mogyeszt Muszorgszkijról. Bizet, ez az intellektuális fiatalember könyvlapok közé szorítja ujjait (az 1884-es francia különítmény ugyanakkora létszámú maradt, de Lully és Meyerbeer Gounod-ra és Bizet-re cserélődött), Muszorgszkij viszont maga a képzetlen őserő,

semmi könyv, semmi kézirat, semmi kotta, leeresztett bal kezében inkább valamilyen szerszám. Havi 892 693 Spotify-hallgatója nagy része tudja, hogy Muszorgszkij nem sokáig jutott volna Rimszkij-Korszakov nélkül, és mindegyik operája valamelyik utódja alapos megigazítására szorult, hogy egyáltalán színpadra vagy koncertpódiumra kerülhessen —

de Muszorgszkijt nem mentora, Rimszkij-Korszakov követi, hanem egy elegáns és lezser, nagyvilági Csajkovszkij, Antal Károly megformálásában,

ismét csak combnak szorított könyvvel, ugyanakkor havonta 5 749 662 Spotify-hallgatóval,

kicsit gyanakodó tekintettel, hogy budapesti operaházi elhelyezése talán mégsem operáinak szól elsősorban, sokkal inkább klasszikus és klasszikus koreográfiájú balettjeinek, amelyek itt a ház falai között az 1940-es évek végétől jobb híján igen nagy népszerűségnek örvendtek.

És amikor a tetővonal újra az Andrássy út felé fordul, következik a panteon legnagyobb rejtélye, Stanisław Moniuszko szobra, Antal Károly megformálásában, egy olyan szobor, amit a szobrászról szóló első posztomban említettem már, sőt Moniuszko rejtélye beszivárgott az Írósorsok soraiba is (a fikció szerint a tengerészsapkás Illyés Gyula jókedvében az ő A kísértetkastély című operájából dúdolgat egy részletet).

Havi 15 408 fős Spotify-hallgatottsága mindenesetre igazolja azt az interneten sokfelé olvasható észrevételt, miszerint Moniuszko hazáján, Lengyelországon kívül nemigen tudott nagyobb népszerűségre szert tenni, én magam is többször próbálkoztam már vele, de nem találtam A kísértetkastélyban fütyülhető vagy dúdolható dallamot. Úgy látszik, lengyelnek kell lenni mindenestül, hogy megint csak egy klasszikust költsek át.

A sor és a sorozat legszélén pedig újra Ispánki József szobrászati közreműködése következik, ahogy a legelején az Monteverdivel történt, mondhatnánk, a kör bezárul Bedřich Smetana szemüveges szobrának felállításával. Mielőtt arra gondolnánk, hogy Moniuszko és Smetana szerepeltetése a lengyel, illetve csehszlovák testvérpártok felé tett gesztus lett volna, elárulom, hogy Smetanának a Spotify-on havonta 1 328 177 hallgatója van, de ő fél tucatnál több operája mellett sok más zenei műfajban is munkálkodott. És még egy záró megjegyzés az opera kortársi jellegéről: a panteon mindkét utolsó tagja elmúlt már százéves, mikor szobruk 1965-ben felállt az oromzaton.

A történet ennyi, és nem igazán érdemes tovább töprengeni vagy rágódni rajta. A két magyar zeneszerző, Erkel Ferenc (aki hamisítatlan operaszerző volt, bár nem az a nagyságrend, mint akik itt közszemlére vannak/voltak téve), a ház alapítás utáni első igazgatója, illetve Liszt Ferenc, aki nem írt operát (egyetlen fiatalkori kísérletét másfél évszázadra sikeresen eltüntette) és budapesti éveiben amúgy is inkább a közeli Zeneakadémián volt aktív, odalent, a bejárat mellett ülnek (Erkelnek havi 6 013, Lisztnek 3 175 151 hallgatója van). Bartók Béla A kékszakállú herceg vára vagy táncjátékai miatt joggal foglalhatna helyet a fenti panteonban, de neki élete során a budapesti operaházzal mindig is ellentmondásos volt a viszonya (a Spotify-on havi hallgatóinak száma 597 411). Kodály Zoltánnak, 40 069 Spotify-hallgatóval, ennyire nem, és a Háry János daljátékként klasszikus repertoárdarab lett, de az 1960-as évek elején, amikor dönteni kellett a panteonról, még élt. Sosztakovics (akinek itteni szerepeltetése — ellentétben a nemréggel vagy akár a jelennel, amikor havi 2 326 697 Spotify-hallgatója van — akkor csak olaj lett volna a tűzre), úgyszintén, leghíresebb operájának eredeti változata ráadásul tiltólistán volt a Szovjetunióban és a blokk országaiban. Az operaszerző Carl Maria von Webernek, havi 1 031 053 hallgatóval (de legalább A bűvös vadásznak) újra támadt valamilyen itthoni kultusza, igaz, ez már kilencvenes évekbeli, Enyedi Ildikó kultikus filmje, Az én XX. századom és a Polgár László szereplésével felvett, Nicolaus Harnoncourt vezényelte A bűvös vadásza utáni gondolat. Gustav Mahler operát ugyan nem írt, másfél évig viszont sikeresen igazgatta az intézményt (ebben a minőségében a legnagyobb formátumú zeneszerző volt, aki a budapesti operaház élére került, havi hallgatósága a Spotify-on 991 535 fő), és nemcsak itteni karmesteri pályafutása repítette őt innen egyenesen Bécsbe (amihez kellett egy mélyen antiszemita intendáns, Zichy Géza is), zeneszerzői karrierje is Budapesten indult Első szimfóniájának itteni, a híres-nevezetes “Blumine” tételt magában foglaló ősbemutatójával. Puccini (aki a klasszikus opera utolsó gigásza, ma 2 048 044-en hallgatják) és Budapest barátságos viszonya közmondásos, Antonín Dvořák (3 106 434 hallgatóval) ma biztosan nagyobb becsben áll, mint Smetana, Leoš Janáčekről (hiába csak 349 082 a havi Spotify-hallgatóinak a száma) nem is beszélve, de értelmetlen ezt a felsorolást tovább folytatni. Inkább örüljünk, hogy korunk nem nyúlt hozzá ehhez a panteonhoz, és meghagyta 1965-ös állapotában. Ezek a figuratív szobrok a maguk nagyon korlátozott szobrászati eszközeivel jótékonyan néznek le ránk, üzennek saját szobrászati korukból, és annál jobb nekünk, a kultúrát most uraló feketeöves idiótáknak minél tovább nem jut eszükbe érinteni őket.

*

A Lear király a szövegben említett, Szabó Lórinc fordította helyét (“Ripeness is all”/”A fő: megérni”) felhasználtam John Rodden George Orwell című könyvének (Európa Könyvkiadó, 2021) fordítása során. A kérdéses szöveghely — és más Szabó Lőrinc-megoldások — további filológiai érdekességeit annak idején Szele Bálint Vörösmarty Mihály találkozása Szabó Lőrinccel. A Julius Caesar és a Lear király 1955-ös szövege című, az ITK 111/2007. számában olvasható nagyszerű tanulmánya tárta fel előttem.