Oszvobogyítyelka

Beszélgetések bolgár kalauzokkal 1.

Bulgária nagyon szoborszerető ország, ami félig-meddig meglepetés, hiszen az ember ahhoz van hozzászokva, ha Magyarországtól délkeleti irányba indul, egyre kevesebb szoborba akad. De Bulgáriára ez a megállapítás nem áll, a nagyobb városok belső részein lépten-nyomon olyan sűrűséggel tűnnek elénk a köztéri alkotások, hogy az már-már zavarba ejtő. Ráadásul a huszadik századi bolgár szobrászat története, és különösen a bulgáriai 1944-et követő fejlemények felületes ránézésre is olyan észrevételekre adnak alkalmat, amelyek a korabeli magyar szobrászatra is vonatkoznak. Az itt következő háromrészes sorozat — Beszélgetések bolgár kalauzokkal –, melynek ez a nyitó darabja, három generális példán keresztül ezt a hasonlóságot szeretné érzékeltetni.

Az alcím különben nem túlzás, mert Esti Kornélhoz hasonlóan a bolgár beszélgetések örök rejtélyek maradtak előttünk is, és nem mentség, hogy még talán Esti Kornélnál is kisebb bolgár szókinccsel rendelkeztünk, mielőtt kiálltunk volna annak a vonatnak a folyosójára elszívni egy cigarettát (lassan a huszonegyedik század első negyedéhez érve mennyi abszurd képtelenség egyetlen félmondatban!). Azt már mindenesetre nem iróniával mondom, hogy akárhányszor bolgár embereket, jellemzően két középkorú férfit nem egyszer és nem kétszer azon kaptam, hogy eszmecserébe bonyolódnak egymással valamilyen nyilvános helyen, mindannyiszor feltűnt e beszélgetések csöndes, higgadt, visszafogott, egymással dialogizáló hangneme, mintha két filozófus valamilyen őket nyugodni nem hagyó premisszát vitatott volna meg, jóllehet csupán arról volt szó, hogy a kerítés alapjául szolgáló betonozáshoz milyen anyagot célszerű használni vagy kapható-e a piacon apró szemű középerős zöldpaprika. (Kapható, nyelvi képességek híján egy vagy két darabhoz, amennyire éppen szükségünk lett volna, nem is tudtunk hozzájutni, kizárólag egykilós vagy afeletti, fél életre elegendő tételben lehetett. A betonalapozást nem tudom, Kant vagy a modern ismeretelmélet viszonyát sem.) Soha semmilyen sietősség, kapkodás, pláne nem agresszió vagy a vitatkozás valamilyen hangsúlya nem jelent meg ezekben a nyílt utcán vagy sörözők, kávéházak kerthelyiségeinek asztalainál lefolytatott beszélgetésekben. Még ha az a két filozófus egymással nem értett is egyet, nézet- vagy véleménykülönbségüknek az egymással folyó kommunikációban semmilyen hangzatos, látványos vagy érzékelhető nyomát nem adták. Mindezt azért bocsátom előre, mert az itt következő három bejegyzésben én is ezt a nyilvános bolgár beszélgetéseszményt próbálom követni majd. Semmilyen ellenvetést, vitatkozást, helytelenítést vagy lekicsinylést nem akarok belefoglalni a megjegyzéseimbe, egyszerűen szeretném közreadni azt, amit láttam, és ami énbennem itthonról ismerős megoldásokat és hasonlóságokat idézett fel.

Az első rész tárgya a szovjet hadsereg szófiai emlékműve lesz, olyan világháborús emlékmű, amilyenből szerte Európában, nemcsak az egykori szatellit országokban, sokféle változat látható még ma is, bár az ennyire hamisítatlan és összesűrített szocreál ritkaságszámba megy. Azon túl, hogy ez volt az egyetlen bulgáriai köztéri mű, amit fényképekről előzőleg ismertem már valamelyest (ennek magyarázatát lásd majd alább), az emlékmű mindentől sétatávolságra, egy széles, “A felszabadító cárról” elnevezett sugárút mellett, egy hatalmas, a szobortól távolabb néha valóságos erdővé sűrűsödő városi park egyik bejáratánál, ám a város középpontjában, exponáltan, kétségtelenül nagyon is szem előtt helyezkedik el.

Az emlékműhöz vezető tér kiképzése a Hősök tere kövezetét juttatta eszembe, elnézve a beton tömbökre helyezett és hiánytalanul meglévő bronz koszorúkat,

nem tudtam szabadulni Írósorsok című írásom egyik tárgyilagos, a prágai Sztálin-szoborra vonatkozó mondatától (“Az emlékmű nem sokáig állt a helyén, 1962 októberében felrobbantották, talapzatát és a két oldalát ékesítő hatalmas díszláng-tálakat meghagyták”),

hozzáértve azt a mégiscsak jelentős különbséget, hogy ez, ami itt a szemünk előtt van, a lehető legvalóságosabb dolog és minden részletében a helyén áll. Az emlékmű központi eleme

ez a szemmértékre nagyjából húsz méteres oszlopon (belsejében lépcső visz fel a tetőre, ahonnan az emlékmű egyik építésztervezőjének fia szerint igen jó kilátás nyílik a közeli Levszki Stadionra) helyet foglaló, körülbelül 8 méter magas,

négyfős, ék alakban előrefele lépő szoborcsoport (az írott források általában 34 méterben adják meg a teljes magasságot), legelöl egy dobtáras fegyverét magasba emelő szovjet katona, mögötte kétoldalt, kissé lemaradva fiatal bolgár pár, az anya karjában a jövő záloga, szovjet csokoládéval már jóllakatott, mosolygós kisgyerek. Mielőtt harsányan nevetni kezdenénk vagy fölényesen elmosolyodnánk,

hadd ajánljam az olvasó figyelmébe

a fiatalon elhunyt és egyébként kitűnő Gyenes Tamás (1920–1963)

1959-ben

Újpesten felállított szobrát,

A Magyar Vörös Hadsereg harcosa című művét,

diadalmasságban, a győztesség érzékeltetésében semmivel nem marad el a szófiai szobor főalakjától,

de ha valaki a biztonságot fegyverét tartó erőteljes militáris figurában, egy frontra induló apában kereső gyermek ábrázolására vágyik,

nem is kell Újpestig kutyagolnia,

elegendő az Országház északkeleti sarkához,

a Tisza István emlékmű bal oldali szoborcsoportjához, és megnéznie Zala György és Orbán Antal 1934-ben, egy korszakkal korábban felállított, a háború után elbontott, 2014-ben azután a “vármegyéhez” és a “főispánhoz” hasonlóan a történelem szemétdombjáról összekapart és újraállított kompozícióját,

és ott lesz a hős apa, a hős anya

meg az ácsingózó kisgyermek,

akinek a száját a boldogító szovjet csokoládéval majd olyan negyedszázad múlva tömik tele, mikor már maga is ilyen erős nyakú bajszos fasisztává nő, nem utolsósorban

és természetesen nagyon többek között az emlékmű főalakja áldásos ténykedésének köszönhetően.

Az oszlop tetején álló szófiai kvartett különben két nő műve, Mara Georgieva (1905–1989) és Vaszka Emanuilova (1905–1985) volt az a két bolgár szobrásznő, akik a már 1948-ban elhatározott, 1952-ben az alapkő letételéig eljutott, és 1954. szeptember 9-ére, a bolgár felszabadulás 10. évfordulójára ünnepélyesen felavatott emlékműhöz elkészítették ezeket a szovjet ikonográfiából egyébként nagyon ismerős, mintakövető szobrokat. Az oszlopot körülvevő

mellvédhez az északi oldalon lépcső vezet fel,

ott egy cirill betűs aranyfelirat fogad, a bolgár nemzet hálájának megfogalmazása (innen vettem e bejegyzés címét), a mellvéd másik három külső oldala azonban az oszlop tetején látható feminin megfogalmazás után már ún. férfias játékokat, igazi meglepetéseket, szovjet történelmi hardcore-t rejt.

Kronológiai sorrendben a keleti oldalon ott az 1917 október című relief, Ljubomir Dalcsev (1902–2002) és társainak műve (amihez hozzátartozik, hogy a relief eredetileg Borisz Angelusev [1902–1966], a modern bolgár grafika alapító atyjának egy rajzán alapul),

a déli oldalon a Front (Mindent a frontért, mindent a győzelemért), Petar Dojcsinov (1909–2005) csapatának a keze alól,

a mellvéd nyugati oldalán pedig A Nagy Honvédő Háború, a Vaszil Zidarov (1905–1963) vezette szobrászkollektíva munkája. Két és félszeres embernagyságú, igazi kördomborművek (az ábrázolt alakok nem egyetlen síkban jelennek meg, hanem azzal az illúzióval kecsegtetnek, hogy ha fizikailag ez nem lenne lehetetlen, minden oldalról háromdimenziósnak láthatnánk őket), három szabályos tankönyvi fejezet, megformálását tekintve sorjelenet a Szovjetunió történetéből (figyelmesen végignézve világosan leolvasható egy-egy táblakép narratívája), kizárólagosan szovjet téma, semmilyen bolgár vonatkozás, a három kép egységes kompozíciós elképzelések alapján készült el, amiben szerepet játszhatott, hogy Borisz Angelusev a másik két reliefnél is grafikai tanácsadó volt,

mindegyik egyenként pontosan tíz emberi alakot szerepeltető, mégis rendkívül mozgalmasnak ható és részletgazdag tömegjelenet, amelyeknek magán a mindenkor kiemelt helyen ott lobogó zászlón kívül mindig van legalább egy vagy két középpontba helyezett figurális szereplője is. Ez az elv az 1917 októberen, Dalcsev Angelusov képére készített reliefjén érvényesül talán legkevésbé, hiszen kétértelmű, vajon a keretből inkább a háttérben kilógó zászlót vivő katona vagy az elöl,

az előrelendülő trióból az egyetlen takarás nélkül és középen ábrázolt pisztolytáskás alak a fő aktor, a kiemelés,

a másik kettőn, a Fronton, Dojcsinov táblaképén, mérnök és katona térképet vagy tervrajzot tanulmányozó közös figyelmével ez a centrális helyzet jóval egyértelműbb,

A Nagy Honvédő Háborún, Zidarov táblaképén a hátraforduló, a lemaradókat előretörésre buzdító katona szerepe pedig mindennél evidensebb. (Tényleg csak a fiatalabb olvasók kedvéért jegyzem meg, hogy “a Nagy Honvédő Háború” az egészen az Elbáig eljutó, a három “békekonferencia” [Teherán, Jalta, Potsdam] elképzeléseit materializáló II. világháborús szovjet katonai tevékenység eufemisztikus elnevezése volt, miközben a történet megkerülhetetlen eleme, hogy Németország előzőleg elfoglalta a Szovjetunió nyugati részének egy jelentős hányadát.) De az ördög az apró, végtelenül kidolgozott részletekben bújik meg,

alakok és mozgások folyamatos ellentétében és összjátékában,

a tervszerű előrenyomulás heroikus gesztusainak érzékeltetésében,

az uralt zűrzavar megjelenítésében,

ebben a bajszos férfiban, akiből 1948-ban, de még 1952-ben is biztosan Sztálin lett volna, ám 1954 szeptemberére, majdnem másfél évvel a generalisszimusz halála után a tekintetét a dolgokon tartó, Lenin-sapkás szigorú öreg bölccsé szelídült, akinek arcvonásait a kín, a jóság vagy a szifilisz ugyanúgy szétfeszítheti,

a pisztolyt tartó elhíresült nőben, amely eszünkbe juttatja a régi viccet, a moszkvai Nagyszínházban egy férfi előreszól az előtte ülő nőnek, ne haragudjon, elvtársnő, levenné a kalapját, nem látom Sztálin elvtársat; egy perc múlva újra előrehajol, bocsásson meg, elvtársnő, félrebillentené a fejét, nem látom Sztálin elvtársat, majd harmadszor is megkocogtatja a nő vállát, elnézést kérek, elvtársnő, kicsit balra húzódna, mert nem látom jól Sztálin elvtársat, mire a nő felfortyan, jaj, ne csinálja már ezt velem, elvtársam, hát a távcsövemet ne adjam kölcsön, hogy minél jobban lássa Sztálin elvtársat?, nem, nem, köszönöm, az nem kell, távcső a puskámon nekem is van (a fentiek, a vicc kivételével, Dalcsev táblaképéről);

azután Dojcsinov sorjelenetében, a békeidőben is a harcra, a háborúra készülő, a békeharc lázában égő ország látszólag statikusabb apróságai,

a vasöntésre készülő kohász,

a repülőgépmotorral bajlódó fiatal pár, hátul a kévét vállára emelő kendős asszony,

az üteg összeszerelésével foglalatoskodó hármas, közöttük is muszáj ott lennie copfos, fiatal leányzónak —

(legközelebbi budapesti, szigorúan civilre vett rokona ennek a jelenetnek, nyilván a gondosan megrajzolt gumikerék az alapja az asszociációmnak, az újlipótvárosi egykori BM-garázs falképe ugyanebből a korszakból, Megyeri Barna tollából — milyen visszafogott, már-már halvány ábrázolás ez a szovjet készülődés hétköznapjaihoz képest, eltekintve most bronz és kő különbségétől, pedig a szobrász munkáinak kontextusában annak idején mennyire odavoltam érte),

és megint ott a szemét mindenen, még a háta mögött lévő dolgokon is rajta tartó gyizsurnij, usankás Lenin-reminiszcencia újra, amint a váltó állításával szabad utat enged vagy a megfelelő irányba tereli a tekintetével követett vonatot.

És az apró részletek ott vannak a legösszekomponáltabb sorjeleneten,

Zidarov A Nagy Honvédő Háborúján, újra ott van,

most dobtáras gépfegyverrel, illetve távcsővel (!) a kezében a mindent szemmel követő usankás öreg, nem tudom máshogy mondani, a rossz Sztálin helyett a jó Lenin szelleme járja be az emlékműnek ezt a traktusát,

de ott az előrelendülő önfeláldozás,

ugyanez egy másik szemszögből igen áldozatos és a mellvéd szélére kimerészkedő útitársam fényképén,

a megtestesített imperatívusz —

meg a beteljesített imperatívusz,

hiszen aki látszólag egy helyben térdel,

a kinetika törvényeit cáfolva itt még az is előrelendül.

És itt megáll a tudomány. Sehonnan, sem a nagytétényi Memento Parkból, sem a gyerekkori emlékeimből, sem a felnőttkori szoboremlékezetemből nem tudok előkaparni ehhez hasonlót, ilyen teltet, ilyen beszédeset, ilyen kevés szóval ennyire leplezetlenül mindent elárulót, legfeljebb innen-onnan az elpuhult atomjait vagy meglágyult töredékeit, az álságos vagy fennkölt cikornyáit.

Mert hát a fentiekhez képest szelíd jellegtelenség Kisfaludi Strobl Zsigmond a Szabadság-szoborról eltávolított és a Szoborparkba költöztetett zászlós szovjet katonája 1947-ből,

vagy ugyancsak tőle a témába leginkább vágó szobor, az egykor Kőbánya központjában 1956-ban felállított és pár hónappal később nyomban ledöntött, de a sajnálatos események után nem sokkal újraállított Szovjet-magyar barátság,

de még Kiss István amúgy figyelemreméltó

tanácsköztársasági Berény Róbert-plakátparafrázisa (Tanácsköztársasági emlékmű, 1969)

vagy ugyanonnan Kalló Viktor az elképesztő tömegével operáló Az ellenforradalom mártírjainak emlékműve (1960) is inkább a szobrászati absztrakció kategóriájába tartozik (mind a kettő egy korszaknyival túl van már persze a szófiai emlékmű korán),

és a jellegben és időszakban a bolgár felszabadítási emlékmű figuráihoz leginkább hasonlító budapesti televény, az egykori Népstadion-dromoszból a vadiúj Puskás Aréna előtt hagyott és felújított gyűjtemény két militáris hármasa (fentebb Várady Sándor: Szuronyvívás [1958], lentebb Tar István: Gránátvetők [1955]) is legfeljebb

csak szelíd másodképe a gigantikus szófiai táblaképeknek. Odáig azért nem mennék el, hogy ennek az 1948 utáni magyar társadalomfejlődés egyetlen máig ható pozitívumához lenne köze, nevezetesen ahhoz, hogy a Rákosi- és a Kádár-korszakban minden fegyveres egyenruhás a nép sompolygó, titkolt lenézésében osztozott, a rendőr idővel a gúny nyílt tárgyává lett, a hivatásos katona a néma lesajnálásé, épp elég fiatal fiú és férfi töltött kötelező jelleggel különböző hosszúságú időszakaszokat a néphadsereg kötelékében, hogy belőle végképp semmiféle értékkel nem bíró, ember alatti ember legyen, és ezen a viszonyuláson a rendszerváltás óta eltelt idő sem változtatott lényegesen, minden ezzel ellenkező híresztelés ellenére sem. (Érdekes lenne megvizsgálni, hogy vajon ez már a Horthy-korszakban is így volt-e.) A másik megfontolás, amire nem merek gondolni, hogy Magyarország a háborúban mégiscsak a náci Németország utolsó pillanatig kitartó csatlósa volt, lakossága végigasszisztálta besorozott és munkaszolgálatba hajszolt fiainak értelmetlen elvesztését, tevékenyen végigcsinálta a holokausztot, szótlanul bámulta a nyilas uralom rémtetteit, hadserege harcolt a szovjet csapatok ellen, és az országot az oroszok katonai ellenfélként győzték le a saját katonai terepén, szovjet asszisztenciával közvetlenül a háború után megkezdődött a nemzetiségi lakosságcsere, a kitelepítések meg a málenkij robot, ezek után végtelen cinizmusnak számított volna behajtani a korabeli magyar művészeten ugyanazt a háborús lojalitást, amit a jelek szerint a bolgárok könnyedén abszolváltak (a békét ábrázoló szocialista realizmust a magyarok is, a legjobbak is könnyűszerrel teljesítették); bár tapasztalataim szerint a művész, ha pénzről van szó, tisztelet a kivételnek, bármire hajlandó. Szófiában ráadásul tovább is van, és mondom is még, miközben úgy teszek, mintha a dolgok az itt bemutatott időrendben jutottak volna a tudomásunkra — pedig nem így történt: előbb láttuk azt, szinte a repülőtérről bevezető metróról való leszállás után nyomban, ami ezután jön, és később, már alkonyati derengésben, jóformán csak véletlenül fedeztük fel azt, ami eddig volt.

De a továbbmondáshoz hadd idézzem fel újra a szövegben elsőként bemutatott képet, amin jól látszik, hogy az emlékmű fő perspektívájában, elöl, ahol az egész kezdetét veszi, kétoldalt, egyforma piedesztálon,

az emlékmű fő akcentusa, az oszlop felől visszanézve is jól kivehetően,

építészetileg a bronzkoszorúsor nyitó elemeként ott áll egy-egy népes szoborcsoport,

de az egész illusztrálására még jobb egy korabeli archív kép, amely kissé emeltebb perspektívája miatt jobban mutatja az egészben ott rejlő térképzési gondolatot —

a bal oldalon

és a jobb oldalon egyaránt

egy-egy piedesztálra emelt,

körbejárható társaság.

Nem véletlen, hogy a teljes emlékműnek utóbb csak erről a két darabjáról

találtam képet a Fortepanon, ez a két szoborcsoport ugyanis (a fölfelé magasodó, nagyobb távolságból is jól látható oszlopot leszámítva) az emlékmű két leginkább szem elé kerülő eleme — és ezzel helyben vagyunk, hiszen ez a két csoport az egész emlékmű voltaképpeni témáját hordozza: a bolgár nép lerója háláját a felszabadító Vörös Hadsereg előtt.

És ha a hála lerovása, akkor ez viszont olyasmi, ami Magyarországon is volt, illetve részben van. Aki meg akar takarítani egy kattintást erre a linkre (bár főleg a Fortepan-képek miatt sokat kihagy), annak röviden elmondom, amit ott a köztéri emlékművekre, szobrokra specializálódott kiváló történész, Pótó János kutatásai nyomán részletesebben kifejtettem, hogy 1956. október 23-án a Gorkij fasor tengelyében a Felvonulási téren álló Sztálin-szobrot ledöntötték ugyan, de mellvédje, amelyen egy negyven méteres, hatvan emberi alakot (és például egy teljes traktort) felvonultató relief szerepelt, és Magyarország a Vörös Hadsereg általi felszabadítását mutatta be, a helyén maradt. Egészen 1975-ig ott állt, időnként szabadon megtekinthető volt, de a rendszer nagy ünnepségein letakarva, általában leleményesen feldíszítve szolgált párt- és állami vezetők disztribünjeként. 1975 késő telén azonban, készülődve a magyar felszabadulás 30. évfordulójára, új tribün építését határozták el, az előző építményt, rajta a gigantikus relieffel, elbontották. Az éktelen haragra gerjedt Mikust azzal próbálták lecsillapítani, hogy a reliefet egy csepeli önálló felállítás ígéretével nekiláttak újrafaragni. Négy tábla készült el, két szélesebb és két keskenyebb, a teljes körfríz negyede, éppen az a rész, ahol a magyar nép háláját fejezi ki a felszabadító hadseregnek — ez a négy tábla áll, vagy inkább hever a nagytétényi Memento Park bejáratánál, a földre fektetve:

hasonló, mégsem annyira közeli gesztusokkal,

hasonló szereplőkkel, de merevebben, statikusabban, mint a szófiai szovjet emlékművön,

és ezt a megmaradt töredéket amolyan múzeumi tárgyként ma is meg lehet tekinteni.

A két háromdimenziós szófiai szoborcsoport különben a teljes emlékmű szobrászati megformálásért felelős Ivan Funev (1900–1983) és kollektívája munkája, aki évszám szerint valóban a legidősebb volt a közreműködő szobrászok közül, de nem nemzedékkel idősebb — jól látható, hogy a szocreál Bulgáriában is ugyanazt a generációt, az 1900-as évek legelején születetteket sújtotta legjobban, mint Magyarországon — közülük a legtöbben a háború előtti években már túl voltak iskoláikon, adott esetben külföldi ösztöndíjon vagy tanulmányutakon szerzett tapasztalatokon, az első monumentális megbízásokon, akár még a század első felének modernebb szobrászati ambícióit is dédelgették. De derékba kapta őket a szovjethatalom meg az állam diktálta kizárólagos ízlés, és sokuk szobrászati hírneve aztán éppen az itt láható darabok révén maradt fönn legtovább az utókor számára; mások meg tovább tudtak lépni ezen. Ugyanez vonatkozik a mestereket segítő tanítványok két évtizeddel későbbi generációjára is (a neveket lásd a poszt legvégén, kitekintést a pályafutások egynémelyikére a sorozat harmadik fejezetében); és ha hozzáveszem, hogy Mikust a Sztálin-relief elkészítésében például Kiss István, Konyorcsik János, Kovács Ferenc, Varga Imre, Völgyesi István és más hallgatótársaik segítették (a kőfaragókkal együtt kéttucatnyian), akkor a magyar változat ebben is hasonló. És hát van itt minden, ahogy mondani szokás, a mellvéd reliefjeihez hasonlóan sorjelenetek ezek is (a duók és hármasok kapcsolódnak egymáshoz és hozzájárulnak a teljes narratívához), csak most piedesztálra állítva, három dimenzióban, tényleg minden irányból szemügyre vehetően.

Szorosan ide tartozik az is, hogy Bulgária a második világháború végnapjaiban, a németek a Balkánról való visszavonulása idején furcsa szerepet játszott. Északi szomszédjához hasonlóan a háború kezdetén a tengelyhatalmak oldalán állt, amikor azonban Románia 1944. augusztus 23-án kiugrott és átállt a szövetségesekhez, a bolgár kormány is megpróbált külpolitikai eszközökhöz folyamodni: békeajánlatot tettek az angolszász szövetséges államoknak, az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának, akikkel addig formálisan hadban álltak (1944 első felében az angol és az amerikai légierő rendszeresen bombázta Bulgáriát, és rengeteg ipari létesítményen kívül köz- és lakóépületeket is nagy számban tett a föld színével egyenlővé). Sztálin ezt a békeajánlatot viszont a Szovjetunió elleni cselszövésnek minősítette, és azonnal hadat üzent a vele szemben addig semleges Bulgáriának. A Vörös Hadsereg csapatai 1944. szeptember 8-án minden különösebb katonai ellenállás nélkül lépték át a határt és szabadították fel/foglalták el az országot másnapra, és vették át már 1946-ra a Kelet-Európa középső részén majd két év múlva ismerős módjukon a teljes hatalmat. Olyan táblakép vagy ábrázolás tehát nehezen lett volna elképzelhető, ahol a Vörös Hadsereg a Bolgár Cárság (angol nyelvterületen Bolgár Királyság) hadserege ellen harcol,

az a megkönnyebbült jókedv, a béke elérkezése,

ami ezen a két szoborcsoporton

generálisan

és apróbb részleteiben átjön,

viszont a bolgárok bizonyos hányadának mégis

lehetett valóságos tapasztalata.

Például ez a köztéri szobrászatban ritkán látható dolog, a motorkerékpár: hogy a rajta ülő felszabadító Dobrudzsában rekvirálta vagy egyenesen Szamarkandból gurult rajta idáig, ma már nehezen megítélhető. Még egy fontos apróság ide tartozik: a bolgár–orosz viszony történeti kontextusban nem hasonlítható a magyar–orosz viszonyhoz. Bulgária csak 1878-ban nyerte el előbb autonóm függetlenségét, 1908-tól önálló államiságát, és ebben döntő szerepe volt a cári Oroszországnak, amely az 1877-78-ban folyt orosz–török háborúval felszabadította az országot a sok évszázados oszmán fennhatóság alól; “A felszabadító cárról” (konkrétan II. Sándorról) nemcsak sugárút van elnevezve,

hanem 1907. augusztus 30. óta az olasz Arnaldo Zocchi (1862–1940) megformálásában klasszikus lovasszobra is áll Szófia belvárosában. E helyen csak két oldaláról látható

talapzatán élénk háromdimenziós kördombormű fut körbe

az 1877-78-as orosz–török háború Sztara Zagora-i csatájáról és a háború jó néhány fő alakjáról.

Funev két szoborcsoportja különben jellegzetes módon, ha nem is iker-, de testvérdarab: ugyanazok a helyzetek és karakterek ismétlődnek meg rajtuk,

a bolgár parasztember

alázatos, fejet billentő érdeklődése

(a bolgár szereplő mindig felnéz az oroszra, még ha egy vonalban vannak, akkor is)

itt és ott (a fehérre fröcskölt bajszos férfiú a motorost kérdezi, miközben felesége szőlővel traktálja a felszabadítót,

úgy hiszem, biztosan nem a jármű eredetéről, és nem is a gyorsulásáról, a teljesítményéről vagy a fogyasztásáról),

aztán nők,

az ajándékba hozott szőlőfürttel,

más nőkkel,

jaj, galambocskám,

neked még olyan sima az arcod, úgy irigyellek téged, sehol egy ránc, bivalytejet használsz vagy néha te is megengeded az uradnak, hogy disznólkodjon kicsit? —

és gyerekek,

gyerekek

mindenütt boldog, nevető gyerekek, akik aztán tényleg felfele, a jövőbe néznek,

a gyerek felemelése

mint diadalmas gesztus,

diadal így

és diadal úgy,

csak lobogjon magasan,

fenn a levegőben,

így

és úgy (ez a két kislány lefele néz, mert már fel vannak emelve, a dicsőséges jövő felé).

Nők diadala,

nők figyelme,

jaj, hát a maga kabátjával meg mit tettek, Szerjozsa, adja gyorsan ide, tüstént rendbe hozom, így nem mehet ki az utcára, ugyan már, Ludmilla, falura jó lesz, városon nem nézik,

férfiak diadala,

férfiak beszélgetése,

férfiak érintése,

a híres szláv

férfiölelkezés,

amiben apai-anyai

benne van,

és a méltán még híresebb

szláv férficsók,

a másik szoborcsoportról,

összesen

kilenc képben

elbeszélve,

hiszen kilencszer ad,

aki gyorsan ad —

a béke kezdete, békepártiak egymás közt, csak isten őrizzen meg tőle, hogy rossz szokása szerint a történelem megismételje önmagát.

*

Aki idáig eljutott, pontosan láthatja, hogy az emlékmű igen rossz állapotban van, biztosan nem függetlenül attól, hogy a komplexum megkerülhetetlen és jól bejárható része a mai szófiai belvárosnak, folyik körülötte a mindennapi élet, amolyan találkozó- és sétálóhely. A bronz szobrok meglepő módon csonkítatlanok, a kő anyagok sínylették meg jobban az 1990 utáni évtizedeket

(a kőelemek elszíneződtek,

a lapok között kisarjadt a fű), és nemcsak azért, mert a környéket a gördeszkások vették birtokba (az emlékmű közvetlen közelében

épített gördeszkapálya is létesült). Régen elmúltak már azok a napok, amikor a főoszlop talapzatára ünnepi koszorúk kerültek, amiként az fentebb az egyik 1959-es Fortepan-képen is jól látható. A rendszerváltás óta viszont állandóan terítéken van az emlékmű eltávolítása, e gondolatnak pártolói ugyanolyan számosan vannak, mint ellenzői, noha nemzetközi jogi státusza nagyjából hasonló lehet a Szabadság téri szovjet emlékműéhez. Állagmegóvás nemigen történt, rongálás annál több.

A szobrokat a tiltakozás jeleként

rendszeresen leöntik

festékkel, kap baba is, anya is, motor is, a legtöbbet a felszabadító szelíd motoros kapja — a piedesztálokat összefirkálják,

hogy a pisztolyt tartó, kiáltó nő szájában darázsfészek van (ahogy útitársam és a természettudományokban igen járatos házigazda barátom egymástól függetlenül vélik) vagy oda szándékosan bedobott sárga Hamley’s Ball (ahogy én), eldönthetetlen, de különös módon elsősorban A Nagy Honvédő Háború

című relief figurái időről időre néhány napig tartó művészeti vagy politikai akciók tárgyai is, amik keretében átfestik és újrakeretezik (és az akció befejeztével a hatóságok mindig megtisztítják) őket. Az egyik legemlékezetesebb akció az volt, amikor 2011 júniusában néhány napra

amerikai képregények/filmek szuperhőseivé

festették át őket —

(alighanem ezt a képet, a kitűnő szlovák urbex-fotós, Michal Janček felvételét láthattam én annak idején)

2014 februárjában az akkori ukrajnai történések melletti szolidaritásként a főalakot az ukrán nemzeti színekbe borították, és más akciók is folytak szép számmal, nem a vandalizmus, hanem az új korok szerinti újraértelmezések jegyében. Mert — mint egy helyütt elhangzik — ezek az átfestések olyanok, mintha a jelentés módosításával egyúttal el is mozdították volna a helyükről a szobrokat. (Ennek fényében érdekes kérdés,

hogy az Adidas-csíkokkal befestett karú géppisztolyos nő átértelmezés-e vajon, vagy pedig rongálás.) Én jó tíz évvel ezelőtt a szuperhősös átfestéséről láttam képeket, ezért írtam a bevezetőben, hogy ez volt az egyetlen bolgár szobor, amit előzőleg ismertem már, de amikor ez eszembe jutott, a bolgár nép háláját kifejező, exponáltabb két együttesre gyanakodtam, nem pedig arra az eldugottabb reliefre, ami ebben a jellegzetes újrainterpretálásban rendszeresen részesül, és amit másik két darabjával együtt voltaképpen a véletlennek köszönhetően találtunk meg. Ismétlem, amit mondtam már, az emlékmű eltávolítása és új helyen felállítása folyamatosan napirenden van, legutóbb 2023 márciusában hozott olyan határozatot a szófiai városi közgyűlés, hogy az emlékművet lebontják, és “A szocialista művészet múzeuma” területén állítják újra. A bolgárok malmai is lassan őrölnek persze. De ha ez tényleg bekövetkezik, valami egészen rendkívüli és hasonlíthatatlan dolog fog eltűnni, és kezdi majd meg másik életét. A múzeum csak illúzió, skanzen, a művészet bevilágított színpada, színház, és sosem a tényleges, kézzelfogható, megtapogatható valóság.

*

Az oszlopon álló négyalakos szobor kivételével az összes többi szobrászati munkát egy-egy népesebb kollektíva készítette el, a főszövegben csak az ezeket a kollektívákat vezető szobrászok nevét tüntettem fel. A teljesség kedvéért itt megadom az egész névsort — az alábbi szobrászok működtek közre az emlékmű három reliefjének és a két előtérben álló szoborcsoportnak az elkészítésében (ahol megtaláltam, kiírtam a születési és elhalálozási évszámokat is). Sajnos, arra vonatkozó forrást, hogy egy-egy szobrász milyen részfeladatot végzett el, nem találtam:

Vaszil Zidarov (1905–1963): Velicska Beljeva, Marin Uzunov (1923–2008), Velicsko Minekov (1928–2022), Vladimir Ginovszki (1927–2014)

Petar Dojcsinov (1909–2005): Dimko Dimcsev (1924–2004), Violeta Kosztova Dimcseva (1918–2011), Vladimir Ginovszki (1927–2014)

Ljubomir Dalcsev (1902–2002): Ivan Nesev (1927–1987), Liljana Marinova (1925–2016), Todor Szapundzsiev (1921–2007), Ana Dalcseva (1926–)

Ivan Funev (1900–1983): Szekul Krumov (1922–2003), Dimitar Daszkalov (1927–2010), Georgi Karev (1921-2007), Ivan P. Ivanov, Blagoj Iliev (1921–2002), Hriszto Szimeonov (1921–2007), Georgi Aposztolov (1923–2015), Metodi Izmirliev (1921–2018), Pavlina Romanszka (1930–2007)

A névsor forrása.

A főszövegben mostohán bántam a közreműködő építészekkel. A munka fő felelőse építészeti szempontból Danko Mitov volt, közreműködött Ljuben Nejkov (aki már az emlékmű első megvalósítására is adott be tervet, ám azt anyagi források híján akkor, 1946-ban nem építették meg), továbbá Ivan Vaszilijev és Borisz Kapitanov.

*

A bolgár Wikipédia vonatkozó adatain kívül felhasználtam az alábbi olvasmányokat is:

Az átfestésekről

A bolgár Destructive Creation csoport oldalán rengeteg kép műalkotások átírásáről

Állam és művészet viszonya, Ljubomir Dalcsev ürügyén

Ivan Funevről

A szovjet hadsereg szófiai emlékművének mozgalmas évei – artportal.hu — az artportal cikkében egy szép közeli színes kép a főalakról, és egy, a szövegben nem ismertetett átfestés.